Békés Megyei Hírlap, 1996. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)
1996-09-28-29 / 227. szám
1996. szeptember 28-29., szombat-vasárnap 9 ■ BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Királygyiíkosságok Magyarországon (26.) II. Károly király felkoncoltatása Kis Károly (1385. december 31—1386. február 24.), akit Nagy Lajos leánya, Mária királynő uralkodása közben, 1385 utolsó napján, december 31-én koronáztak meg, rendkívül merész és kockázatos politikai húzásokkal került a magyar trónra. Mikor Pál, zágrábi püspök felkeresi és a szakadár Horváti-féle párt megbízásából felszólítja a törvényesen megválasztott Mária királynő ellenében Magyarország trónjának megszerzésére, Kis Károly „örömmel ajánlkozott a kimondhatatlanul nagy gonosztett megvalósítására. És hogy ki ne tudódjék a még befejezetlen ügy, le ne lepleződjenek a gaztett szerzői, meg ne előzze őket a királynőid jogos óvintézkedése, s így szándékaik meg ne hiúsuljanak: hazug híreket koholnak, megtévesztő lepelbe burkolnak mindent.” (Thúróczy) fehéren Magyar vihar, őrülésig Szűkül, egyre szűkül ez a kis, Kárpátok ölelte föld. Legutóbb a szlovákok tettek róla, hogy így legyen. Evekkel, évtizedekkel ezelőtt a Felvidéken vidám esték italtól mámoros perceiben a cigány még el-eljátszhatta a magyar himnuszt. Legföljebb a szomszéd asztalnál mulató szlovák legények sziszegték oda, gyűlölettől kipirosult arccal: „Magyarok! A Duna mögé!” Változott az idő, változtak az emberek. A legények felnőttek és bekerültek a pozsonyi parlamentbe. A bratislavai képviselőházban aztán kimondatott: „Magyar himnusz! A Duna mögé! Ne húzza hát többé a cigány se józan, se mámoros estéken. Egyre ezen a különös verdikten töprengek. Mitől ez állami szintre emelt, vad magyarellenesség, mitől a félelem, mitől az idegesség a magyarok himnuszának hallatán? Aztán rájövök valamire. Ha a szomszéd házból kitelepítenének egy sváb, vagy szlovák családot, s be kellene költözni helyükre, egy életen át idegennek éreznénk magunkat ott. Alighanem, fordítva is így lenne. Beleülni más székébe, vagyonába erkölcsi és lelkiismereti kérdés. Hiszem, nagyban is így van ez. Ha egy nemzet más nemzet földjeit, folyóit, hegyeit birtokba veszi erőszakkal, vagy nemzetközi (mondjuk francia-angol) segédlettel, kell, hogy idegennek érezze ott magát akár harminc, negyven, vagy 76 év után is. Kell, hogy gyötörje a lelkiismeretfurdalás, amiért háromnegyed évszázad után sincs otthon a „saját” hazájában. Ezért van az, hogy újra és újra elvárja, a régi gazda jelentse ki: elismeri, hogy az a föld már nem az övé. Jelentse ki: tudomásul veszi Trianont, Párizst, tudomásul vesz mindent. Ezért nem akarja hallani hát a Himnuszt sem, a kiebrudalt nemzet himnuszát. Ezért nem akarja, hogy a „bozgorok” saját anyanyelvükön beszéljenek, saját dalaikat énekeljék, városaik, falvaik nevét saját nyelvükön írják ki. Temetői csendet akar. Csakhogy ez nem fog sikerülni. Mert ha síri lenne is a csend, a lelkiismeret hangszóróján vihar dörömbölne. Magyar vihar. Az őrülésig. Mint V. László királynak Arany balladájában. Árpási Zoltán Sinka István: Szállnak a vadlibák A hatalmas haddal érkező trónbitorló valójában foglyul ejti és házi őrizet alatt tartja a két királynőt, Máriát és Erzsébetet, az anyakirálynőt, majd kényszeríti Máriát a lemondásra, és nagy hadi pompa közepette megkoronáztatja magát. A két királynő és hívei azonban csapdát állítanak. Erzsébet királyné és Garai Miklós, a nádor ispán — miként Thúróczy írja — „felkészültek a nagy gonosztettre. A nádor ispán kiokosítja a királynét, hogy koholt ürüggyel hívja meg a királyt a termeibe. Február hó hideg napjai voltak, és közeledett annak a szent szűznek az ünnepe, akinek, mint mondják, Krisztus a saját rózsakertjéből küldött rózsákat és gyümölcsöt. Az Úr megtestesülésének ezerháromszáznyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé közölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Zsigmond őrgróftól, arra kérté a királyt, högy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz. «. A szerencsétlen Károly király — a bűn sötét homálya már kerülgette — lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királyné szállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor — mivel így állapodtak meg — nagy csapatot hozva magával, behatol a királyi várba, és miközben emberei csoportokban, ahogy meghagyta nekik, a vár kapujában visszamaradnak, ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, ahol a király és királyné tartózkodik, hogy búcsút akar venni urától és úrnőjétől, mert másnap leánya menyegzőjére kell mennie, de vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt. Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt az alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. O pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt a fején és szemöldökén, a két szeme között. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.” Thúróczy: „Erzsébet királyné pedig, megrendülve a szokatlan látványtól, lakosztálya közepén eszméletlenül összeesett. A nádor pedig... félelem nélkül megrohanja a vár erődítményeit, és a kapukat meg a tornyokat ismét magyar fegyveresekkel látja el.” Hiába zárkózik el a sebesült király, nincs számára menekvés. Monaci: „...magyar őrizet veszi vissza a v várat, S a hálókamrának az ajtaját heszakítván Elfogják a királyt s foglyul a toronyba rekesztik. Hejha, a szerencse minő diadalt nyer az emberiségen! Most a királynak börtöne egy torony, ahol imént még Hogy hatalom vala része, saját őrsége vigyázott.” Thúróczy: „Nos, ugyanezen az éjszakán, mélységes sötétségben a királynőnek erre a célra a szomszédságban tartogatott hadi népét, mely sóvárogva várta ezt a nagy látványosságot, beviszik a városba, alig várják a kétségtelenül beköszöntő nappal megérkezését. És amikor a Titán kocsija meghozza a pirosló hajnalt, és amikor a napnak aranyos fénye elűzi a nedves sötétséget, a csoportosuló hadi erők bejárják a város összes utcáját, és azt kiáltozzák, hogy Mária a király, és bosszuló kézzel keményen sújtanak le Károly párthíveire (...) , Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fogságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve, belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét.” (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült) Bocskoros, rongyos nagyapám, hogy nem szólhatott a világnak, elsírta hát panaszait az égbeszálló vadlibáknak. Ősz volt talán s hold fürdette rőt haját a puszta csendjén, míg a libák messzi, magoson úsztak a csillagos estén. O csak állott... haján a fény, bocskorán meg csillant a por s körötte a csorda álmát ringatta halkan az akol. S panaszkodott... szakállas álla szinte lángolt a hold fényén, ahogy állt az akol előtt ezeréves sorsa mélyén. Két nagy jobbágykeze ingott, hangját csendbe fútta a szél — a vadlibák tovatűntek s csörgött a fákon a levél. Avval felelt neki a táj, s panaszával maradt maga — helyette most én várom, én, hogy hátha felel az éjszaka. ...Csörögjetek sárga lombok, csörögjetek ma énnekem, mert hiába futnék tőletek, jön az erdő s a rét velem. És legyek dongnék és dong a szél, a puszta mélyén éj a világ, s mint a lelkem a semmibe, szállnak ma is a vadlibák. Harmincnyolc napi uralkodás után utóllérte a bosszú II. Károlyt, aki pár napi visegrádi raboskodás után meghalt, de négy esztendeig hevert temetette nül a börtön fenekén, VI. Orbán pápa ugyanis már korábban egyházi átok alá vetette Postafiók: Erdély, 1996 A határon túl kezdődik Erdély. Közel kétmillió magyar otthona. Hogyan élnek, gondolkodnak, mi bántja őket, miként őrzik magyarságukat arról szólnak ezek a levelek, amelyeket a Bukarestben megjelenő Romániai Magyar Szóból tallóztunk. Miről lehetne még lemondani? Felvetődött bennem a kérdés, hogy hol él az ember. Valószínű, Romániában. Ha mégis román állampolgár, akkor nem lát és nem hall. Nem látja, hogyan tagadnak meg tőlünk mindent, ami az emberi élethez szükséges. Nincs jogunk az anyanyelvűnkhöz, az elődeink által épített iskolákhoz, múzeumokhoz, könyvtárakhoz. A legértékesebb gyűjteményeket elhordják belőlük, műemlékeinket meggyalázzák vagy éppen lerombolják, nemzeti imánkat és jelvényeinket tiltják. Nem is