Békés Megyei Hírlap, 1996. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-16 / 165. szám
Gyógyítás XXI. századi környezetben Egészségügyi tanulmányúton Németországban O Jl,ll"s ----------------------------------------------------1 megyeikörkép]— i BEKÉSMEGYEI HÍRLAP Olvasóink írják ......... - 1 = Az itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A mozgáskorlátozott beteget emelőszerkezet juttatja a terápiás medencébe az egészségügyi szakember figyelmét? — A szanatóriumok a tengerparti üdülőhely legdrágább, legjobb helyén vannak. így van ez a Neustadti Klinikán is. Ilyen környezetben eredményesebben gyógyulnak a betegek és ez megéri a társadalombiztosítónak. Hamarabb lesznek munkaképesek az emberek. Beszélgettünk a nővéri fizetésekről is ott, ahol lehetett. Egy harmincéves ápolónő, akinek esetleg két gyermeke van és ő kapja a családi pótlékot, nettóban 2900-3000 márka fizetést vihet haza tisztán havonta. A bruttója az 4—4,2 ezer márka. Böngésztünk a hirdetésekben például egyhetes kanári szigeti nyaralást is, 790 márkából már erőlködés nélkül biztosíthatja a nyaralását. —Hogyan illeszkedik össze a gyógyítás és a kórházi környezet? —A klinikán minden sárga és kék élénk színű, vidám, a betegeknek jó lehet a közérzete. Még a lelkiéletükre is gondolnak, a kórházakban egy-egy kicsi kápolnába mehetnek imádkozni. Természetes, hogy a járdaszegélyek, a liftek, a WC-k, a villanykapcsolók mozgáskorlátozottak számára is járhatóak, elérhetőek. Alapvető dolog a higiéniai feltételek biztosítása, ezért meg is követelhetik a rendet, a szabályok betartását. A beteg minden szol- gáltatást’igénybe vehet, amelyre az általa felhasználható kártyán fedezete van. A napi ellátás 430 márka, de azt a különböző biztosítótársaságok, amelyeket munkája során, egész életén át fizet a beteg, fedezik és követik a kliensek sorsát. A hívórendszer rendkívül praktikus, az ágy mellett nővérhívó csengő áll, ezt megnyomva, megszólal a nővér zsebében is a jelzés. Ha záros határidőn belül nem érkezik segítség a beteghez, akkor az egész egységben hangjelzés szólal meg, nem riasztóan, de figyelemfelkeltően. A biztosító- társaságok így utólag ellenőrizhetik, egészségkárosodás esetén, kit kell felelősségre vonni. A nővérek műszakátadására két órát fordítanak, hogy volt a beteg, ki látogatta, milyen az egészségi állapota? A gyógyszereket naprakészen tartják számon és pótolják a szükségeseket. A méregnek minősülők kódolt szekrényben rejlenek, csak az illetékesek férhetnek hozzá. — Ez a klinika már a XXI. század világa? — Minden esztétikus, higiénikus, itt minden beteg- és nővércentrikus. A klinika udvara sem ingerszegény, merev környezetet tükröz, akváriumok, kicsiny háziállatok, a betegek kedvére művelhető ker- tecskék vannak. Működés közben láttuk az intenzív osztályt, a gyermekosztályokat, a szülészetet. A beteg a sterilizált mat- racú ágyra már a vizsgálat helyén felfekszik és így kerül a megfelelő kórterembe. A halál méltóságát is megadják ezekben az intézményekben, erről ugyancsak példát vehetnénk. Természetes velejárója az életnek, eszerint kezelik és fogadják el a hozzátartozók érzéseit, megteremtik a búcsúzás lehetőségét. — Nemcsak ,.hiábavaló” szívfájdító tapasztalás volt az utazás? — Sokat tanultunk és amihez pénz nem szükséges, csak némi lelemény és szervezettség, azt megvalósítjuk idehaza mi is. Bede Zsóka Létezik-e Békés-Tarhos? A Békés Megyei Hírlap levelezési rovatában július 8-án megjelent Nagy György Miklós, Tarhos község polgármesterének a címben felvetett kérdés tisztázását óhajtó levele: Van-e Békés-Tarhos nevű település? A helységnévtárban és más hivatalos nyilvántartásokban nem találta ezt az elnevezést. Békés-Tarhos volt, van és remélem, még hosszú ideig használják majd ezt az elnevezést, amit általánosan ,,tarhosi szellem”-nek neveznek, azt a máig is sokak lelkében és érzéseiben élő örökséget, melyet a Békés-Tarhosi Állami Ének- és