Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-12-13 / 239. szám
m BÉKÉS MEliVEl HÍRLAP 1996. október 12-13.. szombat-vasárnap Királygyilkosságok Magyarországon (28.) Albert királyt is a vérhas vitte el? Albert királynak (1437—1439) a török ki verésére indított, Szendró' várának felszabadítását szolgáló hadjárata során a táborban vérhasjárvány ütött ki, ennek nyomán a tábor feloszlott, a király visszatért Budára. Heltai Gáspár krónikája szerint a magyarok „meghasonlának a táborban, miérthogy a hévség miatt igen meghalának az vérhassal, és mind királyostól visszanőnének a táborból Budára. A király is, miérthogy mindennap jóllakott vala a hévségben dinnyékkel, az vérhasban esék. Es mindern meg nem állhatatnák asztat rajta az orvosok, megérzé, hogy meg kell halni. Ez okáért felviteté magát Bécsbe. De az útban testamentomot tón, és Neszmélyben, egy faluban meghala”. kozó sablon az orgyilkosság okozta halálesetnek valamely járványhoz való ragasztása, hiszen a járvány olyasféle jelenség, akár egy szélvihar: jelentős területre terjed ki és bárkit elérhet. S hogy ez valóban így van, tanúsítja, hogy ebben a korban valósággal divattá válik királyaink halálának a járványokhoz ragasztása. Járványok viszik el — Szavatartó, jó király volt Albert, ügyes a kormány vezetésében, vitéz a kardforgatásban, de erélytelen, asszonyszóra hallgató Heltai Gáspár tudósítása fontos körülményeket mos egybe, nem jelöli meg, hogy a magyar tábor Titelrévnél volt, az ország déli végein, és azt sem, hol, mikor betegedett meg a király. Történelmi tények, adalékok, források egybevetése alapján néhány lényegi megállapítást tehetünk. A király 1439. július elején indítja el a déli végek elleni török támadás hírére a királyi sereget, s a titelrévi magyar táborban a rekkenő nyári hőség idején való ott-tartózkodása során üt ki a vérhasjárvány, ami végső fokon a tábor szétszéledéséhez vezet. A tábor a király akarata ellenére széled szét. A király ekkortájt még ép és egészséges. Albert király Budán betegszik meg. Sajnos a tábor feloszlásának, a királyi sereg visszaindulásának és Budára érkezésének pontos idejét nem ismerjük. Bizonyos azonban, hogy az akkori körülményeket és a seregszállítás körülményeit figyelembe véve, az utazás hetekig tartott. Budán nem volt vérhasjárvány. Semmilyen erre vonatkozó adatot nem ismerünk. A vérhas egyik legjellemzőbb sajtossága rövid lappangási ideje, ez legfeljebb 2—7 napig terjedhet. Albert betegsége tehát elkülöníthető és elkülönítendő a táborban kiütött vérhasjárványtól. A vérhas főleg csecsemő- és aggkorban jár súlyos, halálos következménnyel. Albert viszont javakorabeli férfi, 40 éves volt, és orvosok kezelték. Elkezelték talán? Az is megeshetett. Gyanúra adhat okot, hogy Albert király — akárcsak jó néhány királyunk — útközben halálozott el: az utazás viszontagságai közepette bajosabb a vigyázás, az egészségügyi biztonság biztosítása. Végül figyelembe kell vennünk egy egészen sajátos körülményt: történelmi orgyilkosságnál, ahol rendkívül nagy érdekek fűződnek nem csupán a gyilkosok kilétének, de magának a gyilkosság tényének az eltitkolásához, gyakran kerül előtérbe a kérdés, amit a tényleges esetnek egy kitalált, másodlagos esettel való letakarásának nevezhetünk. Elsőrendű érdekek fűződnek egyfelől magának a gyilkosság tényének álcázásához, természetes