Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)
1996-08-24-25 / 197. szám
1996. augusztus 24-25., szombat-vasárnap 9 fÜ ßtkES MEGYEI HÍRLAP Királygyilkosságok Magyarországon (22.) Két elűzött uralkodó Kihalt az Árpád-ház! Több mint négy évszázados (896—1301) országiás után kihalt a szent királyok ága, s ezáltal, ha lehet, még tovább fokozódott a Magyarország fölötti hatalom megszerzésére irányuló nemzetközi versengés. Eben átmenetileg a pápai szék, amely az Árpádok kipusztításában is szerepet vitt, járt legelöl: miként láttuk, már Kun László életében behozta új királynak III. Endrét s még Endre életében a gyermek Róbert Károlyt. A hatalmukat féltó' magyar főúri rendek nem nézhették tétlenül ezt, s a pápa jelölte, akkor tizenhárom éves gyermekkirály ellenében III. Endre halála után cseh földről ők is egy gyermekkorú ifjút hoztak be — az ekkor mindössze tizenharmadik évében járó Vencelt — és koronáztak magyar királlyá. Miután Vencelt, II. Vencel cseh király fiát a pápával szembeszegülő magyar főurak behozták és megkoronázták, a pápai párt, illetve maga a pápa, VIII. Bonifác nem nyugodván bele ebbe, a leghatározottabban fellépett a törekvéseit keresztülhúzó új király ellen. A fokozódó pápai nyomás a királyi apát, II. Vencelt végül is meghátrálásra kényszerítette: a pápa kiátkozással fenyegette, és ki akarta kényszeríteni, hogy megjelenjék a színe előtt. Végül az ifjú Vencel uralkodásának harmadik évében, apjának, a cseh királynak a pápa négy hónapi ultimátumot adott fiának Magyarország trónjáról és Magyarországból való eltávolítására. Vencel kénytelen Volt engedni, hazahívta koronás fiát, aki nem sokkal később 1306. augusztus negyedikén gyilkosság áldozata lett. VIII. Bonifác szándékát azonban — Róbert Károly trónra juttatását — az ellenlábas magyar főrendek ismét meghiúsítják, s a pápa jelöltje ellenében ezúttal Bajor Ottót hozzák be királynak. A pápai szék, miként ezt tények sora tanúsítja, Magyarországot hovatovább valamiféle hűbéresének tekinti és mind drasztikusabban avatkozik beie történelmünknek ebben a szakaszában a magyarság sorsának alakításába: királyok trónra emelését, bukását, h alálát intézi, döntő szerepet vivén az Árpád-ház kihalasztásában és az új királyi dinasztia, a velencei Anjou-ház trónra juttatásában. „Nemzetünk dolgába idegen hatalom keverte magát — állapítja meg Virág Benedek (Magyar századok III. 3. 1.), amely a hazafiak közt még nagyobb meghasonlást okozott. Ilyetén észve- szés ártalmas a polgári társaságnak, mint emberi testnek a méreg, mely a szívnek romlására siet.” Ottó uralkodása még Vencelével összemérve is, valóságos kálvária. For- télyos — s mindmáig feltáratlan — cselszövény bontakozik ki Ottó körül, amellyel szemben az újdonsült király a legteljesebb óvatlanságot tanúsítja. Tanácsadói rábeszélik, nősüljön meg s vegye el a hatalmas erdélyi vadja, Apor László bűbájosnak festett, hajadon leányát: ezáltal szilárdíthatja meg leginkább királyi trónját. A furfangos vajda úgy tesz, mintha örömmel venné a király leánykérését. Ottó gyanútlanul leutazik a vajdához, sejtelme sem lévén arról, hogy a szálakat a háttérből láthatatlan kezek mozgatják, László vajda pedig — menyegző és nász helyett — fogságra veti a királyt, elveszi koronáját is, és zár alatt tartja, majd lemondásra kényszeríti: az országban időközben lezajló politikai változások miatt Ottónak amúgy sem marad