Békés Megyei Hírlap, 1996. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)
1996-09-21-22 / 221. szám
«ü-BÉKÉS MECYEI HÍRLAP 1996. szeptember 21-22., szombat-vasárnap Királygyilkosságok Magyarországon (25.) Anjou Mária királynő megöletése Anjou Mária királynő, Nagy Lajos leánya és utóda huszonöt éves korában halt meg. Haláláról életírója, Márki Sándor a következő képet adja: „Mária királynő 1395. május 17-én, hétfőn, a keresztjáró napok alatt szokása szerint a budai hegyek közé lovagolt ki, s ott magánosán vadászgatott. Egy vízmosásnál azonban lova megbotlott, felbukott, s a királynét is maga alá szorította. A szenvedett rázkódás és sérülés végzetes volt. Az eszméletlen Mária idő előtt szülte meg gyermekét, s amely pillanatban életet adott annak, nem lévén a közelben semmiféle segítség, ugyanazon pillanatban vesztette el saját s gyermeke életét. Úgy találták meg őket az erdőben.” Mindennapos, egyszerű eset. Gyanúra semmi ok. Nem is vette gyanúba még senki az ifjú királynő halálának körülményeit. Kezdjük ott, hogy Máriát hivatalosaink meglehetősen betegesnek festik. S aligha ok nélkül. Elég, ha arra gondolunk, hogy szeme láttára fojtották meg az anyját, Erzsébet királynét, s a lázadók fogságában lévén, ő maga is alig kerülte el ezt a sorsot. Nehezen viselhette terhességét is. Ráadásul terhességének utolsó szakaszában volt. Nos, miként képzelhető el, hogy egy terhessége nyolcadik vagy éppen kilencedik hónapjában lévő nő, még ha egészséges is, „szokása szerint” kilovagoljon? Betegeskedő, állapotát nehezen viselő nőnél ez egyenesen elképzelhetetlen. Hát még, hogy lovon „vadászgas- son”? Méghozzá magányosan! De hagy- ján, menjünk tovább. Márki látszólag mindent pontosan tud a legapróbb részletekig, mintha ott lett volna, vagy szemtanú leírása alapján ismertetné a történteket. De honnan, mikor e balesetnek nem volt szemtanúja? Egyéb furcsaság is akad itt bőven. A felbukott ló, mint írja „a királynét maga alá szorította”, vagyis: a több mázsás állat rázuhant a királynőre. A halálokok közül elsőnek mégis a „szenvedett rázkódás”-! említi a „sérülés” mellett. S ha a paripa rájuk zuhant, és holtan találták őket az erdőben, úgy miként lehet, hogy a ló nem zúzta agyon őket, és Mária élve szülte meg gyermekét, s mindketten csak ezután haltak meg? Vannak itt egyéb, még feloldhatatla- nabb bonyodalmak. A Máriát ért súlyos lelki-fizikai megrázkódtatásokat figyelembe véve — ezek lelki nyoma, mint tudjuk, letörülhetet- len —, alig érthető, hogy ha már ilyen állapotban rászánta magát a lovaglásra s ráadásul egymaga volt, miért a hegyek közé, a néptelen erdő sűrűje felé vette útját? Rettenetes élményei után miként szánhatta rá magát erre? S itt már akarva-akaratlan szembetűnik, hogy szokatlanul kiélezett szituációjú baleset ez, olyan baleset, amely a valószínűség (vagy inkább valószínűtlenség?) szélső határán mozgó eshetőségek egész sorának bekövetkeztétől függ. A legtalányosabb mozzanat: miként maradhatott a királynő az erdő sűrűjében egyedül? A királyt, királynét szigorú etikett köti, magánéletét is szabályok irányítják, sohasem lehet egyedül. Királyné kíséret nélkül nem mutatkozhat a palotán kívül sehol, sem nyilvánosság előtt, sem utcán, köztereken; erdőbe miként mehetne a királynő egyedül? S e kíséret nemcsak dísz: fegyveres védelem is: a kíséretnek kell biztosítani a királynő személyét minden esetleges támadás, bántalmazás, s előre láthatatlan veszedelem ellen: a kíséret felelős a királynő biztonságáért, testi épségéért, életéért. Az egyetlen elképzelhető eshetőség: maga a királynő tiltotta meg—szembeszállva a