halálnak feltüntetéséhez (másfelől felderítéséhez). A gondos, széles körű gyanúelterelés folytán gyakran a valós esetnek, valós képnek egy másik mesterségesen alkotott kép kerül a helyébe, a tényleges cselekménytörténet helyébe egy műcselekmény helyeződik. Mivel pedig az orgyilkosok és az őket irányító titkos politikai erőcsoportok leleményessége is véges, előszeretettel élnek kínálkozó, kézenfekvő s lehetőleg már kipróbált sablonokkal, hogy ily módon meg- nyugtatólag tudjanak válaszolni a „miért halt meg?, hogyan halt meg?” nyugtalanító kérdésekre. Egyik ilyen kínálügyes beállítás szerint — királyaink és nagy történelmi személyiségeink egész sorát. Alberten kívül járványban hal el állítólag saját utószülött fia, V. László is, s járvány viszi el — állítólag — Hunyadi Jánost és Kapisztrán Jánost is. Ez a halálmagyarázat tehát valósággal divattá vált a mérgezéseknek e hírhedt századában. Fenti tényeket mérlegelve a fiatalon, útközben, kétévi uralkodás után s meglehetősen hirtelenül, orvosai gyűrűjében elszenderült Albert király halálát legalábbis gyanúsnak kell minősítenünk. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült.) Fekete fehéren Ezek, ott fenn Mostanra ők is „ezek” lettek. Kétévi kormányzás után az utca emberének csak „ezek”. Hiteltelenek, sumákok, gyűlöletesek, mint elődeik voltak négyévi kormányzás után. Ha így folytatják, ezek is meg fognak bukni. Bizonyosan megbuknak. Ahogyan az előzőek buktáik. Épp olyan szánalmasan és tragikusan. Nem kellenek majd. Senki közülük. Még az áldott jók sem, akik semmiről semmit nem tehetnek. Akik csak a tömeg mögöttük. A bantu néger is jobban kell majd, mint ezek. Bárki, aki nem hazudik, nem álszenteskedik, nem sajnálja le nagy ívben az országgyűlési bizottságot és nem vágja zsebre jutalékként fél-Magyarországot. Ezek eljátszották maradék hitelüket. Palira vették a népet. Azt ígérték, tisztességesen, szakértelemmel kormányoznak majd és végre rendet raknak. Kitakarítják Magyarországot, elhordják azt a nagy rakás szemetet, amit — így mondták — elődeik hagytak rájuk. De ezek nem hordtak el semmit. Ha így megy tovább, nagyobb szemetet hagynak maguk mögött, mint amit örököltek. Ezek csak uralkodni akartak. Embereiket jobbnál jobb pozíciókba ültetni, jó nagy jutalékkal és végkielégítésekkel megfizetni. Sikerült. Csak közben rohad alattuk minden. Mert aki „lenyúlja” az országot, az nem veszi észre, ha az alatta lévők is „lenyúlják”. Nem akarja észrevenni. Egy idő után aztán dagonyává válik minden. Nyálkás, iszapos, zavaros dagonyává. Amibe erkölcs, tartás, hitel, tisztesség belesüllyed. Itt tartunk most. Az embereknek elegük lett belőlük. Az emberek úgy gondolják, ezeknek is menni kéne. Mielőbb. De ők nem fognak menni. Idő előtt biztosan nem. Akkor mi lesz velük? Feltámadnak? Okulnak — sokadjára? Ha igen, lehet-e még hitelük annyi ígéret után? S ha nem, kijön utánuk? De hajön is valaki, mit csinál? És ha csinál valamit, kibírjuk-e? Vagy kezdődik újra elölről minden? Az ígéretek, az átverések, a lenyúlások, végül a dagonya? Amíg mi magunk is bele nem süllyedünk? És akkor majd ki viszi át a tisztességet, a tartást, a hitelt, a magyarságot a túlpartra? Lesz-e aki átviszi? Árpási Zoltán ^ Riasztó videokamerás rendszerek ^ páncélszekrények széfek betörésgátló síküvegfóliák kaputelefonok• A baj