Zeneiskola működése idején sugárzott ki, adott át, nem csak az ének- és zenekultúra művelőinek. Ez a szellem alapozta meg és élteti tovább az idén immár huszadik alkalommal megrendezett Békés-Tarhosi Zenei Napok rendezvény- sorozatát, mely nem halványodik, hanem témáiban is egyre bővül, és a fiatal generáció újabb képviselőit kapcsolja be Kodály Zoltán, Bartók Béla és követőik a ,,zene mindenkié" törekvésébe. Az Országos Állami Ének- és Zenelíceum és Tanítóképző alapítását 1946-ban Békés község képviselő-testülete határozta el, és ennek helyét — pedagógiai és zenei szakemberek javaslatára — a Békés határában lévő volt uradalmi Tarhos-major kastélyában jelölte ki. Békésre szólt az illetékes minisztérium alapító okmánya, 1946. szeptember I-jei hatállyal. Itt épült fel 1953-ban az oktatás és előadóművészet céljait szolgáló nagyszerű zenepavilon, mely jelenleg is helyt ad a különféle zenei rendezvényeknek... Városunk mindig magáénak vallotta az iskola múltját és mindent megtesz jövőjéért is. Tiszteli azt az örökséget, amelyet a volt tarhosi diákok és követőik ,,tarhosi szellem"-nek neveznek, mert ez nem területi, településhatár-fogalom, hanem egyetemes kulturális, művészeti érték... Békés-Tarhos szellemének további sikere közös feladatunk akkor is, ha a két település neve külön-külön szerepel a helységnévtárban. Makoviczki János, a Békés-Tarhosi Baráti Kör elnöke, Békés A vasát értünk, utasokért van Szeretném a segítségüket kérni. Nagy bánatunk van sokunknak a faluban. Gyermekeink, unokáink, rokonaink Pesten laknak. Évtizedeken át nagyon jó volt a közlekedés vonattal — Orosháza— Gádoros—Fábiánsebestyén—Szentesig. Ott elértük a 7 óra körül induló makói gyorsvonatot, amiről nem kellett átszállni és 10.30-ra a Nyugatiban voltunk. Ahogy a makói gyorsvonat indulása változott, úgy igazították az orosházi járatot. Rendszerváltás lett a vasúton is. Miért maradjon meg az, ami sok évig jó volt?! Most korábban indul az orosházi vonat, de ördögi trükkel várakoztatják Szentes előtt addig, míg a makói gyors ki nem megy. Ez a régió el van vágva a jó közlekedéstől. Van később személyvonat, de Kiskunfélegyházán átkeli szállni, és sok csomaggal— kisunokával, időseknek nehéz. A diákokfelsőfokú iskolákba járnak. Kérem, próbáljanak meg intézni érdekünkben valamit. Nem nemzetközi vonatot kérünk átirányítani, csak azt, hogy pár percet adjanak nekünk. Ha kell, sokan aláírják kérésünket. Szépen kérnénk a tisztelt vasúti vezetőséget, most, mikor minden rossz és szomorú, legalább a vasutat ne szidjuk—hanem dicsérjük és pártoljuk, segítsük, hiszen értünk, utasokért van. Bízunk a segítségben! Lengyelvári Yiktorné, Gádoros Maradj veszteg, te kis ribanc! Évekkel korábban létesített alapítvány, amely a Népjóléti Minisztériumban Erdei Édit nevéhez fűződik, nyújtja a lehetőséget, hogy olasz, amerikai, német egészségügyi szakembereket vendégül láthatunk Magyarországon. Cserébe a mieink járhatják a világot. így történt ez Christián Lászlónéval is, aki a megyei egészségügyi gyermek- otthon ápolási igazgatója Békéscsabán. A látottakról, tapasztaltakról beszélgettünk vele. — Hamburg és környéke ismeretlen volt eddig számomra — meséli Flórika. — Az egészségügy és szociálpolitika náluk is sokat változott és nem biztos, hogy véleményük szerint pozitív irányban. Szociálpolitikusok, ápolási igazgatók, nővérek és egy orvos volt a társaságunkban. Negyvenen indultunk az ország minden területéről. Bliesdorfban a tengerparton helyeztek el bennünket. Mindenhová kísértek, kalauzoltak, magyaráztak. Az eutini kórház ápolónőképzőjének igazgatója, Leiter Wilhelm Barzack volt a társunk. Végtelen kedvességgel fogadtak és felajánlották, hogy aki szeretne ilyen körülmények között ápolónőként dolgozni, menedzselnék egy ideig. Jó lehetőség a nyelvtanulásra, a szakma gyakorlására (a mi végzettségünket igen magasra értékelik), a tapasztalatszerzésre. — A szállásfoglalást követően azonnal