megszeg- hetetlen etikettel —, hogy kísérete vele tartson. De miért tette volna ezt? Mi oka lehetett volna rá? Nyűgösen viselt állapotáról egy percre sem feledkezhetett el. Számolnia kellett bárminő rosszulléttel; szörnyű felelőtlenség lett volna hát, ha kíséretét maga mellől elparancsolja, s megtiltja, hogy kövessék. Ennek elrendeléséhez őrültnek kellett lennie. De ki vélhetné egy pillanatra is, hogy a királynő adott ilyen parancsot? A kísérő apródok eltávolításának csupán egyetlen értelme lehetett: a szem- és fültanúktól való szabadulás, az elszigetelt környezet mesterséges létrehozása. Kinek állt Mária útjában? Halála kinek állt érdekében? Az ellenpártnak? Netán a férjének, Zsigmondnak? Zsig- mond alibije több, mint tökéletes: egy héttel előbb hadaival a Havasföldre megy a törökkel szövetkezett vlachok ellen. Vagy az utolsó magyar Anjou tragikus halála mögött a Horváti párt bosszúját kell keresnünk? Mária ugyanis nemrégen a lázadók fogságába esve, esküvel fogadta a lázadók fejének, Horváti Jánosnak, szabadon bocsátása fejében, hogy semmit sem tesz ellene, nem tör életére, s később mégis borzalmas módon kivégeztette Horvátit. (A szöveg Grandpiene K. Endre: Király gyilkosságok című könyve alapján készült) Kémközpont Battonyán Azt mondja minap egy ember, hivatalos fő, riporter a tévében, hogy nem akarták az országba beengedni az SOS-Gyermekfalut, mert attól tartottak, nyugati kémközpont működik majd égisze alatt. Mindez a közszolgálati Magyar Televízióban hangzott el, főműsoridőben, a battonyai gyermekfalu fennállásának 10. évfordulóján. Vagyis — hogy egészen pontos legyek — nem a Nikolits miniszter jelentését olvasták be arról, mi volt itt kém- ügyileg úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Nem, egyszerűen csak ünnepelt a tévé — a maga módján, ahogy megszoktuk. Ha így, hát így, de figyeljenek a folytatásra. Azt mondja ott az az ember, hivatalos fő, riporter, hogy a battonyai gyermekfalu azért került Battonyára, mert a város szülötte, Púja Frigyes a népköztársaság külügyminisztere (a népköztársaság szó nagy nyomatékkai) kijárta. Ezt mindenki így tudja. Ám ha logikám nem csap be, akkor ugye Púja Frigyes ellenálló. Mert ha egyszer a bolsevik diktatúra nem akart gyermekfalut, s Púja mégis kijárta — szülővárosának vagy másnak —, akkor bizony a volt külügyminiszter szembeszegült a hatalommal, s akkor ő ellenálló. Most már csak azt kellene tisztázni, hogy az az intézmény ott Battonyán, kémközpont-e vagy sem? Én azt gondolom — színétén a logikámra hagyatkozva —, hogy ha a kommunista rezsim akarata ellenére alapított kémközpont lett volna, akkor a rendszerváltó, demokratikus, magyar, közszolgálati televízió ma ünnepelné. De mert nem ünnepelte, illetve elég különös módon ünnepelte, így nagyon valószínű, hogy nem kémközpont. Ámbár az is meglehet, hogy abban a rendszerváltó, demokratikus, etecerá televízióban rendetlenség van — ezt egyébként maga a leendő tévéelnök nyilatkozta lapunknak—, és a jól álcázott SOS-faluban látottak becsapták őket, elhitették velük, hogy nem ünnepelnek. Miközben azért a tévé tudta nélkül pezsgőt bontottak arra a hősies tíz évre, talán a jól álcázott kémtevékenységükre. Tehát lehet, hogy mégiscsak kémközpont működik Battonyán. Jó lesz vigyázni! Árpási Zoltán AKCIÓ A (SABA IIÍS ÁRUHÁZBAN. Békéscsaba, Kétcgyházi út 8. Szeptember 23-ától, amíg a készlet tart: — sertésláb 99 Ft — sertésfej, csn. 99 Ft — fokhagymás kolbász, fól. 786 Ft helyett 556 Ft — farmerkolbász 688 Ft helyett 448 Ft Aruházunk új nyitva tartása: hétköznapokon: reggel 6-tól este 6-ig, szombaton: reggel 6-tól