Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)
1996-08-10-11 / 187. szám
# BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1996. augusztus 10-11., szombat-vasárnap Király gyilkosságok Magyarországon (21.) Titkok fekete pecsétjével örökre lezárt halál? (Sírkőlap Árpád-házi királyaink kigyilkolásának zárófejezetére) Egy kevéssé ismert s talán nem is nagy tudású, de jóhiszemű szerzó', Ujházy György Európai magyarság című munkájában érdekes módon foglalja össze utolsó Árpád-házi királyunk, III. Endre (1290—1301) tragédiáját: 1301. január 14-én a budai várban váratlan hirtelen örökre lehunyta szemét III. András királyunk. Ez a halál a maga feltörhetetlen fekete pecsétjével lezárta az Árpádok nagy nemzetségének sorát. Nem maradt örököse szent koronánknak. A magyarság ősi, nemzeti dinasztiája kihalt. Megrendültén vette a nép a kegyetlen s sorsára oly végzetes gyász hírét. Mi történt hát? Megtudhatjuk-e bármilyen módon valaha is? Ezúttal Velencei (III.) Endre esetében, ha lehet, még nagyobb a tét, hiszen egy több, mint négy évszázadon át (896- tól 1301-ig) uralkodó királyi ház életének megszűnéséről, a szent királyok rendjének megszakasztásáról van szó, s e királyi család kihalasztása egy több, mint négyszázéves folyamatot szakít meg, bizonytalanságba döntve Magyarország állami létét, ismeretlen viharok, viszályok, veszedelmek felé sodorva az egész magyarságot. Harmadik Endre király „uralkodása alatt az országnak néhány nemese—tudósít a Chronica Hungarorum —, tudniillik János és Henrik bán, Henrik fiai és mások is igen sokan András király sérelmére, mint mondják VIII. Bonifác pápától KIRÁLYT KÉRTEK.” „A pápa helyt adva kérésüknek — tudósít a Chronica Hungarorum — egy tizenegyéves gyermeket, név szerint Károlyt, Magyarországra küldött az Úrnak ezerkétszázkilencvenkilencedik esztendejében, még András király életében.” Ismét bekövetkezett hát az a végzetes cselekménysor, ami egy évtizeddel ezelőtt Kun László király trónjának fnegdöntéséhez, meggyilkolásához vezetett. Akkor Endre mellett történt mindez, most ellene. Harmadik Endre király — ez becsületére legyen mondva — nem vetette alá magát és a rábízott országot semmiféle idegen nyomásnak, még a pápai nyomásnak sem, akárcsak több más, szintén életével fizetett királyunk. És Endre kegyvesztetté vált ä pápai szék előtt: aki trónjára emelte, az készült onnan ledönteni. Harmincéves volt csupán, de sorsa már megpecsételődött. A régi szólás „Meghalt a király — éljen a király” a visszájára fordult: „Megjött az új király — vesszen a régi király!” Nem, a pápa nem enged, nincs megbocsátás, a tervek már készen állnak, III. Endrének vesznie kell; megindulnak a titkos pápai ügynökök, Róbert Károlyt — törvényellenesen -— Magyarországra hozzák, s 1300 augusztusában Zágráb városában Gergely esztergomi érsek törvénysértő módon, az alkotmányosság minden rendelkezését megcsúfolva, királlyá kente fel a gyermekkorú Károlyt, a pápa kegyeltjét. Szalay László melodramatikusan zárja ezt a szörnyű históriát: „Endrét 1301. januárius 14-énjnegölte a bánat”. A Bánatgyilkost, azaz a Gyilkosbánatot azonban bízvást lomtárba rakhatjuk, felmutatván a Királygyilkos Ármányt és a Gyilkos Pengét. Harmadik Endrét, az utolsó Árpádot tehát nemzetközi összeesküvés tette el láb alól; miként azt Timon Sámuel az „Megjött az új király — vesszen a régi király!” — A „régi”: Velencei (III.) Endre király Epitome chronölogicájában már az 1700-as évek elején meg- állapította: megmérgezték. Ä király, aki tudta, hogy mi készül ellene, rettegett megmérgeztetésétől, és ezért elrendelte, hogy minden elébe tett