nem kicsi, a gond nem kevés, ha az egyház — a Magyar Katolikus Püspöki Kar — jónak látta, lelkiismereti kötelességnek tekintette, fölemelni a szavát; körlevélben IGAZSÁGOSABB ÉS TESTVÉRIESEB B VILÁGOT! óhajtván. A Vatikán szellemiségében élők ugyanis nem szokták elsietni a dolgokat. Kétezer év tapasztalatai bölccsé és türelmessé (olykor — lásd zsidóüldözés — a kelleténél is türelmesebbé) tették Péter utódait, akiknek királyokkal, diktátorokkal kellett megvívni szent harcukat—az emberért. A józan mérséklet, a jóra való intés jellemzi ezt a körlevelet is. A szavak szelídek, de kérlelhetetlen őszinteségről tanúskodnak. Ebben — legfőképpen ebben az őszinteségben — különbözik a körlevél a sok elénk kerülő világi publikációtól. „...a társadalom életét megrendítő válságok kísérik” — olvashatjuk, mindjárt a bevezetés után. A kijelentés expressis verbis — félreérthetetlen! Mondhatnám: nem politikus. Mert aki „politikusán fogalmaz” az soha nem beszél válságról, legfeljebb válság- jelenségekről, illetve ilyen vagy olyan tünetekről, aggasztóknak tűnő szimp- tómákról. Magyarán: már rohad a test, de az orvos még csak kedvezőtlen előjeleket említ. Tehát az őszinteség! — mint legfontosabb momentum. A lényeglátó — az igazságot felmutató — őszinteség. Ebben alapvetően különbözik a püspöki kar szemlélete az úgynevezett ellenzéki politikusokétól. Mert a valóság egy- egy jelenségét (legyen az bármilyen tragikus) kiragadni, s azt mint egyetemes igazságot hangoztatni — demagógia. Például aligha beszélhetünk — mint egyértelmű tényről — az ország kiárusításáról. Mint ahogyan nem okvetlenül hazaárulás egy -—jóllehet sok szempontból vitatható — alap- szerződés aláírása sem. Egyébként engem (minket, mai magyarokat) az anyaország három és fél millió koldusa, 3 millió nyugdíjasának sorsa is legalább annyira izgat, mint az alapszerződések. Arról már nem is beszélve, hogy a munkaképes korú cigány lakosságnak 45,5 százaléka munka- nélküli. S még egy megdöbbentő adat — betűhíven — a körlevélből: „1994- ben a 19 év alatti fiataloknak 45 százaléka élt olyan háztartásban, amelyben az egy főre jutó jövedelem alacsonyabb volt a létminimumnál.” Nemigen fogok a körlevélből a következőkben idézni. Talán az eddigiekből is fölsejlik, hogy nem valamely kenetteljes üzenetről van szó, hanem alapos közgazdasági szemlélettel és ismeretekkel, politológusi tisztánlátással megírt memorandumról. Egy ponton félbeszakítom az olvasást, s felidézem magamban József Attila sorait: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség...” Istenem — döbben belém az éjszakai lámpafénynél —, mi változott, mi teremtődött (azaz ment-e előbbre faj- zatunk?) az elmúlt hatvan esztendőben? Persze, persze, hogy mentünk előre, de... De ismét fenyegetnek a régi népbetegségek (tbc), s mennyi az új — még gyógyíthatatlan — kór. Ami a csecsemőhalandóságot illeti, talán e tekintetben a legkedvezőbbek a változások. Más kérdés, hogy immár a házasságban élő, szülő korban lévő asszonyok sem hozzák világra a megfogant magzatokat. (,,...a művi vetélések száma 1995-ben 77 ezer körül mozgott”.) Tudjuk: főképpen a szociális gondok, a szegénység miatt nem vállalnak gyermeket, illetve több gyermeket a családok. A szegényekről már a Szentírásban is sok szó esik. A héber szókészlet — amint most utánanéztem — a nyomorgó, a sovány, a