Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)

1996-08-17-20 / 193. szám

Magy er, a beszélő... w Sztyeppi népként indultunk és érkez­tünk a Kárpát-medencébe. Gyönyörű mondák maradtak fenn a magyarok eredetéről. Almos tetteiről és Árpád vezérről. (15.oldal) n A JAPÁNOK TETSZETTEK ;ßf , I Első alkalommal rendezték meg a Gyulai Várszínházhan A magyar tánc világfeszti­válját. Gedeon József igazgatóval az előzményekről és a tapasztalatokról beszélgettünk. (16. oldal) Az Országgyűlés határozata nyomán magyar műszaki csoport tevékenyke­dik Boszniában, hídépítési feladattal. Tömő László, békéscsabai fiatalom- ' bér élményeiről beszél. (17.oldal) ♦ ♦ Beszélgetés Várszegi Asztrik főapáttal „Az ÉLET KULTÚRÁJÁT HIRDETJÜK Ezer éve, 996-ban Géza nagyfejedelem hívására Szent Adalbert prágai püspök, hittérítő kíséreté­ben bencés szerzetesek érkeztek Magyarországra és telepedtek le a Dunántúl északi szegletében, Pannónia hegyén, ahol a bőséges királyi adományoknak köszönhetően kolostort emeltek Szent Márton tiszteletére. A millenniumát ünneplő bencés főapátság őrzi az elmúlt ezer esztendő minden nyomát. Többször volt a monostor vendége Szent István, az első magyar király, túlélte a tatárok ostromát, állt Mátyás király kormányzósága alatt, megszenvedte a török hódoltság korát, majd II. József rendfeloszlató intézkedéseit. Mindezek ellenére a Pannonhalmán ezer éven át élő bencés szerzete­sek jelentős szerepet vállaltak és vállalnak ma is az ország gazdasági, tudományos életében, kultúrájában, oktatásában, művészetében, s a maga nemében páratlan épületegyüttes méltán vár arra, hogy felvegyék a minden időkre megőrzésre méltó világörökségek sorába. •n Az elvont erkölcsi erények helyett az ember igényei szerint kell szólni örömről, boldogságról, közösségről A kereszténység, Krisztus örök­sége kétezer éve megtartó erőnek bizonyul a világban, s immáron ezer éve Magyarországon is. A jeles ünnepen, amikor a főmo­nostor II. János Pál pápa fogadá­sára készülődik, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal, a Magyar Bencés Kongregáció praeses apátjával arról beszélget­tünk, miként látja ma, az egyhá­zak szabad működésének, ugyanakkor az országlakók egy­re fokozódó kilátástalanságának idején az egyház, az emberek és a hit viszonyát? A mai világban nincs ázsiója a keresztény értékeknek-— A ma embere is istenigénnyel a szívében él, bár ez a vágy nem biztos, hogy megfelel a római ka­tolikus egyház istenképének. A mai gondok éppen ebből fakad­nak. A történelmi egyház közve­tít egyfajta istenképet, de ez sok­színű és árnyalt. Fontos, hogy aki beszél róla, annak legyen élő hite, s azt kellő módon, az egyház ha­gyományának megfelelően, ugyanakkor a környezete számá­ra is érthető módon közvetítse — mondta Várszegi Asztrik pan­nonhalmi főapát. — Sok esetben úgy tűnik, maga a hithű társada­lom is eltávolodik a valóságtól. Nem arról beszélünk, ami lénye­ges, amit a kérdésekre válaszként mondanunk kellene. Az embert abban a helyzetében kell elfogad­nunk, amiben él. Ha magányos, magányosságban kell hirdetnünk az evangéliumot, megmutatnunk a felülemelkedés útjait. Ha sze­génységet látunk, elsősorban azért kell mindent megtennünk, hogy a mellettünk élőnek is meglegyen a mindennapi kenye­re. Ha családi gondokkal találko­zunk — bármilyen természetűek is legyenek azok —, segítségün­ket kell felmutatnunk elítélésünk helyett. Vonatkozik ez példaként az abortuszra is, amit bár elméleti síkon a keresztény, hithű ember elítél és kerül, de aki mégis ebben a nyomorúságban él, annak az a legfontosabb, hogy érezze: van, aki megérti, elfogadja, felemeli, bátorítja. Úgy gondolom, hogy ott kell megszólítani a ma embe­rét, ahol szenvedései között ver­gődik. —A hitéi vállaló ember helyze­te nagyon nehéz, hiszen a ha meg­ütik az egyik orcád, tartsd oda a másikat is gondolata ma, el nem ítélhető módon