Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-08-09 / 133. szám
Tünde útja az Operaházig A porban heverünk esélyeinket elvesztegetve Ha egyszer hófehér szakállú öregember leszek, bizonyára akkor is emlegetem majd, hogy tanúja voltam, amikor Gounod Faust című operájában Frankó Tünde keltette életre Margit alakját. Az előadást követő napon, a művésznővel az Operaház társalgójában beszélgettünk. (8. oldal) Dr. Pozsgay Imre: Az NDSZ megalakítása maga nem volt tévedés. A helyzetfelmérésben voltak zavarok. Az még a demokrácia kezdeti élményei közé tartozott, hinni abban, hogy nem zárult be a parlamenti pártok köre, és léteznek olyan igazságok, melyekkel újra el lehet jutni a közvéleményhez. (9. oldal) „ A repülőgép nem cél: eszköz csupán. Éppolyan eszköz, mint az eke. Ha azt hisszük, hogy a gép lealacsonyítja az embert, azért hisszük, mert talán nincs elég távlatunk az olyan gyors átalakulások megítéléséhez, amilyenen átmentünk. Mi a repülőgép kétszáz éves története az ember kétezer éves történelméhez képest!” (Antoine de Saint-Exupéry) „Minden út más, akárhányszor is tettük már meg. Nem lehet rutinból dolgozni. ” BEDE LÁSZLÓ VIDEOFELVÉTELE Jó utat, repülők! Amióta ember él a földön, mindig vágyat érzett a repülés iránt. Csodálta a madarakat, a felhők fölé képzelte magát, némelyek álmukban még repültek is. Mindenesetre, úgy érezték. Azután eljött a kor, amidőn az álom valósággá válhatott. Először fantasztáknak, később öngyikosjelölteknek tekintették az első repülőket. Az élet őket igazolta, a tudomány a fellegek fölé repítette a bátrakat, egészen a világűrbe, azután a Holdra és egyszer bizonyára más égitestekre is. Milliószám utaznak ma a világ egyik sarkából a másikba, s ha olykor tragédiákról is hallunk, statisztikailag a legbiztonságosabb közlekedési eszközzé vált a repülőgép. A morbid humor szerint, nem kell félni, repülő még nem maradt odafönn... Mindez útban Párizs felé, a Malév 558-as járatán jut eszembe, amint Pintér Péter kapitány és Rothermel László első tiszt társaságában a pilótafülkéből csodálkozom rá a Földre. Az első „kanyarban” megállapíthatom azt, amiért szegény Galileinek máglyára kellett jutnia: a Föld gömbölyű. Fordulás közben fentről jól látható a gömb egy-egy szelete, amitől nyomban a világegyetemben érzi magát az ember. És parányinak. Kiszolgáltatva egy kabinnak, egy gépnek, benne műszerek, kapcsolók, villogó lámpák százának, térképek kusza vonalainak. Mindenesetre megnyugtat a pilótafülke falán lévő Légialkalmassági bizonyítvány, mint afféle szavatossági jegy, mely szerint a „kis” Boeinggel minden a legnagyobb rendben van. Sokáig úgy képzeltem, egy gépnek, mielőtt útnak indul, többnapos pihenő jár, féltő kezek cirógatják, óvják, aztán egyszer csak kigurítják a hangárból és irány Párizs, Róma vagy New York. Kiábrándítanak. A dolog ennél sokkal prózaibb. Egy repülőgépnek, miként általában, dolgozni kell, akkor hasznos. (E közben elengedhetetlen a rendszeres és szigorú műszaki ellenőrzés, mert első a biztonság!) Elindul például Budapestről Párizsba, onnan vissza, azután feltöltik és irány Amszterdam, Madrid, vagy éppen Stockholm. így egy géppel 24 óra alatt több személyzet is dolgozik. De csak frissen! Egyszer egy tengerentúli járat gépének alig kétórás út után vissza kellett fordulnia — súlyos beteg volt a fedélzeten — és ugyanaz a személyzet már nem repülhetett tovább, pihent gárda lépett a helyébe. — A műszakiaktól vesszük át a gépet, először körbejárjuk, megnézzük, nincs-e valami szemmel látható rendellenesség, azután belül vizsgáljuk át, majd a repülési napló következik, ami az előző út adatait tartalmazza — magyarázza a kapitány. (Pintér Péter 1980 óta repül, nyolcezer óra van mögötte, amit jórészt TU 134-esen töltött, s amióta a Malév Boeinget is üzemeltet, azzal járja az égi országutakat.) — Az időjárástól és terheléstől függően vételezünk üzemanyagot — folytatja az első tiszt. (Rothermel László feleségével, aki stewardess „légi párost” alkot, egyébként pedig az ismert, egykori válogatott labdarúgó kapus testvére.) — Megkérjük az útvonalat, magassági, sebességi adatokkal, a megközelítési eljárásokkal. Ha mindent rendben találunk, jelezzük az irányítótoronynak, és várjuk a felszállási engedélyt. A repülésben dolgozók hivatalos nyelve az angol, így a világ bármely pontján megértik egymást. Ettől még persze más és más színvonalú a légi irányítás, van ahol profi és akad, ahol várakozni kell, mire leszállhatnak. Tapintatból egyikre sem hoznak példát. — Minden helyzetet meg kell oldani — summázzák. A pilóták néha humorban oldják fel rejtett feszültségeiket, s fura neveket adnak egy-egy fontos műszemek, kelléknek. „Ez itt a Burda, ez meg a varrógép” — avat be az első tiszt, azután hozzáteszi: „de meg ne írja, mert azt hiszik, komolytalanok vagyunk”. Megírom, mert kedves, szellemes, és valamit sejtet e misztifikált emberek lelkivilágából. —A „Burda” egyébként ez a térkép- köteg, amit indulás előtt kapunk—mutatja a kapitány. A laikus számára kusza vonalakat tartalmazó lapok egyike az indulási térkép, amely a teljes repülési útvonalat tartalmazza, a másik a megközelítési, a harmadik az érkezési, ami közvetlenül a leszállás helyét mutatja. —És a „varrógép" ? — Az meg itt van középen, és ha a stewardessek, vagy bárki mozog a gépen, jelzi a súlyponteltolódást, aminek több szempontból jelentősége van. (A szerkezet valóban hasonlít a varrógép lábhajtójának mozgásához.) —Tudna még néhány hasonlót mondani? — Nem, mert a gépet nem szabad „letegezni”. —Máris mondott. Ez mit jelent? —Azt, hogy mindent tisztelettel kell kezelni. Utat, gépet, utast, amit és akiket ránk bíztak. Minden út más, akárhányszor is tettük már meg. Nem lehet rutinból dolgozni. Apropó! Látta már a Mont Blanc-t felülről? Nézze, ott van balra! És valóban, ott a csoda! Legyező- szerűen terülnek szét a vakító fehéren csillogó csúcsok, a látvány egyszerre félelmetes és játékos. Vagy inkább fenséges. Néhány évtizeddel ezelőtt a tövében csodálkoztam rá először, nem gondoltam, hogy egyszer föntről, teljes pompájában láthatom Európa csúcsát. Ami nekem szívbemarkoló, az égi vándoroknak tájékozódási pont. Látva a hatást, biztatnak: ha szerencsénk van és tiszta az idő, rácsodálkozhatok az Eif- fel-toronyra is, felette repülünk el. Ám most be kell érnem a bárányfelhőkkel, így, karnyújtásnyira tőlem, ez sem mindennapi. Ereszkedünk. Az utastérbe visszatérve az élmények hatása alatt még azt is elfelejtem, hogy ilyenkor fohászkodni szoktam. Szinte látom a műszerfalon a gyorsan változó ábrákat, számokat, egyre intenzívebb a pilóták és az irányítótorony párbeszéde, ilyenkor egyetlen szó, utasítás elértése végzetes lehet. Csendben kuporgok a helyemen, egyszer csak előttünk a leszállópálya: „erre a csíkra ereszkedünk le”— mondom magamban, felfedezve az irányt. Hirtelen kifut alólunk a szántóföld, a beton fölött úszunk, majd lágyan, puhán leszállunk. Újra földhöz ragadtak vagyunk. Gurulunk a kijelölt csáphoz, a megállási pontot egy ingaszerűen lebegő rúd jeízi, úgy kell odaállni, hogy az közvetlenül a pilótafülke ablaka előtt legyen. Se távolabb, se közelebb. Sikerül. Az inga kilendül, bólint egyet, mintha köszönne. Megérkezünk a világmindenségből e parányi fogódzóhoz. Jó utat, repülők! Seleszt Ferenc