Békés Megyei Hírlap, 1996. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)
1996-09-21-22 / 221. szám
A HÉT TÉMÁJA A földön járva Temesvárig es vissza hát elindultunk sétálni. Ha már Temesváron jámnk, nem hagyhatjuk ki „a diktatúrát megdöntő forradalom” bölcsőhelyét, Tőkés tiszteletes református parókiáját. No, meg jó lenne lencse-; végre kapni az egykori és mindmáig vissza nem adott Magyar Házat is! Mindebből nem lett semmi. Még az ajtóig sem jutottunk, amikor valaki utánunk szólt! — A tüntetésre mentek? — Töle tudtuk meg, hogy már „áll a bál” a prefektúra előtt. Néhány száz bámészkodó társaságában a Forradalom sétányon egy középkorú román hölgy transzparenst emelt a magasba. „Fuj!!! Gyilkosok, bűnözők és nemzetárulók!” Az asszonyságtól mindenki azt tudakolta: kikre érti mindezeket? A válasz: „Én a saját véleményemet képviselem, de nem nevezek meg senkit. Az érintettek úgyis tudják, hogy róluk van szó.” Később, az ingyencirkusztól távolabb egy viseltes öltözékű öregúr sírva annyit mondott magyarul a mikrofonba, hogy az 1956-ban Budapesten és az 1989-ben Temesváron kiontott vér még nem száradt meg. Legszívesebben maradtunk volna az egyre szaporodó tüntetők között, de tartván attól, hogy később nem tudunk bejutni az aláírás színhelyére, átléptünk a kordonon. A biztonságiak készséggel elvezettek a prefektúra bejáratához, ahol a táskáinkat és a ruházatunkat fémkereső műszerrel ellenőrizték. Ezután már csak a nagy pillanatot kéllett kivárnunk. Fotós kollégám két és fél órán keresztül állt a díszteremben az üres tárgyalóasztallal szemben. Nem mert a helyéről elmozdulni, hiszen az első (díszlánccal kijelölt) vonalról kívánta megörökíteni olvasóinknak az alap- szerződés aláírását, illetve Horn Gyula és Nicolae Vacaroiu miniszterelnökök kézfogását. Milyen igaza volt! A fotósok és tévések mögötte még vagy öt sorban „taposták” egymást, volt aki magasba nyújtott kézzel csak találomra fényképezett, hiszen az előtte állóktól semmit sem látott a ceremóniából. De mire ez bekövetkezett, akkorra kinn már 5-6 ezren is demonstráltak a jelenlegi román vezetés ellen. Amikor a magyar és román delegáció elhajtatott a Continental-beli díszebédre, a tömeg futva indult a hotelhez, folytatandó a tüntetést. A kivezényelt rohamrendőrök azonban gondoskodtak arról, hogy a jól végzett munka után ki-ki jó étvággyal elfogyaszthassa a zöldségsalátából, túróféleségekből, sonkából, töltött sertéshúsból, ’ húslevesből álló első fogásokat. Utána halfélék következtek, majd pulyka- és sertésfiié krumplipürével és uborkasalátával. Végezetül asztalra került a Amikor az elmúlt hetekben kirobbant a vita arról, hogy megfelelő helyszíne lehet-e Temesvár a magyar—román alapszerződés aláírásának, eszembe jutott egy több mint negyedszázados élményem. Battonyán a Nemzeti étteremben fogyasztottuk előfizetéses ebédünket I. S. bácsival. Akkortájt éppen szak- dolgozatot írtam történelemből, egészen pontosan Battonya 1914 és 1918 közötti korszakáról. Hogy valamivel megfűszerezzem egyhangú társalgásunkat, megkérdeztem öreg barátomtól: tudja-e, hogy az első világháború alatt a battonyai regruták egy része Temesvárra vonult be katonának. „Nem Temesvár az, hanem Timisoara. Miért nem lehet tudomásul venni, hogy az osztrák birodalomnak egyszer s mindenkorra befellegzett!? Tessék felütni a