Békés Megyei Hírlap, 1996. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-20-21 / 169. szám
1 BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP íliiBiSlíiIiWüWff 19%. július 20-21., szombat-vasárnap Királygyilkosságok Magyarországon (17.) A gyermek László király és II. Endre halála II. Endre élete végéig rettegett az asszaszinoktól, a kor félelmetes közel- keleti terrorszervezetétől A halálos ágyán átkok súlya alatt nyögő Imre király hamis tanácsadóira hallgatva, mint az előző fejezetben láttuk, vagy ellenségeinek hatalmában kényszernek engedve — végzetes hibát vét: hitszegő öccsét, aki mögött a féktelen hatalmi vággyal és gyűlölettel eltelt Gertrudis áll, teszi meg kiskorú fia, III. László (1204. IX.-1205.V.) gyámjává és egyben az ország kormányzójává. Imrének ez a döntése ellenségeire bízza és megpecsételi fia sorsát. Konstancia, az özvegy királyné férjének temetése után a veszélyhelyzetet felismerve fiával és a koronával együtt Bécsbe menekül rokonához, VI. Lipót osztrák uralkodó herceghez. Endre — akinek minden megnyilvánulása mögött az őt irányító Gertrudist kell sejtenünk —, felbőszül, hogy gyámfia és a korona kicsúszik a kezéből, s küldöttséget meneszt Lipóthoz és megfenyegeti: fegyveresen veszi vissza tőle a gyermekkirályt és a koronát. Hogy szavainak nyo- matékot adjon, seregével az osztrák határszélre nyomul. A háború küszöbön áll. Lipót megrémül, a háborúra nincs felkészülve. Szívesen kiadná kezéből a gyermeket, de egyszerűen nem teheti, nem szolgáltathatja ki rokonát Konstanciát, az özvegy királynét, aki oltalmat kért tőle fiával együtt, és ő ünnepélyesen megfogadta, hogy senkinek semmilyen körülmények között ki nem szolgáltatja a gyermeket. Ebből a helyzetből egyszerűen nem volt kiút: ha nem enged—háború, ha enged, jóvátehetetlen, lemoshatat- lan becstelenség. Vagy ez, vagy az, harmadik lehetőség nincs. Hacsak... Hacsak nem adódik valami más lehetőség... A háború okát, a casus bellit kell valahogy megszüntetni. A háború oka pedig a minderről semmit sem sejtő öt és fél éves gyermek, maga a gyermekkirály. Habozásra, töprengésre sincs sok idő: a magyar had már a határon toporog, bármelyik percben megindulhat a támadás. Határozni kell haladéktalanul, tenni, amit tenni kell, ha ugyan lehet még bármit is tenni. S ebben a végletesen feszült, szorult helyzetben valami váratlan történik: váratlanul és hirtelenül meghal a gyermekkirály, a háború eleven oka. Mi történt? Mi történhetett? Ellen-oknyomozó urak, nyugodtan fél- retehetitek az aktát, mert nincs vér, nincsenek használható nyomok, nem maradt a színen álarctalan gyilkos, sunyi méregkeverő: nincsenek tárgyi bizonyítékok s nem maradtak fenn töredelmes vallomások a gyilkos(ok) hiteles kézjegyével. Maradt azonban valami, ami talán több minden esetlegességnél: az ok és az okozat feldarabolhatatlan viszonya, az okok és következmények tanúsága és a tények igaz mibenlétéről valló történelmi összefüggések: ezek pedig csalhatatlanul arról tanúskodnak: gyilkosság történt. II. Endre (1205—1235) élete végéig rettegett az asszaszinoktól, a kor félelmetes közel-keleti terrorszervezetétől, amely a fanatizált gyilkosok dandárját nevelte ki és politikai gyilkosságok sorozatát követte el, s megszabott díjazásért vállalta a nem kívánt uralkodók meggyilkolását. Az asszaszinok maguk kérkedtek vele, hogy számos király az adófizetőjük, s hogy ebben lehetett valami, Albericus tanúsítja, ki a