Békés Megyei Hírlap, 1996. július (51. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-13-14 / 163. szám
«EKES MEGYEI HÍRLAP A HÉT TÉMÁJA 1996. július 13-14., szombat-vasárnap A nagyapa példája örökre megtanította Rózsahegyi Marikát: A világ legjobb befektetése jó embernek lenni Mindenki Kálmán bácsija volt Rózsahegyi Kálmánt, a Nemzeti Színház örökös tagját, mint iskolateremtő művészt jegyzi a magyar színháztörténet. Kiváló komika volt, a bohózatoktól a klasszikus vígjátékokig számtalan feledhetetlen alakítást nyújtott. Feleségével, Hevesi Angélával vezetett magánszíniiskolája több kiváló művészt nevelt. Unokája, az Amerikában élű Rózsehegyi Marika a közelmúltban hazalátogatott nagyapja egykori szülőfalujába, Endrődre, itt készült interjúnk. A két Rózsahegyi unoka: Peták Emil ésAbóczky Róbertné Rózsahegyi Marika — Művészként a könnyű műfajban talált boldogulást. De milyen szerep lett volna igazán szíve szerint való? — A paraszt naiva szerep, az lett volna az én világom. Amit nagyapám csinált, mindig is közel állt hozzám. Manapság a népszínművekről rossz szájízzel beszélnek. Pedig nagyon komoly műfaj, ha jól csinálják. Játszottam jó pár szerepet a Szabin nők elrablásában, a Pacsirtában és kipróbáltam magam a zenés darabokban is. Majd önkéntelenül átcsúsztam a könnyű műfajba. Nagyon sokat konferáltam, vendéglátóztam, hakniztam, ahogy mondják. Az Országos Rendező Irodával dolgoztam éveken keresztül. — És hogyan került Amerikába? — 1974-ben kötöttem egy amerikai szerződést. Én voltam az utolsó ember, aki Amerikába akart menni. Azt megelőzően is többször kaptam szerződési ajánlatot, de mindig visszautasítottam. Mi van, ha nekem nem tetszik? Elkezdek úszni visszafelé? Azután engedtem a rábeszélésnek. Mondtam, jó, hat hétre elmegyek. — A hat hétből huszonkét év lett. — Ott ismerkedtem meg a mostani férjemmel. Visszajöttem, fölszámoltam az addigi életem, s most már huszonkét éve vagyok kinn. —Ez a döntés művészi pályája végét is jelentette. Töiyényszerű, hogy így történt? — Valóban a művészethez most már semmi közöm. Először is negyven voltam, amikor kikerültem, és negyvenéves korban ott nem lehet semmit sem elkezdeni. Másodszor: a férjem teljesen privát beállítottságú ember, aki nagyon zokon vette volna, ha én éjfélkor találok haza. Harmadsorban: jól beszélek angolul, de nem úgy, hogy a színpadon az használható lenne. Én a nagyapámtól olyan fokon tanultam meg a szakma szeretetét és tiszteletét, hogy ha nem tudok jót csinálni, rosszat nem akarok csinálni. — Színészbarátságok? —-Egy pár olyan szoros barátságom van, amelyekre nagyon vigyázok. Fontos például Zsudi Jóskával és a feleségével, Bittera Judittal való barátságom. De ne felejtse el, hogy az én generációm részben nyugdíjba ment, többen meghaltak. Akire igazán felnéztem, az Ruttkai Éva volt, minden szerepében láttam. És Szemes Marit is nagyon szerettem. —New Yerseyben mivel tölti a szabadidejét? —- Imádom a csendet. A legszívesebben egy erdőben sétálok a pulimmal. Nagyon okos kutya, Kócosnak hívják. Akkora esze van, hogy szerintem egy nap leül velem kávét inni és megbeszéljük a világ politikáját. — Vendéglátóitól olyan törülközőket kapott, amelyeket endrődi asszonyok szőttek. Hol lesz ezeknek a törülközőknek a helye? — Természetesen a magyar szobában. Valamennyi berendezési tárgya innen van. Fotók, herendi porcelán, fafaragások, ott minden magyar. A házamban ez az egyetlen szoba a hálószobán kívül, aminek ajtaja van. Oda beülünk a Kócossal és egy kicsit otthon vagyunk. Van egy csomó régi magyar filmem, azt nézegetem egy ^kicsit, és akkor könnyebb. Mert a honvágy nehéz dió. Nehezebb, mint valaha gondoltam volna. Valószínű azért, mert szentimentális vagyok, meg azért is, mert itt van a család. Szent igaz, amit mondok: az ember száz helyen lakhat, de csak egy helyen van otthon. —S ez hol van? — Itt. Minden érdekel, minden fáj, ami itt történik. És őszintébb drukkerük nincs ezen a világon, mint én. —A Művésznőt legendásan szép kapcsolat fűzte nagyapjához. Az unoka és a későbbi művész szemével, milyen ember volt Rózsahegyi Kálmán? — Az én nagyapámmal akármilyen kapcsolatban lenni, az az Isten legnagyobb adománya volt. Először is egy ember, akiből sugárzott a jóság, aki életében rosszat nem mondott senkire, de még az ellenségeire se. Nyugalom áradt belőle, jóság, szeretet, türelem, minden, ami a mai emberből hiányzik. O tényleg mindenkinek a Kálmán bácsija volt. O nem volt művész úr. Nagyon, nagyon szeretett engem, igen szoros volt a kapcsolatunk. És az a szeretet, ami körülvette... Ennek részese lenni akár a privát életben, akár egy vidéki fellépéssorozaton, még akkor is, amikor az ember hátul áll, mert ő áll elől, ez kétségtelen... Abból mindig jutott nekem is. Az ő példája tanította meg velem, a világ legjobb befektetése jó embernek lenni. —Az Ön édesanyja. Rózsahegyi Marica korán szakított a művészi pályával. — Szegény anyunak nagyon nehéz volt a helyzete. Kijött a Nemzeti Színház színpadára és azt mondta, hogy jó estét, erre az egész nézőtér fölhördült: Itt a Kálmán bácsi lánya! Ha ilyen sikeres művészhez hasonlítanak egy fiatal kezdő színésznőt.. És ő nem volt harcos egyéniség. Azután megismerkedett apámmal, akinek természetesen az volt az első kikötése, hogy nem színház, nem színpad, háziasszony, gyerek, satöbbi. És anyám könnyű szívvel lemondott apályáról. — Az édesanyja ezek szerint nem a művészvilágból választott társat. — Az én édesapám földbirtokos volt, s arról szó sem lehetett, hogy az ő feleségét mások nézzék a színpadon. A családja bizony fel is háborodott , hogy színésznőt vett feleségül. Évek teltek el, és senki nem ment a színpad közelébe. És amikor abba a korba kerültem, hogy pályát válasszak, beiratkoztam a külkeriskolába. —Az élete mégis a színházhoz kanyarodott. Kapott-e biztatást ehhez a nagyapjától? — Minden lehetek, csak színésznő nem. így szólt nagyapám kikötése, hiszen őt ekkorra már annyi bánat és annyi csalódás érte. —Az intelem ellenére egyszeresük a színpadon találta magát. — Azzal kezdődött, hogy be- járogattam a nagyapa iskolájába. Mindenki azt hitte, ez csak olyan privát passzió. Azután elkezdtem a műkedvelő színjátszást. Kicsit itt, kicsit ott. És ekkor jött életem első szerződése a Faluszínházhoz. igen ám, de nem tudtam, hogyan mondjam meg ezt a nagyapámnak! —Nehéz gyónás volt? — Már aláírtam a szerződést, már próbáltam, s ő még mindig nem tudta, hogy én a pályán vaA legendás hírű színész, Rózsahegyi Kálmán Endrődön született gyök. Mondtam, ezen most már essünk túl, mert még mástól fogja megtudni. És akkor sírt. Nagyon, nagyon nehezen vette tudomásul. Azt mondta, ő nekem sokkal könnyebb életet szeretett volna, mint ami rám vár. —A féltés beigazolódott? — Igaza is volt, meg nem is. Az, hogy én az ő nevét hordtam, akkoriban a színházi világban, Major Tamásék idejében nem volt nagy segítség. Ahogy őnéki megpróbálták elvágni a karrierjét, megpróbálták lehetetlenné tenni, az én életemet sem tették könnyebbé. Játszottam a Néphadsereg Színházban, a Dérynében, majd a József Attila Színházban. Hogy innen elkerültem, az pontosan amiatt a név miatt volt, amire a legbüszkébb voltam és vagyok a mai napig. Akkor ez nem volt jó ajánlólevél. Unoka — inkognitóban „A kultúrcsoportunk rendezője Zsudi József volt. Róla tudni kell, hogy akkor még a Faluszínháznál dolgozott, később a Vidám Színpad főrendezője lett. Nos, az egyik próbán odajött hozzám és azt mondta: —Te, a Két kapitányra készülünk, és kell abba egy paraszt naiva. Meghallgatás lesz. Nincs kedved megpróbálni?- — Rendben van — feleltem —, elmegyek, de egy kikötéssel: nem mondhatod meg, hogy ki vagyok. Nem akarom, hogy valaki azért vegyen vagy ne vegyen, mert én vagyok a nagypapa unokája. A meghallgatás talán tíz percig tartott. Utána kijött Mátrai Jóska, a színház igazgatója: — Maga, kis szőke, maga! — intett felém. — Magáé a szerep. Hogy is hívják? — Tornyai Marika — vágtam rá, ami persze neki semmit nem mondott. Amikor kitudódott, hogy én vagyok a Rózsahegyi unoka, mindjárt felvetették velem a Rózsahegyi nevet.” A színész ne szánkózzon! „A nagyapámmal vidéken számtalan közös fellépésünk volt. Az a vajszívű ember a munkában nem ismert kíméletet. Emlékszem, éppen a Mátrában turnéztunk, amikor leesett az első hó. Elmentünk szánkózni. A szánkó felborult, s én csúnyán megsérültem. A nagyapám nem hogy sajnált volna, majd megevett. Hogy mit képzelek, micsoda felelőtlenség ez?! Ha egyszer aláírok egy szerződést és elindulok turnéra, akkor ne szánkózzak! Ha szánkózni akarok, menjek a privát életembe és ott tegyem. Nem hogy nem sajnált, nem állt velem szóba! Nagyon szigorú volt, semmi kilengést nem tűrt el. Tőle tanultam, hogy kritikus legyek ezzel a szakmával szemben. S ezért is van az, hogy Amerikában nem tudtam elvállalni és felvállalni olyan feladatot, amiről úgy éreztem, hogy ő nem lenne büszke rám. Hozzá szoktatott, hogy magasra állítsam a mércét. Arra nevelt, hogy az ember adja magából a maximumot és ne elégedjen meg kevesebbel. Ez az életelemem maradt. Sokszor fárasztóan sokat követelek magamtól és másoktól is.” Mesekazetta a nagymamától „Ha az ember állandóan angol nyelvet használ, akkor nagy a veszélye, hogy elkezdi keverni a szavakat vagy elkezd angol nyelvtannal beszélni magyarul. New Jersey-ben lakom, negyven percre New York-tól, tulajdonképpen egy faluban. Rajtunk kívül ott egy-két magyar család él, nem úgy New York-ban, ahol nagy a magyar kolónia. De nem adok ennek a közösségnek tíz évet, és ez sem lesz. Az idősek lassan kikopnak, meghalnak, a fiatalok pedig más nemzetiségű társat választanak. Sokuk egyáltalán nem beszél magyarul vagy ha igen, hát úgy törik a magyart, hogy az embernek a füle leszakad. Én rettenetesen csalódnék önmagámban, ha elveszteném az anyanyelvem. Ám ezért dolgozni kell. Nekem van erre egy bevált módszerem, mesekazettákat csinálok a pesti unokáimnak. Hol angol nyelvű meséket fordítok, hol régi magyar mesekönyvekből mondom rá a szöveget. A kész kazettát pedig visszahallgatom, kritikusan, a régi színiiskolás füllel...” Endrőd, a menedék „Ez furcsa dolog, olyan, mint a szerelem. Az ember összetalálkozik valakivel, s vagy azt mondja, én ezt látni sem akarom, vagy úgy érzi, hogy nekem ehhez közöm van, vagy lesz, vagy lehet. Én így vagyok a helyekkel. Művészként rengeteget utaztam. Körülnéztem, jaj, de szép, azután tovább mentem, semmi nyomot nem hagyott bennem. És vannak helyek, ahol úgy érzem, odatartozom. Ilyen Endrőd is. Az a szeretet, ami nagyapámon keresztül felém és a családom felé árad... Pesti lány vagyok, de ha igazán egy jóízű lélegzetet akarok venni, akkor Endrődre jövök. Endrőd a nyugalom, itt én lehetek, a saját gondolataimmal...” írta: Csath Róza Fotó: Such Tamás