magyar vasúti menetrendet! TimiTiszta asztallal indulnak soarát ír az is.” Ezen aztán elvitatkozgattunk, amíg csak el nem fogyott tányérunkról... a mákos tészta. „Nem tudják ezek, mi a becsület — intett fejével a konyha felé. — A előfizetésesnek csak tészta, tészta, mindig csak tészta. Pedig a mi gyomrunkat sem feküdné meg a kolozsvári töltött káposzta, igaz, öcsém?” De nem ám! —jegyeztem meg álnokul. — Ha majd eljutok külföldre, mindig cluji (klúzsi) töltött káposztát meg bratislavai kiflit rendelek. Ezen aztán az öreg is elnevette magát. Mélyen a szemembe nézett, s azt mondta: — Mostanában büszke vagyok arra, hogy románul szólt hozzám az anyám. Ez a timisoarázás viszont hülyeség volt. Mondom, több mint negyed- százada, valamikor 1968 után történt. Ceausescu ebben az időben kezdte el aprópénzre váltani azt az erkölcsi tőkét, amely abból származott, hogy Románia -— ellentétben a Varsói Szerződés többi tagállamával — nem nyújtott internacionalista segítséget Csehszlovákiának. De mennyit is tudhat a mintegy 300 ezer lakosú Temesvárról az átlagos műveltségű és átlagos érdeklődésű magyarországi magyar? Gyanítom, a többség csak Dózsa György, a várat feladó Losonczy István és Tőkés László nevét, illetve az 1989-es eseményeket kapcsolja hozzá. A középiskolát végzettek talán arról is hallottak, hogy Amerika helyett ide tántorgott ki József Attila édesapja; Aron Iosif román állampolgárként itt vette feleségül a peregi Kiss Juliannát. Közös, beteg gyermeküket Mircea névre keresztelték. Esetleg még „beugrik” a Herder-dí- jas költő-műfordítónak, Franyó Zoltánnak, a közelmúltban elhunyt „sarlós” Balogh Edgárnak, a Komáromot védő Klapka Györgynek, a Budapesti Állatkertet megtervező Kós Károly- nak a neve. No, meg egy másik nevezetes református lelkészé: a Szaholcska Mihályé. Pedig hát a Bánát fővárosa, a Monarchia egyik katonai központja ma is jelentős kulturális és ipari centrum. Operája az alapszerződés aláírása előtt egy nappal megalapításának 50., filharmóniai társasága pedig 125. évfordulóját ünnepelte. A 12. nemzetiség által lakott város színházai, egyetemei, képző- művészeti kiállításai országos hírűek. Nos, ebben a városban, Temes megye székhelyén került sor szeptember 16-án a sokat vitatott magyar—román alapszerződés aláírására. Az esemény a hazai és a külföldi sajtó széles nyilvánossága előtt zajlott; fotós kollégámmal, Lehoczky Péteriéi a 399-es és a 400-as akkreditációs kártyát (kitűzőt) kaptuk a helyi kőolajipari vállalat irodaházában berendezett nemzetközi sajtóközpontban. A történelmi megbékélés munkatársát, Jámbor Gyulát, tartson velünk, szükség esetén hidalja át az esetleges nyelvi és rendőri nehézségeket. „Szívesen utazom veletek, annál is inkább, mert a Jelen járgánya éppen most lehelte ki a lelkét” — így Gyuszi. Arad és Temesvár között kellemes trécseléssel telt volna az idő, csakhogy Kovács Pisti barátunk mindig a mondat közepén tartott fék-, illetve kormánypróbát: szerencsére a beletapo- sások és rángatások következtében csak a szavainkat haraptuk el, a nyelvünk egészben maradt. Gyuszi türelemmel és meggyőződéssel magyarázta: a külföldi támogatással épülő út minőségét szigorúan ellenőrzik, lám ez a szakasz már egészen... Bizonyára azt mondta, hogy elfogadható, ám ezt nem hallottuk, mert Pistinek megint fék- csikorgathatnékja