déleló'tt 11-ig. Nem szégyellem bevallani, hogy — annak idején — igencsak lelkesedtem Hruscsovért. Nem is ok nélkül, hiszen immár történelmi tény, hogy milyen jelentős szerepe volt a személyi kultusz következményeinek felszámolásában. Az ő nevéhez fűződik az „olvadás”, mely az SZKP XX. kongresszusán (1956) elmondott beszéddel, illetve az úgynevezett júniusi dokumentumokkal kezdődött. De ennyi elég is a történelemből. Lényeg, hogy örültem, mikor Záhonyba küldtek, hogy tudósítsak a korpulens szovjet főtitkár magyarországi látogatásának első állomásáról. Nem akarok sok szót vesztegetni a dologra—az ilyenféle eseményeket jól ismerjük a híradókból. Tény, hogy az öreg Nyikita jó formában volt; kezelt az emberekkel, üdvözlő beszédét (aminek cenzúrázott példányát mi jó előre megkaptuk) csak úgy többé-kevésbé olvasta; átugrott bizonyos részeket, betoldott néhány mondatot satöbbi... És persze igyekezett humorizálni. Harmincegy- néhány évvel ezelőtt mindez nagy élmény volt nekem, s bár a záhonyi eseményekkel lejárt küldetésem, továbbra is figyelemmel kísértem a vendég magyarországi szereplését — látogatásait, találkozásait. Megjegyeztem, hogy kinek, mit mondott (csak úgy kapásból), figyeltem a derűs Hruscsov—Kádár dialógusokat és lelkesedtem... — Te nem veszed észre ezt a sok közhelyet, sablont, ezt a kincstári optimizmust, a sekélyes humort — kérdezte tőlem atyai barátom, aki foglalkozásán túl 'is (író, dramaturg, rendező), rendkívül érzékeny ember volt és mindenképpen többet látott, tapasztalt, tudott nálam... Nem voltak ellenérveim, de egészen elszontyolodtam. Kicsit megsajnált, s így tért napirendre a dolog fölött: — Senki előtt nem kell azonnal hasra esni. Légy szigorúbb, kritikusabb! Ne engedd magad olcsó dolgokkal etetni. A pozíció mögött mindig keresd meg az embert, a személyiséget. Mit érne a funkcionárius rangok, lakájok, testőrök, szolgálati kocsik nélkül? Mit érne, ha nem volnának, akik beszédeket írnak számára? Három és fél évtized múltán mindezt tudom. S ha mostanáig nem jöttem volna rá, Szenes Andrea sorozata felnyitná a szemem. „Sok, sok olcsó szó” — ezt az irigylésre méltó címet adta a Színes Vasár- nap(aug. 25.) egyik publikációjának. A szórakoztató stúdió vezetője elmondja a lap munkatársának, hogy a tévében eluralkodtak az olcsó (sic!) „beszélgetős műsorok” — immár a politikai programokban is. A tévés szakember, természetesen csak a költségekre gondol, mikor az „olcsó” jelzővel minősít. A Színes Vasárnap szerkesztője azonban jól tudja, hogy az olcsó egyik (minőségére, .színvonalára vonatkozó) szinonimája a silány — ezt sugallja a cím. A „silány” viszont már olyan rokon értelmű szavakat társít bennünk, mint: gyenge, gyatra, ócska, rossz, vacak, alacsonyrendű vagy — uram bocsá’ — szemét, esetleg tré. Hát ennek kapcsán jutott eszembe a hruscsovi élmény, s nyomában a figyelmeztetés: Ne engedd magad olcsó dolgokkal etetni! S innen már tényleg nem valami bonyolult asszociációval lehet eljutni Szenes Andrea műsoraihoz. Hogy akárhány másikat is említhetnék? Ját persze, de azok csak egyszerűen olcsók — lásd, mind fenn. A politikusok, közéleti emberek ilyetén való megszólaltatásában viszont már valami hitványságot is érzek. Vagyis: bosszankodom és felháborodom. Nem túlzás ez? Nincs bennem elfogultság? Először is: sokakkal szemben, én szeretem a „beszélgetés”-műsorokat. Mert nincs izgalmasabb élmény, mintha tanúi lehetünk a gondolat születésének, az érzések hullámzásának — a meghatottságtól akár a kirobbanó indulatig. (A rádió Névjegy című műsora ezért emlékezetes.) Ámi pedig a vizuális élményt illeti: van-e többet mondó, sokszínűbb, élőbb, beszédesebb kép az emberi arcnál? És az ilyen műsorok tényleg nem kívánnak nagy pénzbeli ráfordítást. Csak éppen nem mindegy, hogy ki beszél kivel... Azaz, hogyan beszél valaki valakivel. Egyáltalán: beszélgetéssé oldódik-e az együttlét. Mi fejlődik, mi bontakozik ki az interakcióból — ahogyan a szakemberek mondják. De nem akarok szorosan vett szakmai dolgokba bonyolódni. Tegyük föl, hogy mindenki és minden (pénz, paripa, fegyver) együtt van, s még a néző is leül a képernyő elé. Akkor már csak arra van szükség, hogy öntörvényű, eredeti gondolkodású, hiteles (senki máshoz nem hasonlítható, senki mást nem utánzó) embereket lássunk, halljunk. Nem baj, ha jóképűek, de lehetnek kevésbé mutatósak is. Öltözhetnek így vagy úgy, beszélhetnek gordonkazengésű hangon és selypíthetnek (na nem a riporter) és raccsolhatnak. Mindez nem számít — mi csüggni fogunk szavaikon, ha... ha... Ha őszinték, ha igazán meg akarják mutatni magukat. Még az sem baj, ha nem kapunk új információkat; nem baj, ha mindenki a mániáit mondja, csak hihessünk neki. Csak drukkolhassunk érte, csak vitatkozhassunk vele gondolatban, csak érdekeljen bennünket! Bocsássanak meg, engem Szenes Andrea emberei nem érdekelnek. Legalábbis mint Szenes partnerei. Mert mint törvényhozókra, mint párt-, illetve kormányzati személyiségekre igenis figyelek. (Nem mondom persze, hogy csak úgy nyüzsögnek nálunk a karizmatikus egyéniségek, de azért...) A baj tehát az, hogy visszájára fordult egy szándék. Hiszen akik ezt a műsort kitalálták (most ne vitassuk, hogy ez hol s miként súrolja a politikai manipuláció határát), éppen azt akarták, hogy közéleti embereink — mindenféle magánemberi erényeikkel, biográfikus adataikkal (ki hinné, hogy ők is síró gyermekként jöttek a világra?) a köztudatba kerüljenek. Ezúttal mint férfiak, férjek, családapák, mint teniszjátékosok, horgászok, úrlovasok, költők és polkatáncosok. Mindennek természetesen a népszerűség növekedését kellene szolgálnia. Ingyen reklámról van szó, kérem alássan. No hisz’ ez eddig rendben is van — bár nem valami új ötlet. Több, mint húsz éve, a nyugat-berlini tévét néztem — a fal keleti oldalán persze. Beszélgetős műsor— vendég egy miniszter. A riporter házasságáról faggatja. A miniszter elmondja, hogy a lány Szülei nem örültek az ő látogatásainak; szinte titokban kellett találkoznia szerelmével. Esténként mindig fütyülni kezdett egy dalt a kislány ablaka alatt, mire a leendő ara otthagyván csapot, papot... — Nem fütyülné el most nekünk is ezt a dalt? — így a riporter. Mire a miniszter (lehet, hogy éppen a pénzügyér?) fütyülni kezdett. Másnap Kelet-Berlinben mindenki erről beszélt, mert ők bizony sem Walter, sem Erich idejében nem szokták meg az ilyesmit. Szóval, ki van ez már találva, sőt el is van ez már felejtve jobb helyeken. De hát mi még most igyekszünk Európába — Szenes Andreával és partnereivel. Nem baj, igyekezzünk csak. Nem szégyen, ha másolunk, csak jól másoljunk. Mert az igaz ugyan, hogy új műsorhoz nem kell új riportert csinálni. Különben is: csinálják meg a riporterek először önmagukat... A gyengébbek kedvéért: riporter az, aki kérdez. Aki „alákérdez”, alájátszik—az nem riporter. (Bár én is szívesen lennék vele együtt, ha nem is a kamerák előtt.) Apropó! Azt mondja egy helyre kislány mikrofonnal a kezében pár éve George Bushnak — aki akkor éppen az USA elnöke volt:—Önt rendkívül gyáva embernek tartják... Hát erre ugye már van mit lépni! Ja! Vagy, hogy ez Amerika, s mi még a hamburger receptjét is csak most tanuljuk... Gyarmati Béla Szó, gondolat, személyiség