vézna, a koldus, a lealázott, az összetört szavakkal fejezi ki ezt az állapotot. Tragikus, hogy a szegénység szükségképpen erkölcsi romláshoz vezet. És a fellazult értékrenden, az élet minőségén már nem lehet pusztán pénzzel segíteni. A bajok pedig maguktól nem múlnak el. Ezért nem értem azt a magabiztosságot, fennhéjázást, pök- hendiséget, amit kormánykörökben többször tapasztalunk. De hát most nem az én indulataimról van szó. A körlevelet nem publicisták fogalmazták; ment ez a dokumentum mindenféle dramatizálástól. Nem kongnak sokkolóan a vészharangok. De nem is szenvtelen a tájékoztatás. A „szeretet egyházától” idegen volna ez. Vajon jól értjük, jól értik a szándékot? Ámi ezúttal tényleg szent szándék. Egyáltalán: kikhez jutott el a—minden jóakaratú emberhez szóló — körlevél. Úgy érzem, kevesekhez (én az egyik plébánián vásároltam meg a szerény külsejű kis füzetet), úgy tapasztalom, érdeménél, értékénél kevesebb publicitást kapott. A miniszterelnök ugyan többször is hangoztatta, hogy örül a körlevélnek, s lényegében egyetért annak megállapításaival. Sőt, azt is mondta, hogy tulajdonképpen a kormány is kiadhatta volna ezt az emlékiratot—csak magasabb szinten. Nem tudom, mint jelent a magasabb szint. Az a benyomásom, hogy a püspöki kar mellett fölkészültebb és lelkiismeretesebb tanácsadók állnak, mint a kormánykörök mögött. Illetve a püspöki kart nem befolyásolták taktikai meggondolások, mikor közzétették ezt a látleletet, amit a magyaroknál — ismerve az egyház szervezettségét — talán már jobban ismer a világ. A körlevél időzítéséről kell még szólnom. Természetesen nem véletlen, hogy közvetlenül a pápa magyarországi látogatása előtt és a millecen- tenárium évében jelent meg a dokumentum. Jókor! Mert mintha kicsit sok tömjént szórtunk volna a parázsra; elhódítottuk magunkat — létünket nemzeti nagylétnek láttuk az ünnepi révület egy-egy pillanatában. Tisztelet és dicsőség honalapító őseinknek, első szent királyunknak, de nekünk mostani önmagunkkal (szabadságra vergődött, de sok ellentétes erő között őrlődő magyarságunkkal) kell azonosulni. Csak kellő önismerettel — ami sohasem volt erős oldalunk — kezdhetjük meg a következő évszázadot, évezredet. Sajnos, a millecentenárium sziporkái nem tanítottak önismeretre—ezért is tartom fontosnak ezt a körlevelet. A Magyar Katolikus Püspöki Kar ezúttal nem nemzeti szentjeinkről, vértanúinkról szól, hanem arról, hogy feddhetetlen erkölcsű köztisztviselőknek alázattal kell munkálkodniuk a nép szolgálatában, hogy civil szerveződésekre, társadalmi összefogásra van szükség a közjó érdekében és, hogy nem szabad tovább növekedni a társadalmi egyenlőtlenségeknek. A püspöki kar az ember szolgálatába^!) óhajt, igényel, kér igazságosabb és testvériesebb világot —, melyet az egyház a maga eszközeivel ugyancsak igyekszik megteremteni. De létrehozásában mindannyiunknak — személy szerint is —jut feladat. Befejezésül még valamit — szó szerint: „Nincs reális alternatívája az Európai Unióhoz való csatlakozásunknak. Súlyos kihívásokat hoz azonban majd magával a várhatóan élesebb verseny, mezőgazdaságunk helye a telített agrárpiacon, a rengeteg alkalmazkodási kényszer a jogszabályok összehangolásában.” Lehet, hogy az intézményes európai integráció nehezebb lesz nekünk, mint Szent Istvánnak volt? Gyarmati Béla Intés a jóra
