Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-01-02 / 127. szám
Királygyilkosságok Magyarországon 10. Háborúval békét kötni Papp Róbert június 16-án tölti be a 18. életévét. Horoszkópja szerint: ikrek. Szülei vállalkozók, száraztésztát készítenek. A szülők és a báty is tud róla, hogy írdogál, de inkább csak tudomásul veszik. Valószínűleg nagyobbra értékelik a konyhaművészetét, hiszen imád főzőcskélni, valamikor cukrásznak készült... (6. oldal) Virágjában pusztult el II. Géza király (1141—1161) is, nem kevesebb, mint nyolc neveletlen, kiskorú gyermeket hagyva maga után: a legidősebb közülük, a nyomában később III. István néven trónra lépő gyermek 15 éves, a többiek úgy következnek utána, egy—két évnyi eltéréssel, akár az orgonasípok. Harmincegy éves király a koporsóban! (7. oldal) Novák Ferenc koreográfus, néptánckutató, a Honvéd Együttes művészeti vezetője, számos, nemcsak idehaza, hanem külföldön is legendás hírű előadás koreográfiájának megalkotója augusztusban a Gyulai Várszínházban rendezi meg Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Csíksomlyói passió, István, a király, Kőmíves Kelemen, Kocsonya Mihály házassága, Szarvassá változott fiúk, Ludas Matyi, A helység kalapácsa, Magyar Elektra, Antigoné, József és testvérei — elég e felsorolásra pillantani, vagy az idei budapesti János vitéz, a gyulai Háry János, a szegedi Csodaszarvas előadásokra gondolni, s nyilvánvaló, hogy Novák Ferenc a néptánc formanyelve segítségével általában a népköltészet, a magyar és a világirodalom ismert történeteit költi újra. —Mi magyarázza ezt a következetességet, céltudatosságot, mit tudnak mondani ezek a gyakorta népi hősök számunkra, sorsuk milyen tanulságokkal szolgálhat napjaink embere számára? — Először is, ha nem prostituálód- tam volna életemben a színpad, a színház felé, akkor én ma vagy néprajzos vagy magyar szakos tanár lennék. Nagyon szeretem az irodalmat, s mivel itt születtem és idetartozónak érzem magam, nagyon szeretem a magyar irodalmat. Meggyőződésem, hogy a magyar költészet a világ egyik vezető költészete. Meg kell mutatni és meg kell ismertetni az emberekkel, ahol és ahogy csak lehet, mert nagyon nem vagyunk már olvasó nemzet. Boldog vagyok, ha egy Helység kalapácsát, ugyan a magam ízlésével és gondolataival gazdagítva vagy szegényítve (mert ez is előfordulhat) körülbelül százötvenszer látnak a nézők, vagy Bornemisza fordításában egy nagyon magyarított Magyar Elektrát százötvenszer látnak külföldön és belföldön. Ilyenkor úgy érzem, missziót tudunk a táncszínházzal teljesíteni, mert akik soha nem fogják elolvasni Bornemiszát, valami élményt így mégiscsak összeszednek, és hihetnek a magyar irodalomban. Svédországban egy színházi fesztiválon épp a Magyar Elektra után azt írta az egyik vezető kritikus, az volt számára a fantasztikus, hogy egy klasszikus darabnak a magyarított változatát látta, aminek a nyelvezete ráadásul a mozgás, és rájött arra, nem kell neki magyarul értenie, mégis mindent megtudhat arról, hogyan gondolkodnak a magyarok egy görög klasszikusról. Ennél nagyobb dicséretet életemben nem kaphattam volna, és biztatást arra, hogy folytatni kell ezt a programot. A János vitéz esetében arra gondoltam, elmegyek az operett egy kicsit zselézett világától, és megpróbálom visszaállítani a népmeséi formájában. Arra szövetkeztem a munkatársakkal, hogy olyan János vitézt csináljunk, ami jobban megközelíti azt, ami a János vitézben benne van. Nem vagyok tiszteletlen Kacsóh Pongrácékkal szemben, mégis azt hiszem, érdemes volt megcsinálni úgy, ahogy mi gondoltuk. Az Antigonét, amit nem Bornemisza magyarított, egyszerűen lefordították, azt is érdemes volt a mi mozgásanyagunkkal megcsinálni, és hozzátenni a magunk élményeit és a magunk történelmi tapasztalatait. Ennek is nagy nemzetközi sikere lett. Úgy gondolom, egy életre sem telik ki egy ilyen program: a magyar irodalmat és a magyar költészetet táncszínházba vinni, de a világirodalomnak a legszebb darabjait magyar anyanyelvvel szintén a táncszínházban megalkotni. —Táncolni egyet jelent a mindennapi testi és lelki gyötrelemmel — írta az idei tánc-világnapi köszöntőjében. Ón jól ismeri a táncosok lélektanát, mi hajtja őket, miért vállalják nap mint nap ezt a küzdelmet? — Nem csak a néptáncosok, de az alternatív mozdulatművészet képviselői és a balettosok is ugyanúgy gondolják, hogy itthon akarnak élni, és itt akarnak itthon lenni. Sokan nem tudják, hogy milyen nyomorúságos pénzekért dolgoznak ezek a fiatalok, mégis itt maradnak, mert szeretnek itt lenni. A gazdasági életben, a tudományos életben nem biztos, hogy mindenki szeret itt lenni, mert nincsenek megfelelő feltételek. A táncos viszont, bármilyen rossz a próbaterem, bármilyen rosszak a munkakörülmények, mégis azt csinálja, amit szeret. Bárkivel össze merem hasonlítani a magyar táncművészet eredményeit, a világ bármely táncművészetével. Azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk. Sőt, mindenhonnan ide jönnek tanulni. —Egy interjúban nemrég azt mondta: ,,néptánckutatásban és -megőrzésben világnagyhatalmak vagyunk”. Tudunk ebből idehaza profitálni valamit? — Azt hiszem, a jövő fog ebből profitálni. Most egy szétesett országban élünk, ahol a politikai irányzatok a hatalom és a pénz megszerzésével foglalkoznak, és nem azzal, hogyan tarthatjuk meg magunkat. Úgy látszik. egyszerűbb a magyar identitástudatot semmibe venni, és helyette importálni az amerikai kultúrát, ami többnyire ellenőrizetlen. Mindez egyszerűbb és jobb üzlet, mint támogatni azokat az értékeket, amelyek itt születnek. Sajnos, erről szól a mai politikai és kulturális élet. Színházakat, együtteseket lehet megszüntetni egyik napról a másikra. Társulatokból lehet kirúgni zenészeket, táncosokat, másokat, mert ez az egyszerűbb, s akkor majd megveszi a néző az ócska amerikai filmek jegyét háromszáz forintért. Ehhez természetesen megfelelő propagandát is kell csinálni. A televízió műsorai silányulnak, alig van gyermekműsor, azok is többnyire az erőszakról szólnak. Kiemelt műsoridőt kap a gumióvszer-fúvás és a gilisztaevés. Egyszerű ez a képlet, de természetesen farizeus módon letagadják. Sajnos a szponzorok ízlése is a színvonaltalanhoz vándorol, mert nagyon jól tudják, hogy a médiák segítségével milyen közönségízlés jött létre. — Úgy hírlik, a Gyulai Várszínházban is rendhagyó előadásra készül. Milyen meglepetésekkel szolgál ez a Háry János, mennyiben lesz újszerű? — Nem tudom, mennyire lesz újszerű. Én mindig nagyon tisztelem az eredeti szerzőket, legyen az Petőfi, a János vitéz, a Helység kalapácsa szerzője vagy most Paulini, Garay, Kodály. Ugyanakkor úgy gondolom, én is itt állok rendezőként vagy koreográfusként, s szabad nekem is alkotóként hozzászólnom az előadáshoz. Tiszteletben tartom az eredeti zenét, szövegkönyvet, de szeretném hozzátenni a magam élményeit, a magam gondolatait. Ettől ez a Háry még egy nemes népszínmű lesz, egy népi hazugságrendszer, a nagy pi- pás, ivós ember sztorizása. A kocsma mindig fel fog tűnni a lila ködben, s egy folkzenekar is végig velünk marad. Commedia dell’arte-szemen impro- vizatív részletek is lesznek, mert a színészek és a táncosok képesek rá. Az előadás némileg összekapcsolódik a magyar tánc világfesztiváljával, amit ugyanebben az időben a vár körül rendezünk meg. így az előadás előtt és után népünnepély lesz vásárral, lacikonyhával, táncházzal. Az eredeti művet tiszteletben tartjuk, viszont szeretnénk teljes komolytalansággal, felszabadultan komédiázni. Mert bár nem így történt, mégis jó lett volna, ha az arisztokráciánk lányai jobban ismerik a népszokásokat, s néha felfrissítik a vért egy-egy parasztgyerekkel. Vagy ugye, nem vesszük komolyan, hogy legyőztük Napóleont, pedig milyen jó lett volna. Milyen szép lett volna, ha Győrnél jól megverjük a nagy Napóleont... De miután nem sikerült, így maradt a népi tréfa. Elek Tibor Háry „A János vitézzel is elmentünk az operett egy kicsit zselézett világától, és megpróbáltuk visszaállítani népmeséi formájába. ” FOTÓ: KORNISS PÉTER