útnak indultak? — Jártunk egy mentőállomáson, korszerű a felszereltségük, de a szervezettségük felülmúlja a technikai adottságokat. Számítógépes diszpécserszolgálattal egy egész járást biztonsággal, visszakereshetően, pontosan ellátnak. A legtöbb kórházban egy-két-három ágyas kórtermek találhatók. Mindenki a saját szakmáját látja el, a gyógyítást az egészségügyiek, a főzést, a takarítást, a javítási munkálatokat különböző szerződéses cégek végzik. Abban érdekeltek, hogy kiválóan dolgozzanak. —Mi ragadta meg leginkább Úgy állt ott, az út szélén, mint egy kérdőjel. Begörbített háttal, jobb lábát kissé előretolva, szinte behajolt az elsuhanó kocsik ablakán. Térdben rongyos farmert viselt, hozzá mell alatt elvágott fekete sztreccs-blúzt. Hosszú, geszte- nyebama haja a hátát takarta. Félig- meddig nagy, kerek napszemüveg fedte az arcát. Úgy látszik arra várt, hogy egy nőt vezéreljen útjába a sors. Mert amikor meglátta, hogy egyedül ülök a kocsiban, hevesen integetni kezdett. Csak pár másodpercem volt arra, hogy eldöntsem, felvegyem-e a stoppos lányt? Bár a szemét eltakarta a külvilág elől, valamiféle szomorúságot olvastam ki az arcából. Megsajnáltam. Hirtelen lefékeztem előtte és kinyitottam a jobb oldali ajtót. — Hova, hova? — ejtettem ki ezt a két buta szócskát. —Elvinne Újkígyósra? — Odáig nem, de Szabadkígyósig szívesen. A hátsó ülésre dobta a műanyag szatyrocskában lévő kis holmiját és lehuppant a mellettem lévő ülésre. — Nem kockázatos egy ilyen fiatal lánynak stoppolni? — tettem fel a kérdést és mintha kést szúrtam volna a hátába, úgy megrezzent. — Megígértem az anyámnak, hogy soha... — dobta ki magából hevesen ezt az öt szót, aztán sóhajtott egy nagyot és úgy folytatta. — Úgy nézzen rám, hogy egyszer engem egy stopp-utamon megkéseltek. Ettől a vallomástól én rezzentem meg, s ki se nyitottam a számat, attól tartva, hogy elriasztom a történet további folytatásától. Egy lélegzetvételnyi ideig csöndben maradt. Talán megrágta magában, mondja-e tovább, vagy jobb, ha hallgat. Aztán győzött az emberi gyarlósága. Ki akarta önteni a benne lévő, lelkét rágó történetet. Számára ismeretlen voltam. Nem tudhattam hogy hívják, kicsoda, hova megy, mit akar? Semmi nem gátolta meg abban, hogy meséljen. — Két hónappal ezelőtt a kaposvári főiskoláról jöttem haza. Békéscsabáig vonattal, onnan busszal akartam Újkígyósra utazni. Csakhogy az utolsó busz az orrom előtt húzott el. Engem meg várt otthon a beteg édesanyám és a türelmetlen vőlegényem. Kibattyogtam a Kétegyházi útra és stoppoltam. Nem először tettem, bár általában a barátnőmmel kettesben gyakoroltuk az utazásnak ezen formáját. Soha nem kerültünk cikis helyzetbe. Szóval május 11-én már sötét volt, amikor az út jobb oldalán a szerencsémre vártam. Soksok kocsi húzott el mellettem, míg egy meg nem állt, hogy felvegyen. A kocsiban két férfi ült. A vezető mellett ülő szemüveges, szakállas, negyven körüli férfi volt, a vezető pedig alig múlhatott húsz. Mondtam, hogy Újkígyósra tartok, a szakállas mondani akart valamit, de a fiatal megelőzte. — Mi is éppen oda megyünk — közölte — és én boldog voltam, hogy pár perc múlva találkozom az anyámmal és a vőlegényemmel. Egészen a kereszteződésig semmi nem történt, a két férfi meg sem szólalt, én meg nem tudtam, hogyan kezdjek valami témába. A kereszteződéshez érve elállt a szívverésem. Ugyanis nem jobbra, Kígyós felé, hanem balra, Kétegyháza felé vették az irányt. Pánikba estem és rájuk szóltam: „Uraim, arról volt szó, hogy Kígyósra mennek” — mondtam szinte kiáltva, amikor a vezető durván rám kiáltott: kuss! — Mi a fenét akarsz? — fordult a vezetőhöz a szakállas. Neki is cinikusan válaszolt, aztán azt kérdezte: na, mit gondolsz? — Peti, te begolyóztál — hordta le a fiatal srácot először az idősebb, de aztán mintha meggondolta volna magát, elhallgatott. A Kétegyházi út teljesen kihalt volt, amikor kicsit lassított a kocsi, ki akartam ugrani. A szakállas