következőket írja: „Lajos bajor herceget megölte egy asszaszin orgyilkos a Hegy Öregének (így nevezték az asszaszinok mindenkori legfőbb parancsnokát — G. K. E.) megbízásából, ennek hírére a magyar király (II. Endre) nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt küldött ajándékba a Hegy Öregének, s elnyerte kegyét.” És most lássuk, mit mond a história az ekkor 59 éves, újonnan nősült II. Endre végnapjairól: „1235. nyár elején az osztrák herceg, Frigyes betört Magyarországba, rabol, gyilkol férfit, nőt egyaránt — írja Pauler Gyula—... II. Endre amint hírt vön, lóra kapott és nagy sereg élén, Béla, Kálmán fiával még júliusban visszaadta a kölcsönt. Az osztrák herceg — mondták — valami 30 000jó fegyverest gyűjtött össze, de mikor a sereg a magyarokkal szemben állott — kiknek számát a megriadt osztrák phantasia 200 000 emberre tette—harc nélkül alig 300 magyarelől szétfutott. II. Endre akadálytalanul Bécsig dúlt: Frigyes drága pénzen békét várásolt, azután ellenfelével összejött, és lakomával pecsételték meg a békekötést. Honn pedig II. Endrét családi öröm várta. Az ifjú királyné jó reménységben volt. De gyermekét II. Endre már nem láthatta...1235. szeptember 21 -én hirtelen meghalt.. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Király gyilkosságok című könyve alapján készült) yflSfjfS fehéren / Ut a szegényházba Autópályadíj pedig lesz. Ez derül ki lapunk összeállításából és az eddigi kormánynyilatkozatokból. Rendben is lenne a dolog, hiszen egész Európa ebbe az irányba tart. A dolognak csupán egyetlen szépséghibája van: Ausztriában ugyanannyit kell majd fizetni egyesztendei úthasználatért—bérleti rendszerben — mint nekünk négyszeri Szeged—Budapest útért oda-vissza. Ha pedig a jövedelmi viszonyokat is átszámítjuk, akkor egy út ára oda-vissza. Naez az, amit az osztrákok soha az életben nem „ennének meg”. Ám mi magyarok vagyunk, és sokkal különb dolgokat is „megeszünk”. Különösen itt, az ország keleti fertályán élők. Olvassák csak el figyelmesen összeállításunkat. Ebből megtudhatják, hogy 2000-ig valamennyi magyar pályán fizetni kell. Először — nagy valószínűséggel már 1997. január 1 -jétől — az M5-ösön, majd az M3-ason. Utána következik — valamikor 1999 tájékán — az M7- es, legvégül pedig — ki tudja mikor — az Ml-es. Világos, minél szegényebb egy országrész, annál hamarább kell fizetnie. Rakják csak ki a pénzt „ezek”, úgyis megszokták, hogy szegénységben élnek, hogy akár fát is lehet hasogatni a hátukon. „Ezek” mindent kibírnak. Félreértések elkerülése végett: az „ezek” mi vagyunk. Mi, Békésben, Csongrádban, Bácsban, az ország szegényházában élők. Nem azok, akiknek adóinkból, jövedelmünk lecsipegetett és központosított részéből már a hetvenes években autópályát építettek, hogy kényelmesen és olcsón utazhassanak a fővárosból balatoni víkendtelkeikre. Nekik akkor sem, most sem kell fizetni. Majd egyszer, valamikor. Talán ’99-ben. Nyugodjunk bele, hogy ez egy ilyen ország? Nem nyugszom bele. Legalább hadd háborodjak fel és írjam le ide: nekem se a kormány, se a miniszterelnöke, se egyetlen minisztere, de még csak hivatalnoka se tegyen többet olyan kijelentést, hogy az elmaradott térségek felemeléséért fáradoznak. Mert nem hiszem el nekik. Mert hazudnak. Ennyi. Árpási Zoltán EXPRESS UTAZÁSI ÉS SZÁLLODA RT. Legyen az útitársunk! Az Express Rt. megbízható útitárs már 40 éve! KALANDOZÁS A KELETI PARTON. RÖVID KIRÁNDULÁS KANADÁBA 18 napi