ételt pohárnoka az asztalnál még előtte kóstoljon meg. A méregkeverők azonban kifogtak rajta: olasz pohárnoka mérgezett hegyű késsel vágta fel a király asztalára tett halat, s ő maga a halnak azt a részét kóstolta meg, amit a kés mérgezett oldala nem ért. A királynak a mérgezett oldalból adott: a király azon nyomban rosszul lett (akárcsak két évszázad múltán Hunyadi Mátyás), s másnapra már szólhattak a gyászharangok: kiterítve feküdt az utolsó Árpád-házi király. Szerfölött különös, és jellemző hazai viszonyainkra, hogy a méregkeverő pohárnoknak éppúgy nem esett baja, mint Mátyás halálakor a mérgezett fügét felszolgáló Péter kulcsárnak: nálunk büntetlenül lehetett királyt is ölni, a felelősségre vonás — éppúgy, mint a kivizsgálás — elmaradt. Meghalt Harmadik Endre király, letört „az utolsó arany ágacska” és vele kigyilkoltatott a szent királyokat adó karizmatikus Árpádok családja, új szakaszhoz érkezett a magyar történelem. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült) fehéren I •• Ossznemzeti csapatmunka Még mindig olimpia! És alighanem még nagyon sokáig. Amíg meg nem emésztjük, hogy miért csak ennyi arany, ezüst meg bronz. Miért nem sikerült iksznek, miért nem ipszilonnak, miért vitték ki zét, miért nem pét, miért esett el a döntő küszöbén a vízilabda-válogatott, miért kaptak ki mindenkitől a focisták, ha egyszer remek játékot nyújtottak — a kapitány szerint. Miért csúsztunk le az akárhányadik olimpiához képest, miért nem vagyunk a spiccen, mint voltunk ’52-ben. Mások meg azon morgolódnak, hogy mocskos ez az ország, nem tud örülni semminek. Ha tíz arannyal tértek volna haza fiaink-lányaink, akkor 11 kellene, ha tizeneggyel, akkor meg 12. Ez ilyen nép — legyintenek. Mit mondjak, nem legyintek, se erre, se arra. Csak elgondolkodom. Egy kedvét vesztett, szomorú, vereségtudattal élő országnak lehetnek-e sikersportolói? Magabiztosság, kiegyensúlyozottság, komfortérzet nélkül neki lehet-e szaladni a métereknek, a másodperceknek? Neki, biztosan neki, különben nem lenne egyetlen érmünk, helyezésünk. És csapatban? Ahol megannyi sors munkál a játékosokban. Ahol egyikük munkanélküli apát, anyát, férjet vagy feleséget, másikuk kifizetetlen gáz- vagy villanyszámlát, a harmadik meg a múlt héten kifosztott lakást hagyott otthon. Ahol — csapatról lévén szó — mindez egymásra rakódhat, s az idegileg feszült pillanatokban „beugorhaf ’ az otthon maradottak gondja, baja. Akkor aztán oda a huszáros hajrá, a hajszálpontos dobás, a látványos csel. Kihagy a csatár, a védő, kitiltják az edzőt, elszáll az arany, a végén még a bronz is. Csak a köpködés marad, amikor hazajönnek. Pedig lehet, hogy nem is ők a hibásak. Hanem a munkanélküliség, a kifizetetlen villany- és gázszámla, meg a kifosztott lakás. Különben nekünk sincs más bajunk. Csak a munkanélküliség, a kifizetetlen villany- és gázszámla, meg hogy néha kifosztanak bennünket. Ezért nem jönnek be a „cseleink”, marad el a huszáros hajrá és a hajszálpontos dobás, válik sikertelenné ez az ossznemzeti „csapatmunka”. Árpási Zoltán Juhász Gyula: Egy hangszer voltam... Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az egyészet kezében vagyok. De fölöttem égnek a csillagok. Zűrzavar a magyar nyelvészetben Nálunk kandidált egyiptomi kutatókat tolmácsolva tudtam meg tőlük, hogy ott létezik egy hírközeg-nyelv (rádió, tévé, újságok), ez magasabb szintű a tanult embereknél is, de megértik. A görögöknél 3 rétegnyelv használatos, az egyik az újságírásé. Mindezek érdekes tények, ám megállapítható, hogy nyelvrontással nem járnak együtt. Minket azonBan mindenekelőtt saját anyanyelvűnk ügye érdekel. Hajdanában az őseredeti tájszólásokat beszélték a magyarok is, akárcsak a többi népek, ki-ki a maga regionális nyelvét. A legjelesebb szerzők is tájszólásban írtak, így a XVI. századi bibliafordító az előszóban a hajdú-bihar- békési dialektusban vetette papírra a rígen, níked, vígre szavakat. A szatmári Kölcsey Ferenc a Himnuszba „feléje” névutót írt a ma köznyelvi föléje helyett. Nem is nagyon régen egységesítették hivatalosan a magyar nyelvet, tehát lett az elsősorban a tiszántúli dialektusok alapján meghatározott köznyelv, valamint a több eredeti tájszólás. Ezt beszélik a vidékiek, az iskolázottabbak inkább csak a hangok képzésével és egyes tájszavak használatával. Értékesebb ez a nyelvezet a „steril” beszédnél, melyet nem fűszerez a népnyelv zamata. Ez a kétféle nyelv egyidejűleg él egymás mellett, ám olykor az irodalmi művekben is kissé keveredve. Rendjén is van ez így, csakhogy az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb teret hódít egy harmadik, romlott nyelvezet, ezt a fővárosiak egy része beszéli. Jellemzője a köznyelv szabályainak gyakori megsértése, a népnyelv megvetése, sőt kigúnyolása, s mindezt a félműveltekre jellemző feltűnősködés és kényeskedés motiválja. De jöjjenek a példák! Kőrút (körút helyett), bőrönd (ugyanakkor bőrönd!), lazíttani, Jappán, klubbot, vegyessen, előttem, ovatossan, kostol, Jákob, az együgyű rövidítések: „Kadar, polos, tulaj” stb. stb. A germanizmus nem csitul: te egy ügyes vagy, ez egy jó ötlet (mi soha nem használunk fölösleges határozatlan névelőt), igen sokan á szavak utolsó szótagját hangsúlyozzák az első helyett. Betetézi az ártalmas nyelvgyakorlatot a személynevek előtti névelő: a Pista, a Kovácsék! Ez már lélektani ártalom is: akit úgy emlegetünk vagy szólítunk meg, mint a jószágot (a Riska, a Bodri), azt nem szeretjük, egyszersmind emberi méltóságában is megbántjuk. Ez a ridegség egyetlen nyelvben sem található meg, amint a különböző nyelvkönyvek is tanítják. Nos, mi azért rezgelődünk mindezek ellen, mert ez az ártalmas (harmadik) nyelv többé már nem egyes fővárosi beszélők magánügye, hiszen a rádió és televízió révén egyre erősebben ostromolja naponta gyermekeinket és ifjain- kat (minket már nem lehet „eltanítani”), úgyhogy utóbb már három tanítványomat és egy fiatal bolti eladótjcellett figyelmeztetnem, mert egyenlő helyett eggyenlőt mondtak, amely hibatípust az egész Tiszántúlon eleddig nem észleltem. Egyelőre még szórványos a rombolás, de ha össze nem fogunk Arany János nyelvének védelmében, még inkább elragadtatják majd magukat sajnálatos módon éppen a szabályzatokat, kiejtési könyveket szerkesztő és nyelvi műsorokban megszólaló budapesti nyelvészek! Sokak nyelvérzékét és a magyar beszéd minőségét rontják meg ugyanis a tudománytalan megalkuvások, a műveletlenektől sugallt tévelygések: lavór, nejlon. Mecénás, Einsteinnel, spejz, slejfni stb. így csak a nyelvi divatdiktátorok beszélnek Budapesten, mi, vidékiek és minden egyes németet, latint tanuló diák és tanáraik megbotránkoznak ezeken, mert tudják, hogy lavór, nájlon, Mécénás stb. a helyes forma, az iskolában megbuknának ilyen kiejtéssel a tanulók (de ettől megóvja őket a tankönyv és a pedagógus). Nyelvvizsgákon aztán menthetetlenül megbuknak a delikvensek, ha ilyen hibákat ejtenek. A tanárok és tanulók kerülnek bajba, ha komolyan veszik emez illegális harmadik nyelv „leleményeit”: magyarórán szekundát kaphat az, aki az angolból elsajátított helyes kiejtést használja (a nylon csak nájlon lehet kiejtve, mert nem holland szó—egyébként a csupa ej-t mondó hollandok is helyes angolsággal