egy másodperc töredéke alatt fordult hátra és vasmarokkal szorította meg a bal karomat. — Maradj veszteg, te kis ribanc — kiáltotta, miközben társa befordult egy kis földúton. — Na cicám, gyere, légy jó hozzám — mondta a Petinek hívott srác és ki- ráncigált a kocsiból. Kiáltani szerettem volna, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Higgye el, nem tudtam kiabálni — mondja és a visszaemlékezéstől egyszerre csak zokogni kezdett. (Csak ez hiányzott nekem, én is sími kezdtem. Rossz szokásom, hogy azonnal a saját lányom jut eszembe, mi lett volna, ha vele történik meg ez a szörnyűség?) Észre sem vettem, s már elhagytuk Szabadkígyóst, megálltam Újkígyós határában, hogy a lány végigmondja a történetet. Kezébe nyomtam egy papírzsebkendőt, s vártam, hogy megnyugodjék. — A srác egyetlen mozdulattal letépte rólam a selyemblúzt, miközben a derekára csatolt nadrágszíjról egy bicskatartót kattintott le. Egy széles pengéjű kést húzott ki és a nyakamhoz szorította. — Azonnal kipróbálom az élét, ha megszólalsz — sziszegte, miközben az idősebbik férfi kiállt az útra, hogy megnézze, nem jön-e arra valami vagy valaki. Olyan iszonyatosan féltem, hogy semmi más nem jutott eszembe, mint túlélni ezt a lidércnyomásos éjszakát. Próbáltam tiltakozni, könyörögni, naivan azt hittem, ha kapálózom, talán megunja, vagy meggondolja magát. A leghevesebb mozdulatomnál elege lett és a késsel egy keresztet metszett a szemem alá. A könnyem és a meleg vérem folyt le az arcomon és olyan fáradtság fogott el, hogy mindenre képtelen voltam. S akkor jött a legrosszabb. A szakállas férfi visszajött és hátracsavarta mind a két karom, a fiatal a gyomromba vágott és a földre tepert. A lány az elbeszélés alatt megint megállt egy pillanatra, aztán levette a napszemüvegét. A szeme alatt még mindig jól látszott egy keresztformájú forradás. — Amikor a fiatal férfi elvégezte, amit akart, attól féltem, az idős következik. A szakállasban azonban mintha lett volna valami szikrája a tisztességnek, mert megszólalt: — Hazavigyük? — Te megbuggyantál, hazatalál nélkülünk is, nem? Úgorj be a kocsiba, aztán tűzzünk innen... Aztán se szó, se beszéd, elmentek ott hagytak a csomagjaimmal, a tépett blúzommal, megkéselve, megalázva, meggyötörve. Hajnalban értem haza, a kertek alatt bujkálva, nehogy találkozzam valakivel. A beteg anyám, amikor meglátott, összeesett. A mentő kórházba szállította. István, a vőlegényem nem hitt nekem. Kétnapos magyarázkodás, veszekedés után otthagyott. —Elkapták ezeket a szemeteket? — Gondolja, hogy feljelentést tettem? —Csak nem hagyta futni őket? — Először is: azt sem tudom, milyen kocsi vett fel. A sötétben sem a rendszámot, sem a kocsitípust nem néztem meg. Másodszor, feljelentettem volna egy Peti nevű férfit és a szakállas társát? Harmadszor: járjam a bíróságot hosszú éveken keresztül és éljem végig mindahányszor azt a pokoli történetet? Nem. Tudatosan dolgozom azon, hogy elfelejtsem a borzalmakat. Hiszen ha enném magam a történteken, akkor nem lehetne tovább élnem. A főiskolán kitűnő eredményeket érek el, az édesanyám imád, s mindent megtesz, hogy felejtsek. Egyébként is csak én vagyok neki, egyedül. Az édesapám három évvel ezelőtt meghalt. Tudja, pár héttel ezelőtt még arra gondoltam, megölöm azt a férfit, ha egyszer az utamba kerül. Aztán eszembe jutott, nagy hiba lenne, hiszen lecsuknának miatta. Hiszek abban, hogy a sors majd mindent lerendez, s talán egyszer mint egy rossz álomra, úgy gondolok erre az egész szörnyű éjszakára. A lány szája icipici mosolyra húzódott, aztán felkapta a reklámszatyrot és „nagyon köszönöm, hogy elhozott” mondattal kipördült a kocsiból. Nem hagyott időt arra, hogy megkérdezzem, miért nem vigyáz jobban, miért meszeli le az út szélén ismét a Kígyós felé tartó kocsikat? Még akkor is vigyáznia kellene, ha történetesen nő ül a volán mögött. Halljátok, lányok? Ez a történet bárhol, bárkivel megismétlődhet! Béla Vali