más választása, csupán a lemondás. Ugyanis míg Ottó erdélyi várfogásában sínylődik, szakadatlanul folynak a felsőszintű titkos tárgyalások, egyezkedések; az időközben tizenkilenc éves ifjúvá serdült Róbert Károly hadserege szépen előre nyomul — mintha minden egy előre gondosan kidolgozott forgatókönyv szerint történne —, és elfoglalja az ország szívének, központjának tekinthető Buda várát. Az így kialakult helyzetben a koronájáról és hatalmától megfosztott Ottó aligha tehet okosabbat, minthogy elmond és alig két évi uralkodás után lehagyja az országot. Lemondása ellenére—jeléül annak, hogy lemondása kényszerű volt — királyi címét továbbra is viselte — alig négy év múltán bekövetkező haláláig. El kell ismerni: a pápai szék hallatlan céltudatossággal és állhatatossággal törekedett királyjelöltjének, Róbert Kár- olynak trónra juttatásában, s nem kevesebb, mint három királyt — III. Endrét, Vencelt és Ottót — távolított el a magyar trónról, míg — 1308-ban — sikerült elérnie, hogy védence, Róbert Károly átvegye a tényleges magyar királyi hatalmat. (A szöveg Grandpierre K. Endre Királygyilkosságok éímű könyve alapján készült) VIII. Bonifác szándékát azonban —Róbert Károly trónra juttatását — az ellenlábas magyar főrendek ismét meghiúsítják, s a pápa jelöltje ellenében ezúttal Bajor Ottót hozzák be királynak Fekete fehéren Menni, vagy maradni? Mocskos egy kormányunk van, „lefeküdt” Bukarestnek, s ezzel végképp elárulta a határainkon túl élő magyarságot—mondja az egyik oldal. Ügyes külügyesei vannak Hómnak, hogy a román belpolitikai vákumot kihasználva tető alá hozták a magyarromán alapszerződést — szögezi le a másik oldal. Háttérzajként még hallani Funár üvöltözését, aki Románia kiárusításával vádolja Iliescu elnököt, aztán fel-felhangzanak a szlovák szólamok is, miszerint Meciárék maflák, túl keveset préseltek ki a magyarokból. Habnak a tortán még ott a friss kárpátaljai eset: ukrán nacionalisták a Vereckei-szorosban szétverték a félbehagyott magyar honfoglalási emlékmű körüli építőállványt, ledön- tötték az ott felállított keresztet, sőt a rombolást egy pap is megáldotta. Az előbbiekhez „aláfestő zeneként” pedig szólnak a nyugati kórusok: az amerikaiak, angolok, franciák és németek melegen üdvözlik a megegyezést. Nagy tehát a hangzavar, ebből kellene kihámozni, ki kit ámít el, hol is húzódik az igazság? Minél tovább töprengek a dolgon, egyre inkább arra a következtetésre jutok, marionett figurák vagyunk Európa színpadán. Hiszen, ha valaki azt gondolja, hogy rögeszméink határozzák meg külpolitikánkat, az alighanem téved. A Nyugat megüzente: ha menni akarunk, mondjunk le ideáinkról, felejtsük el közel nyolcvanéves sérelmeinket, magyarkodásainkat. Számos alkalommal éreztette: nem fogja újrarajzolni a határokat, Számára nem létezik se északír, se baszk, se magyar kérdés. Nem számít az 1100 év, se Nándorfehérvár, se ’56, se más, a Nyugat védelmében szerzett érdemünk. Az érzelmeinket vigyük a temetőbe a halottainkhoz, a feltételeinket pedig felejtsük el. Itt ők diktálnak. Vagyis, ha menni akarunk, „megtört gerinccel”, a „lehetséges legjobb” szerződésekkel menjünk. Ha nem vállaljuk, akkor maradjunk — Európában, idegenként. Mielőtt tehát egymás torkának esnénk, erre kellene választ keresni: menni, vagy maradni? Minden más ebből következik. Még a magyar-román alapszerződés is. Árpási Zoltán Tájékoztatjuk a Békéscsaba, Andrássy