Útvonal: Budapest—New York—Niagara Falls—Toronto—Washington—Philadelphia—New York—Budapest. Utazás: repülőgéppel és autóbusszal. Elhelyezés: 2 ágyas, zuhanyozós szállodai szobákban, reggelivel. Indulási időpontok: július 31., augusztus 28. Részvételi díj: 187 000 Ft. AMERIKA HÁROM ARCA. A KÉT ÓCEÁNPART ÉS A VADNYUGAT (12 napi Útvonal: Budapest—New York—Washington—Los AngelesHollywood—Tijuana (Mexikó)—Las Vegas—Phoenix—New York. Utazás: repülőgéppel és autóbusszal. Elhelyezés: 2 ágyas, zuhanyozós, szállodai szobákban, reggelivel. Indulási időpontok: augusztus 17., szeptember 5. Részvételi díj: 243 000 Ft-tól. Fakultatív lehetőségek: pl. Grand Canyon repülőgéppel! Az Express Rt. valamennyi irodájában egyéni vízum ügyintézését vállaljuk! 5600 Békéscsaba. Andrássy út 29—33. Telelőn: (66) 324-201. Telefax: (66) 324-201. EXPRESS RT. & Gyarmati Béla: Szószólóban Nem hittem, hogy alkonyuló életemben egy költő fog megismertetni a hagymaszár ízével. Mindeddig nem sokra becsültem ezt a zöld micsodát, noha sövényül — ha már kolbászból nem lehet a sövény — az idén is elültettem egy sor öreg hagymát a kerti út mellé, ahol most ágaskodnak, magzanak a hagymaszárak. Nahát a Parasztkenyér olvastán — miként a versbéli Zachar Pista — ezekből csippentek néhány szálat a kenyér mellé. Kóstolom, ízlelem — élvezem. Minden versét így kóstolgatom Mezei András Eredet című kötetének, mely egy nyári hajnalon (mikor még harmatosak a hagymaszárak) nyílt meg előttem. Nem, nem Miskolcon, ottan ily dolgok nem történtének, bár hetekig kezem ügyében volt a könyv. Csak a levegő hiányzott, melyben élni, virágozni, illatozni kezdtek a versek. Magyar versek — a magyar tájban. (Ha nem is Nógrád vármegyében, ahová Mezei gyökerei nyúlnak, hanem Borsod déli fertályán.) Hogy mindez túl szép, sőt bombasztikus? Csak azok mondják, akik nem ismerik Mezei András új kötetét. A „magyar verseket”, melyek — legyen hála az Istennek — megszülettek a költő zsidó versei után. Egy nagyszerű, szép — és mindenek fölött sikeres — leletmentő akciónak vagyunk tanúi. Mélyen nyúlt a költő az idő kútjába, hogy felhozza onnan elsüllyedt gyermekkorát. Emberek, hitek, vágyak, tárgyak, s megintcsak tárgyak, eszközök, és persze szokások, erkölcsök bukkannak felszínre. S minden, minden ép, sértetlen, friss. Nyilvánvaló, hogy az emberek többségében mélyek, maradandóak a gyermekkor emlékei. Az is közhely, hogy az írók jórészt gyermekkorukból élnek, de... De hányféle metamorfózison mennek keresztül azok a gyermekkori élmények. Vagy sokszor nem is élmények, csak benyomások, tűnő, finom kis rezdülései a léleknek. Mezei András nem Szépít, nem idealizál, nem légiesít. Nála mindennek határozott alakja, formája, karaktere, íze, színe, szaga van. A helyszín elsősorban Nógrádmarcal — az Északi-Cserhát kistájcsoportjának falva. A költő gyermekkorában (harmincas évek) 900 lakosa volt, ma 568 lelket említ a Larousse. Nem tudom, hogy a holocaust hány emberrel apasztotta a nógrádmarcal i lakosok számát, de azt tudjuk, hogy egyetlen magyar települést sem hagyott érintetlenül. A lelkekben végzett rombolása jtedig nem is mérhető statisztikailag. Es mégis lehet, újból lehet verset írni. Az élet lebírha- tatlan. Anyám balassagyarmati, most hogy — Mezei András jóvoltából — azon a tájon járok, eljátszadozom a gondolattal: miért ne találkozhattak volna felmenőink? Lehet, hogy mozgópostás dédnagyapám kezén többször is átmentek a költő dédanyjának vagy nagyszüleinek írott levelek. Nógrádmarcal — olvasta Minárik úr (ez se valami magyarosan csengő név) a kopertán, s tudta: utolsó posta — Szügy. Bizonyára személyesen is sokat ismeri a címzettek közül. Ä Mezei András gyerekkorában — a mi gyerekkorunkban! —még élt a dédapám. Anyám szerint reggelenkét forralt bort ivott (saját termést), és szerette a sokszoknyás asszonyokat. A mi gyerekkorunk? Igen, mert mezei kortársam. Csakhogy az én dédszüleim még tótul imádkoztak, az övéi meg valószínűleg jiddisül. De azért mise után bizonyára együtt csörgethettük volna a rézből való kétfil- léreseket, s biztos, hogy szívesen adtam volna Andrásnak használt biciklibelsőt egy jó parittyaágasért. Különben irigylésre méltó, hogy mi mindent tud Mezei a parittyáról. (Persze minden másról is: a birkanyírásról-nyúzásról, az ünnep előtti mázolásról, a tarlóról, a legelőről, sőt azt is tudja, miként kell szívünkből kilöttyinteni a gonoszt.) S micsoda régiókba röpítik a gondolatot a gyerekkori parittyák! „Láttad-e Istent a parabolában / Születésed és halálod közt kife- szül-e / még az idő ott a kihúzott parittyában?” A költő kérdez — sokszor kérdez! Tömtél-e szalmazsákot aratás után? Érzed-e még az öregségszagot? Hol vagy otthon? És természetesen: „Vágtál-e ágat parittyának? / Metszet- ted-e éles bicskával? / Hántoltad-e le csontfehérre?” S az ember, a kortárs válaszol a kérdésekre. Igen, igen, igen! S egyszerre melegséget, rokonságot érez. Hát hogyne érezne, mikor pontosan tudja, milyen az, „mikor a sötétség kibéleli a szobát”. O mit tudtok ti villanyfényben élők a lámpagyújtás mikromozdulatairól, a szertartásról, mikor a gyufaszál égő lángját ráültetjük a tiszta kanócra, s a vágott szép lángra ráhelyezzük a hajszálvékony lámpaüveget... Most egyszerre látom minden hajdani (ötös) lámpánkat. A kiskonyha szerény lámpását — drótakasztón függött a sparhelt fölött. Az ezüst talpaza- tú nagy tizenegyest — ennél tanította apám a magántanulóit. És a nagy körégős lámpát, ami még Gyarmatról került a családba, s csak ünnepeken gyújtotta meg nagyanyám. És látom öregapám „tűzbiztos” istállólámpáját, meg egy régi fakeretes szerkezetet, melyben gyertya égett — ezzel járt dédanyám a rorátéra. Nekem itt Cserépfalun van egy viharlámpám (alig kaptam bele petróleumot), most meggyújtom. Hagymaszárat eszem viharlámpa világánál. Kész őrült vagyok. Hát igen, de ez valami szent őrület. Különben nincs szükség se hagymaszárra, se lámpára. Elég felütni a könyvet, s máris régi konyhák melege kísért, látom ahogyan régi asszonyok szidolozzák a rézkilincseket, vasalnak, vagy etetik az éhes sparheltet. Az első vers, amit elolvasok: Anyám vasal. A primér jelentésükön túl olyan sok-sok mindent mondanak még ezek a versek. Mint minden igazán jó vers, mely több a tartalmánál és a formájánál. Mezei András erős tehetsége a néprajzi hetelességű tárgy- és tényle- írások tömegéből fonja varázslatos karikás ostorát, mely megforgatva az Isten felé röpít bennünket. Mindenesetre olyan régiókba, ahol minden több és más, mint tarló, mező és mákgubó. De minek próbálok én magyarázkodni, mikor minden kérdésre olyan tiszta, és világos választ ad a költő. íme: „Bennem történik meg a sok /sorsomtól idegen ember / tűnt léte megtapasztalása...” Az utolsó ciklusban (Mert volt idő) megkapó budapesti enteriőrök, s a tér, amin halott költők szellemalakjai lengnek át. Hol vagy otthon? Hol vagyunk otthon? Költői kérdés.