ejtik e gyakori szót, de a világ minden országában is.) Ha a németórán ejnstein-t, frejhejtet, najn-t, dajcsot, rajtért mond a diák, elégtelent kap, latinból is, aki nem tudja, hogy minden ae = é (Aeneas, Áesopus, Maecenas nevekben, aminthogy a preapostból prépost képződik, a praepositio prépozíció, továbbá préegzisztens, préjudikál stb. Sajnos azonban, hallani már pesti professzortól is Svájc helyett a Svejc ejtését merő sznobságból, mert lehetetlen, hogy ne tanulta volna az egyszerű német kiejtési szabályokat (dráj a 3 és nöjn a 9 stb.). Ennél azonban veszélyesebb az a tény, hogy a hírközegekben eminens magyar nyelvészektől halljuk az ilyen ejtéseket: helyessen, előtt, önnálló, Jákob, ovatossan, pré helyett pre, nagyon remek, cserében (cserébe helyett), Jappán stb. Legutóbb pedig megdorgáltak bennünket, hogy a mammutot miért mamutnak mondjuk és írjuk! Vagyis mintegy 9 és fél millió ember kapott ki, mert — úgymond — „mi magyarok” úgy ejtjük. Ez a kitétel sokszor elhangzik, amikor a harmadik nyelv tévelygéseit akarják ránk erőltetni. Ez pedig nem fog menni, mert a helyes magyar beszéd letéteményesei inkább mi vagyunk, mint a kozmopolita hatásoknak kitett és nyelvileg műveletlen pesti utca népe, s mi, vidéki nyelvtanárok kétszeresen is elítéljük az idegen nyelvekbe történő beavatkozásokat: tudománytalan nyelvileg, és illetlen etikailag. Jól tudjuk, miért ejtik újabban a fővárosiak a kettős mássalhangzókat röviden: német hatásra. Budapesten ugyanis sok német szót hallani, ebből azonban volna haszon a kár helyett: az áj és oj kiejtését kellene tőlük átvenni, nem pedig azt, amit német, angol és francia nyelvtanítás során már a kis falvakban is jól megtanítunk, hogy mindeme nyelvek rövid mássalhangzókat ejtenek, így a mammutot is egy m-mel középen, de mégsem kurtítják meg az eredeti írásmódot! Nálunk újabban már a latinnál is elkövetik ezt a (concurrentia átiratában az egyik r-et ki akarják törölni)! A hazánkban élő, eredetileg nem magyar anyanyelvűek nem hibáztathatok ezen a téren, nem ők akarják ránk erőltetni a rövidítéseket, hanem az ő beszédüket gyakran hallók önkéntelenül követik az idegenes kiejtést kellő kritika és nyelvi öntudat híján. Többször felhívtam már erre a nyelvi műsorok vezetőit, egy ízben Grétsy tanár úr meg is rótta az egyik legfeltűnőbb ilyen hibázást panaszom alapján: kapura lőte a labdát. A tévében elhangzott helytelenítés használt ugyan néhány sportriporternek, mások azonban továbbra is így közvetítenek. Előkelőbbnek érzik ugyanis a falusinak, parasztosnak tartott lőtte formával szemben csakúgy, mint e szavakban: érkezet, zongorázot, eben, aban, szőte (még régi lemezről is halljuk: alattuk álmokat szőtünk). A fő baj akkor következik be, amikor hivatalos rangra emelik a súlyos magyartalanságokat, ezek már „mammuthibák”! Kodály Zoltán erélyesen közbeszólt, amikor még a megelőző, 1954-es szabályzatban többen javasolták bevenni: kelemes, mert — úgymond — mi, magyarok így ejtjük. Újabban már ezt a kiejtést is halljuk még magas képzettségű pestiektől is: foradalom. Csakhogy fájdalmunkra már nincs Kodályunk, Babitsunk, Kosztolányink, nekünk pedig, protestáló nyelvőröknek nincs sem hatalmunk, sem tekintélyünk ahhoz, hogy mentsük, ami még menthető. Az egyetemek magyar tanszékei sokat tehetnének a szabályzatok és kiejtési szótárak magyar, illetve idegen szavak helyesírása érdekében, nemkülönben az ártalmak elutasításával és ízes beszédünk példaadó gyakorlatával. Még megakadályozható volna a végveszély, hogy száz év múlva már szótárt kelljen használni Arany és Petőfi olvasásához... Keresztessy Attila