át 16-18. számú épület lakóközösségét, hogy a DÉCÁZ Rt BáKlositó-veieték rekonstrukciót hait végre a biztonságosabb gázellátás érdekében. A rekonstrukció tartamára az Önök belső udvarrésze, illetve a bejáróút felbontásra kerül. Fentiekből adódóan a rekonstrukció időtartamára a bejárást a belső udvarra, valamint a parkolást csak korlátozottan tudjuk biztosítani. A várható idó'tartam: 19%. augusztus 26-ától október 15-éig. Kérjük megértő türelmüket és az esetleges kellemetlenségek elkerülése érdekében közreműködésüket. DÉGÁZ Rt. Békéscsabai Üzemigazgatóság (36872) 7T IHsKTOA. TTSaiCO) W&TÄT.ATSIteEN,T4t®'M 5000 Szolnok,Kossuth L. u.5. Tel: 56/372-981 j. Tel.lfax: 56/422-5221114,121. 56/372-981 / SZAKKÉPZÉSI AJANLATA:- Számviteli ügyintéző - Pénzügyi ügyintéző- Mérlegképes könyvelő - Pénzügyi tanácsadó- Okleveles könyvvizsgáló - Adótanácsadó- Külkereskedelmi ügyintéző - Vámkezelő ía Munkaügyi Központ támogatásával) (a Munkaügyi Központ támogatásával)- Külkereskedelmi üzletkötő - Vámügyintéző (Jászberényben is) A vizsgákat a .1UI1US Pannonius Tudományegyetem vizsgaközpontja Szolnokon rendeli. Jelentkezését várja: Gcllén Olivémé, Udvari Lászlóné, Drjemei Bálint Észrevenni a szépet és a jót Reggelenként fölébred (fölérzik — ahogyan nagyanyám mondta) az ember, s szeretné szépnek látni a világot, magát meg boldognak tudni. Mint ahogyan Krúdy hőse, az öregedő Rezeda Káz- mér, egy tavaszi napon. Persze a világ nem szép (már a húszas években sem volt az), tele van szélhámosokkal és kurvákkal, álművészekkel, kontárokkal, hazudozókkal, sarlatánokkal, gyenge kapacitású politikusokkal, hamis prófétákkal, meg mit tudom én... nézem az embereket, amint kedély nélkül isznak: ízlés, ízlelés, válogatás nélkül. Már nincs nótájuk, kedves prímásuk, s egy hordó csapraverése már sehol nem esemény. A szakácsok főznek, de nem kedvvel: az ételnormák, meg a gyors haszon fontosabb most, mint a vendég. De lassan nem is lesz kinek főzni, hisz a magyarok is állva falják a hamburgert— már akik meg tudják fizetni. Ami pedig a házi kosztot illeti, a minap találkoztam egy ifjú asszonnyal, aki nem tudta, mi a különbség a lábas meg a fazék között. (Igaz, nem mindenben volt ennyire járatlan.) Nincsenek színházi vacsorák, sőt színházi buszjáratok sincsenek. De azt megszabják, hogy a busz melyik ajtaján szállhatunk föl. Hogy régen nagyobb volt a bizalom? Igen, de a lóvasúton aligha blicceltek az egyetemi professzorok. Képzeljük él, amint Reguly Antalt vagy Beöthy Zsoltot leszállítja a konduktor, merthogy nincs bilét... Vagy, hogy Arany János „elfelejt” jegyet venni az omnibuszon. Nem, ez elképzelhetetlen! A 19. század embere — lett légyen tudós tanár, mesterember, pap, katona, hivatalnok vagy akár fiskális — más volt, mint mi. Krúdy szerint: „ezek az emberek nem ismerték az észbontó szenvedélyeket, a csúf bűnöket, a házasságtöréseket, az őrjöngő féktelen vágyakat... legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla emlékezet.” De mi dolgom most nekem Krúdy- val? Hát csak annyi, hogy szobám falán az egyetlen fénykép őt mutatja. Nem az életerős fiatal írót, a „redőzetlen ábrá- zatú” sűrű vérű urat, aki... de hisz tudjuk! Ez a fotográfia a megőszült, megfáradt Szindbádé, aki — mondhatom tán, mint Ady mondta önmagáról — „a sok életlázban magát tönkre hűlte...” Nos, fiatal látogatóim (gyerekemberek nászúton) szemrevételezvén a portrét, megkérdik: Kicsoda ez a jóképű, idős úriember? (A kérdésből érzem, hogy családtagra, vagy közeli rokonra gondolnak.) Neveletlen unokám illetlen grimaszait a hátammal' eltakarván, igyekszem természetesen közölni, hogy Krúdy Gyula képmásával állnak szemben, akit — életkoromat tekintve — már csaknem egy évtizeddel éltem túl, de aki még sok nemzedéket fog túlélni... A magyarázat kissé fellengzős (filoszos), mindazonáltal igaz. Felötlik bennem, hogy mit tudnék Krúdyról, ha nem élek elszármazott lelkészként hosszabb ideig Nyíregyházán. A tanárképzők irodalomtörténeti jegyzetei — az én időmben — tán három lapon intézték el Krúdyt és Tersánszkyt. „A Nyugat sodrában” — ez volt a fejezet címe. S a szerző megpróbálta a két szabálytalan, szokatlan írót besorolni. A zsenik mindig zavarba ejtik a teoretikusokat. . „Azokban az években” sokszor menekültem Krúdyhoz, s ezt teszem most is, ha rohadtul érzem magam. Álmok oktalan kergetése? Visszavágyódás? Átlépni egy más világba, ahol illatosak és áhítatosak az emberek? Egyáltalán: volt Valaha is ilyen világ? Nem erről van szó, hanem inkább arról, hogy észre kellene venni azt a jót és szépet, ami az emberekben örök — ami mindig újjászületik. Eljátszadozom a gondolattal: mi volna, ha az újságban csak a jó híreket olvasnám? Ha nem a robbantások, merényletek, hanem az anyatej. a csecsemők... De hát ez így nonszensz. Vagy mégsem egészen az? Pár hete meglátogattuk Jánost — az ácsot. Váratlanul, bejelentés nélkül érkeztünk. A „mindenórás” feleség pelenkákat, bébi holmikat vasalt — holnap, vagy tán még az éjszaka be kell mennie a kórházba... De nyugodtan megy, mert a nagy ház minden zugában, s az egész portán rend van. S rend van a lelkekben is! Pedig Jánosék nem tartoznak a legszerencsésebbek közé, mert betegségek látogatták a családot, s balesetek akadályozták szerszámfogásban az apát! És mégis! Ez a ház tényleg vár. Az ő váruk... Pénzben is nagy érték. De nem kérdezem, honnan jött a pénz, mert láttam Jánost munka közben, s megismertem az utolsó pillanatig dolgozó feleségét is. Persze, száz millióból legalább huszonöt ilyen házat lehetne építeni. Érdekli ez Jánost? Nem kérdeztem azt sem mit tud a miniszterelnökről. Jánosnak nem kötelessége bármit is tudni Horn Gyuláról. De vajon a miniszterelnök tud-e eleget, tudja-e a legfontosabbakat a Jánosokról? Krúdy fellebbenti a fátylat arról a régmúlt világról, mikor a hölgyek köré- . ben az ifjú Apponyi Albert parlamenti beszédeit volt divat hallgatni. Most kinek a felszólalásaiért volna érdemes a karzatra ülni? De nem ez foglalkoztat, hanem, hogy az agg Apponyi öt nyelven elmondott szónoklata mennyire hatástalan maradt a trianoni béketárgyalásokon. Vagy inkább nagyon is hatásos volt: annyira, hogy máig nem tudják nekünk megbocsátani. S most a millecentenárium feléleszteni látszik a régi indulatokat túl a határokon, ahol még élnek magyarok, bár nem a mi állampolgáraink... Akkor most ne ünnepeljünk? Vagy ünnepeljünk másként? Miért kell nekünk 70—80 éven át folytonosan tekintettel lenni a mások — indokolt vagy indokolatlan — érzékenységére? Jánoséknál megszületett a gyerek — a második kislány. Az anya ragyog, s ragyog a ház minden szobája is. A berendezés szép és célszerű: a helyiségek nem díszül szolgálnak—lakva vannak. — Semmi nem hiányzik, most már csak élni kell — mondja a fiatal- asszony. Hát igen, élni kell! Gyarmati Béla