megmosolyogni- való szemlélet csupán. — Minden bizonnyal. A ke­reszténység, ha az evangélium radikalitását nézzük—nevezzük nyugodtan így —, nem zajos hét­vége, nem happy end, hanem erős kihívás az ember érdekei, józan ítélete ellenében. Bárhogy értel­mezi a kereszténység a maga örömüzenetét, a szelídeket, az éhezőket, a szegényeket boldog­nak mondani, már kijelentésében is őrültség. Meg kell gondolni, miként próbáljuk hirdetni az e világgal ellentétes értékrendet. Hogyan legyen valaki becsüle­tes, hogyan szeresse ellenségeit, amikor világunk azt diktálja: sa­ját előnyünkre, hasznunkra és ér­dekünk szerint formáljuk vagy használjuk ki a másikat. Azoknak az értékeknek, melyeket mi ke­resztény polgári erényeknek mondunk, a mai világban nincs ázsiója. — Tehát nincs hithez való hű­ség áldozathozatal nélkül? — Mondjuk a szót: szeretet, s a ma embere úgy gondolja, ez a mindent megértésben, megbo­csátásban úszó édeskés fogalom. A szeretet mindenekelőtt egy szóval helyettesíthető: ez pedig az áldozat. A holnap szerzetes­közössége — Egyre több szó esik az elkereszténytelenedésről, az ér­tékek torzulásáról. Az egyház ugyanakkor a halál kultúrája he­lyett az élet kultúrája mellett tesz hitet. Mit jelent ez' a hétköznapok­ban? — A magyarázat II. János Pál pápa az élet evangéliuma kezdetű tanításában rejlik. A jóléti társa­dalmak szembetalálják magukat a túlkorosodással, az eutanázia, az abortusz kérdésével. II. János Pál pápa, mint az evangélium hirdetője elkötelezettje az élet­nek, s ennek megfelelően az egy­ház nem a halált, hanem minden vonatkozásban az életet, az élet kultúráját hirdeti. Teszi ezt azért, mert az egyház hite áll vagy bukik azon, hogy Krisztus nemcsak szenvedett és meghalt, hanem fel is támadott. És mindenki, aki Krisztushoz tartozik, ugyaneb­ben a sorsban részesül. Ez az egy­ház hite, és ezért foglal állást radi­kálisan az élet mellett. Ugyanak­kor ellenez minden olyan csele­kedetet, ami az ártatlan életet erőszakos módon veszélyezteti vagy éppen öreg korban a halál megkönnyítésére irányul. — A szerzetesi, papi hivatást vállalók száma egyre riasztób­ban csökken, falvak sokaságának évek óta nincs plébánosa. Főapát úr, milyennek látja a szerzetesség jövőjét? — Előre kell bocsátanom: amit mondani készülök, azon meglehet, sokan megbotránkoz- nak majd vagy félreértik, pedig a keresztény katolikus egyházon belül, a szerzetesség 1700 esztendős története ismeretében fogalmazok. 1950-ben feloszlat­ták a szerzetesrendek zömét. Mind a megmaradónak — ben­cések, ferencesek, piaristák, sze­gény iskolanővérek —, mind pe­dig a hat évvel ezelőtt újjáalakult rendek a második világháború előtti hagyományaikat élesztik újjá, viszik tovább a társadalom igényeinek, a most vagy soha többé kényszerének megfele­lően. Egészségügyi, oktatási, ne­velési intézményekben gondol­kodnak, már csak azért is, mert a rendek idős nővéreinek, atyáinak szinte nem volt más alternatívája. Meggyőződésem, az egyház éle­tét a szerzetesség mindig kísérte és a jövőben is kísérni fogja. En­nek megfelelően a holnapnak is megvan, meglesz a szerzetessé­ge. S most kell csalódást okoz­nom sokaknak: nem olyan, mint amilyet ma látnak vagy a kö­zelmúltban tapasztalnak. — Milyen lesz a XXL század szerzetese, papja?-■— Az evilági törvények sze­rint élő társadalomban kiéleződ­nek az ellentétek, erősödnek a kihívások. Szerzetes — létszá­mát tekintve —, emberi számítás szerint, kevesebb lesz. De az iga­zi szerzetesség soha nem volt tö­megmozgalom. Az eljövendő vi­lágban csak a hiteles, a megélt lelkiséget bátran felmutató, su­gárzó egyén és közösség lesz ké­pes helytállni. A világ kihívásai­nak, mely a reklámok szintjén örömöt, élvezetet, boldogságot kínál és errefelé csalja az embere­ket, csak olyan típusú keresztény szerzetesi magatartással lehet megfelelni, amivel megmutatha­tó a valódi öröm, boldogság, em­berség. Vágyat kell