támadt. Nem ■fantos állomásának nevezett napon kora reggel Battonyánál léptük át a határt; a Békés Megyei Hírlap Vento típusú személygépkocsiját Kovács István kollégánk vezette. Hármónk, illetve a jármű adatait a Miniszter- elnöki Hivatal Kommunikációs és Sajtóirodája korábban eljuttatta Bukarestbe, akárcsak a kormánygépen utazó többi tudósítóét. „De vajon nem lesz baj abból, hogy—nem akarván egy teljesen fölösleges kitérőt tenni Budapestre — külön utakon járunk, repülőgép helyett gépkocsival érkezünk?” A kérdésre már a határon tudtuk a választ. Amikor közöltük úticélunkat, a román határrendőröknek és vámosoknak fülig szaladt a szája: „Drum bun si spor la munka, domnule!” A jókívánságok mellé hozzátették: lévén akkreditált újságírók, visszafelé húzzunk el a sorban állók mellett, ők segíteni fognak abban, hogy minél hamarabb tájékoztathassuk olvasóinkat az örvendetes eseményről. Biztos ami biztos, előző nap telefonon megkértük laptársunknak, az Aradi Jelennek a baj, így legalább alaposabban szemügyre vehettük az út melletti tájékoztató táblát. Török nyelvű volt, később több hasonlóval találkoztunk. Úgy látszik, a török feliratok engedélyezéséhez, kihelyezéséhez nem kell alapszerződés. A sajtóközpontban már vágni lehetett a füstöt: a korábban, illetve napokkal előbb érkezett kollégák némelyike előtt apró, hordozható számítógép. „Te, ezek már írják! ”—bökött oldalba fotós kollégám. Rápillantottunk az egyik képernyőre, s elfogott bennünket a nevetés: a tudósító sakkozott a géppel, s éppen vesztésre állt... Amikor kiderült, hogy a sajtóközpont csak román, angol és francia nyelvű anyagokkal, illetve újságokkal, kiadványokkal tudja segíteni a több tucat magyarországi tudósító munkáját, e sorok írója is vert helyzetben érezte magát. Az aradi kolléga azonban „kapásból” fordította, és magnóra is mondta a politikai-diplomáciai szakkifejezésektől hemzsegő szövegeket. Még vagy három óránk lehetett az ünnepélyes ceremóniáig, Akik más rendet szeretnének... Akkor most tényleg aláírjuk?.... diplomatatorta pezsgővel és recasi (rékási?) borral, feketekávéval. Az útközben látott török nyelvű feliratokról jut eszembe a babkávéból főzött ital régi magyar neve. Hej, de jó lenne hinni, hogy népeink kapcsolatában nincs már hátra semmiféle feketeleves! Elég nekünk a magunk baja is. Lám, Tornyán a román vámosok tartották szavukat, ígéretükhöz híven pillanatok alatt „átpasszoltak” bennünket a határon. Ezzel szemben a magyar oldalon elhangzott: „Önöknek nincs diplomáciai mentességük, szíveskedjenek visszafordulni, és a sor végére állni!” Hát ekkor lett volna kedvem egy olyan karmozdulatra, amelyet a magyarul nem tudók is minden nehézség nélkül megértenek. Sokkal pontosabban, mint Vacaroiu miniszterelnököt a saját tolmácsa, aki úgy fordította magyarra főnöke szavait, hogy „ezután a két fél együttműködik a nemzetközi bűnözésben.” Draga bade Ioane, sa-ti fie usoara tarina! Ugye, tudod, hogy ez is hülyeség. Mármint a tolmácsolás. Annál is inkább, mert 1,5—2 millió magyar él Romániában. Ki hiszi el, hogy egy sincs közöttük, aki tökéletesen bírná mindkét nyelvet!? Ménesi György ■mv" ii 'S.n Iiüfw < _ V' p „Pfuj!!! Gyilkosok, bűnözők és nemzetárulók!” — olvasható a transzparensen, s hogy kiknek szól, kiderül a cikkből és akik a rend(szer)re vigyáznak FOTÓ: LEHOCZKY PÉTKIi