beszélve ka- számyaépítések, apácakolostorok, püspökségek telepítéséről, nem is titkolva, hogy feladatuk az „elmagyarosított románok” visszatérítése. Most, mint egy kisgyermeknek, megmutatták, hogy a szerződésben benne van az 1201-es ajánlás, de egy lábjegyzettel mindjárt meg is semmisítették. Elvitte a mumus. Hogy Horn Gyulát ezzel át tudták ejteni, nem csoda. Neki fogalma sincs, mit jelent az elnyomás. Nem volt része benne. Azt hiszi, mi csak kényeskedünk, unalmunkban nyafogunk. Minket nem kell komolyan venni. Európa a fontos, aki még sose segített rajtunk. Az 1100 év leforgása alatt ha sikerünk volt, megtapsolta, a bajban magunkra hagyott, vagy még „rátett egy lapáttal”. Mindig csak abban lehetett részünk, amit saját erőnkből kiharcoltunk. Mit tudja Horn Gyula, hogy 76 év óta az ország elvadult sovinisztái beteges fantáziájuk minden termékét ránk szórják, vádolnak, rágalmaznak, mocskolnak, mi pedig mint megszeppent kisdiák, egyre csak magyarázzuk a bizonyítványunkat. Mást nem tehetünk, mert ha csak egy szóval ki merjük mondani az igazat, megsértjük az érzékenységüket. Mi a sok ránk rakott hazugságot érzéketlenül tűrhetjük, mert mi ázsiai barbárok vagyunk: az érzékeny lélek csak a Balkánon terem. Csendes türelemmel vámunk kell a pusztulást, a megsemmisülést, ha csak meg nem történik a világ kilencedik csodája, hogy Romániában az igaz ha- jafiak, a valódi románok kerülnek hatalomra, akik most félre vannak seperve. Szabó Rozália, Kisgalambfalva Hogyan tovább? Mozgalmas napjai, hetei vannak a magyar és a román bel- és külpolitikának. Szerződéskötésről van szó, mely már nem is erre a századra lesz érvényes, hanem a jövő század felé nyit kaput. Hogy ez a kapunyitás szűk vagy tágas lesz, azt az emberség, bizalom és jóakarat szabja meg. A nemzetek érettsége fogja az életrevalóságot meghatározni. Népünket az eltelt századok folyamán számtalan megpróbáltatás, katasztrófa, vérveszteség érte. Sokszor kellett újrakezdeni az életet, a munkát, az alkotást, az otthonlétesítést. Sokszor tevődött fel a kérdés nem csak az egye- dek lelkében, szívében, de az össznemzetség előtt is: hogyan tovább, van-e megmaradási lehetőség? Hogyan tovább akkor, amikor látták, tudták, hogy hasonló helyzetben miként tűnnek el népek, szűnnek meg hatalmak? Igen, testi szemükkel ezt látták, de lelki szemükkel ezen túl láttak. Látták azt a kegyelmes Urat, akit István királyunk népe megtartójául választott. Hallotta, miként egykor Ésaiás próféta, amint szólt az Isten: „Én vagyok az Úr és rajtam kívül nincsen szabadító”. Ez a század is népünkre mérhetetlen szenvedést, megpróbáltatást, sok csalódást, kilátástalan helyzetet teremtett, de Isten kegyelméből átvészeltük a bajokat. Ilyen helyzetben találtatunk ma is. Különösen az anyaországtól diktátumokkal vagy kényszermegegyezéssel leszakított, kisebbségi sorsra jutott erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy bácskai magyarság. A történelmi körülményeknek, nagy és nagyobb hatalmi érdekeknek most is szükséges eszközeivé váltunk, most is rajtunk csattan az ostor. Az ostorcsapás fájdalmas, még ha nem is olyan erős, de serkentő hatása van. Ilyetén kialakult helyzetünkben, már-már hajlamosak vagyunk a szólásmondás szavaival vigasztalódni, miszerint: nem az a legény, aki üti, hanem az, aki állja. Hát mi sok ütést kibírtunk és kibírunk ezután is. Veréshez szokott fajta vagyunk, mint Ady is mondta. De élniakarásunk a konokság határát is felülmúlja, életképességünket ezerszáz év igazolja, alkotó tehetségünket a századok folyamán létrehozott anyagi és szellemi értékek bizonyítják. A startot Istenbe vetett hittel, a jövőbe vetett szép reményekkel, a szeretetnek mindent legyőző erejével vesszük. Egységben és összefogva! Pál apostollal együtt valljuk: „Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”. A széthúzóknak, egységbontóknak pedig Mózes V. könyvének 8. rész 5. versével üzenjük: „Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fényit meg téged az Úr, a te Istened”. Ha pedig Istenünk nincsen, akkor a nemzet mondjon ítéletet felettünk. Dr. Ágoston Albert, Marosvásárhely