ébreszteni a mélyebb Igazság megismerésére —Egyre többször szólnak a köz­élet megnyilatkozói a gazdasági és az erkölcsi felemelkedés kap­csolatáról, mint egymás nélkül nem létező dolgokról. Főapát úr, miként vélekedik erről? — E megoldatlan gazdasági kérdések között vergődő ország­ban kikerülhetetlenül ütődünk nap mint nap az alapértékek, és azok tiszteletének hiányába. Mégis úgy gondolom, a gazdasá­gi és erkölcsi felemelkedés egya­ránt fontos, még ha azt vallom is, hogy a humán elem helyreállítá­sa, s ennek feltételeinek megte­remtése az elsőrendű feladat. Ez is azért nehéz a mában, mert kéz­zelfogható az eszmei kavarodás, a tisztázatlanság. Amikor keresz­tény értékekről beszélünk, páni félelem lepi meg a társadalmat, kiváltképp az azt nem ismerőket. Ezért kellene bölcsen, emberi sí­kon megközelíteni e kérdést. Az elvont erkölcsi erények helyett az ember igényei szerint kell szólni örömről, boldogságról, közös­ségről. Tenni mindezt úgy, hogy az emberekben vágy ébredjen a mélyebb igazság és dimenzió megismerésére. — Miből táplálkozik az emlí­tettfélelem? — Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi nemzedékünk olyan korban nőtt fel, melyben a keresz­tény értékeket pellengérre állítot­ták, ajjnak lehetetlen voltát pró­bálták igazolni. Ez még ma is átjárja az emberek gondolkodá­sát, főképpen azokét, akiknek nem volt vagy nincs elsődleges élménye az egyházról. Más­részről mi, keresztények is tu­dunk olyan életidegen magatar­tásformákat, hamis megközelíté­seket felmutatni, amitől nincs kedve a másik embernek a ke­resztény értékekhez. Ezt el kellett mondanom, ugyanakkor tudom, hogy ezekre az értékekre nem­csak a magyar valóságnak, ha­nem a világnak is szüksége van. A boldogság megteremti a maga kisugárzását — A gyötrelem nem az, hogy az ember valamiféle liberális csepp- folyósításban elúsztassa az érté­keket, hanem hogy újrafogal­mazza és szimpatikusán láttassa azokat. Elnézést a kereskedelmi hasonlatért, de ha meg vagyok győződve arról, hogy a portékám jó és hasznos, akkor azt kellemes formában kell felmutatnom ah­hoz, hogy vonzó legyen. Diktatú­ráról diktatúrára szenved itt a nép, ezért érthető, ha fél és riadozik minden olyanfajta intézménytől — legyen az egyházi vagy társa­dalmi —, mely ukázokat, paran­csokat ad. Az igazság önmagáért beszél, a boldogság megteremti a maga kisugárzását, az élet más­fajta minősége vonzó annak, aki hiányolja azt. Ezt nem erőltetni, csupán felcsillantani szabad. Az egzisztenciális nyomorúság nagyon rossz levegőt terjeszt — Életünket látva mégis joggal tűnhet úgy, a szeretet parancsá­nak tiszteletben tartása csak a jóakaratú emberek sajátja. Illú­zió lenne csupán a világjobbító szándék, a szeretet gyakorlatá­nak megteremtése? — Ä mindennapi kenyér küz­delme, az általános veszélyezte­tettség, a bizonytalanság, kétség- beesés érzete ingerültséget, elé­gedetlenséget támaszt az emberi kapcsolatokban. Az egzisztenci­ális nyomorúság, mely egyre töb­beket érint e hazában, nagyon rossz levegőt terjeszt a családban, a társadalomban. A válaszadás lehetőségei mindeközben szűkö­sek. Vagy lázad az ember, vagy elnémul, vagy elhazudva maga elől a tényeket, nem veszi észre a másik ember nyomorúságát. Amikor a mindennapi kenyér fo­rog kockán, a szeretet, a megér­tés, a megbecsülés szükségszerű­en háttérbe szorul, s valóban úgy tűnhet, mindez ábránd csupán. Ezzel együtt a meggyőződésem mégiscsak az: ha az ember szívé­ben ott lakik a béke, az önmagá­val való kiengésztelődöttséjg, a valóság elfogadásának képessé­ge, a hit távlata, akkor a minden­napi nyomorúságok is könnyeb­ben elviselhetők. Olyan forráso­kat kell fakasztanunk, melyek va­lóban táplálnak, s velük könnyeb­ben hordhatók a lét terhei, mintha azzal a tudattal élnénk: nincsenek kilátásaink, és sehol távol nincs remény. Reszeli L. András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom