Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-29-30 / 151. szám

1996. június 29-30., szombat-vasárnap

9

#fIES MEGYEI HÍRLAP

Királygyilkosságok Magyarországon (14.)

Lukács érsek második haláljövendölése: „Pontosan mához egy évre halott leszel, király!”

Végül Harmadik István (1162-1172) is beleesett ugyanabba a végzetesnek bizonyuló hibába, mint Második László: szorultságában az egyházi vagyonhoz nyúlt. Eziránt annál kevésbé érzett lelkiismereti furdalásokat, mert maguk az egyháziak, a püspökök, elsősorban köztük a kalocsai érsek, hasonló önkénnyel és igazságtalanul jártak el. Kivétel csak Lukács érsek volt, ki fájdalmas szívvel látta, mint tapodja III. István lábbal azt, amit atyja, II. Géza a püspöki székek betöltésére nézve ígért, sőt még az egyházi vagyont sem irtózik prédáim” (...) (mindebben) „csak megátalkodott makacsságot látott”, könnyes szemmel bár, de mégis átokkal sújtotta a királyt. (Pauler: A magyar nemzet története 1.320)

Egy korabeli remekmű: a „Corona latina”, Szent Péter Apostol. Részlet a magyar korona pántjairól. Arany rekeszzománcfiligrándísszel, gyöngyökkel és drágakövekkel. 1160-1180 körül

Harmadik István a klérus nagy nyomására, pápai közbelépésre engedni kénytelen, kötelezi magát, hogy a pápai szék beleegyezése nélkül püspököt nem nevez ki, az egyházi vagyonhoz csak háborús végszükség esetén nyúl. „Lukács örömmel látta, hogy amiért ő oly buz- góan imádkozott, megtörténik. A király „megtért”, Esztergomba sietett. Az érsek, papság, nép ünnepélyes menetben ment eléje s vezette a megtértet, ki fel- oldozást nyert, a városba. De míg az ének zengett: Lukács arca — beszélék legalább szerte — elkomorult és szeme

könnybe lábadt, bár titkolni igyekezett. „Mi bajod kedves atyám?” — kérdé a király — „hogy te sírsz, amíg mások örülnek?” „Nem tudok örülni”; — felelte Lukács — „mert éppen mához egy évre, mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett, itt Esztergomban meg fogsz halni.” És a jóslat teljesült. A következő 1172. év elején Welf oroszlán Henrik szász herceg nagy kísérettel s Szentföldre utazott. Február közepén Bécsbe ért, hajókat szerzett, megrakta borral, éléssel, másféle szükségletek- kel(...) Esztergom alá értek, mely természeti fekvésénél fogva igen erős, egy részről a Duna, más részről egy másik mély folyó környezi, melynek neve—a német író szavát idézem — „Gran”, ahonnan a város és a vár, mely a túlparton — a Dunán túl — fekszik, nevét vette. Az éjjel azonban nagy szomorúság érte az utitársaságot, István király hirtelen meghalt (március 4.) méregtől, melyet „testvére”—beszélték—kit az országból kiűzött — kevert italába. A megdöbbenés, ijedelem általános volt. Henrik a lányát féltette...” (u. o.)

A legnagyobb tárgyilagossággal bízvást kijelenthetjük: ember életének hirtelen megszakasztását nem isteni, de sátáni erő rendelheti el csupán, s ily módon közelebb kerülhetünk a valósághoz, a történés mögül kirajzó sátáni ténykedéshez, ahhoz, hogy sem II. László, sem III. István naprakészen kijelölt halálát (negyven nap és egy esztendő), nem Isten rendelte el, de nagyon is valóságos, sötét földi, politikai erőknek, erőcsoportoknak a köznyilvánosság elől gondosan eltakart, elálcázott ténykedése.

Lukács érsek, miként tetteiből kiviláglik, a hatalom és az erőszakos cselekvések megszállottja: király akar lenni a király fölött, akit alárendeltjének tekint, parancsokat ad ki számára, s ha nem teljesíti vagy nem kielégítően teljesíti, büntetésekkel sújtja, kiátkozza, törvényenkívülivé, jogfosztottá alacsonyba, s a megtorlást követi a végső megtorlás: mert Lukács pontosan tudja, miként történik meg majd II. László, majd IlI.István halála.

A király környezete, mi több, az akkor Esztergomba érkezett idegenek is (rettegésük tanúsítja ezt) mérgezést gyanítanak és mérgezést emlegetnek.

Ha elhull a király, gondoskodni kell új királyról: ha a király halálának időpontját senki sem sejti, természetesen nehéz azonnyomban új királyt állítani. Ezúttal azonban — ennyire biztos a beígért halál! — nincs fölösleges, időrabló várakozás: jókora sereg kíséretében már meg is érkezett az országba a Bizánc jelölte király, Béla herceg, aki az ország rendjeinek egyetértésével „ törvényesen és jog szerint” III. Béla néven a hirtelen elhalt király trónjára ül. Meghalt a király—éljen a király!

(A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alapján készült.)

fehéren]

A miniszterelnök háza

Na, most akkor el kellene dönteni, építhet-e Horn Gyula házat. Utána arról is határozni kellene: mekkorát. Majd megállapodni abban, lehet- e emeletes, kőkerítéses, úszómedencés, alápincézett, beépített tetőteres. Nos, a dolgok jelenlegi állása, meg néhány politikus vélekedése szerint, erről a magyarságnak kellene döntenie. Kivéve persze ha a kormányfő — mint jelenleg — szocialista, vagyis volt kommunista, mert akkor más a helyzet. Akkor ezekről a dolgokról nem kell szavazni, akkor egyértelmű: lakjon panelban. Mert az olyan „szocis”.

Visszatérve Horn házépítésére, azért én mégis azt gondolom, ott és olyan házat épít a miniszterelnök, ahol és amilyet akar. És persze amilyenre telik neki. Ugyanis ez következik a piacgazdaságból. Ha nem így lenne, akkor nem piacgazdaságban — közkeletű nevén kapitalizmusban — élnénk, hanem még mindig a szocializmus levegőjét szívnánk. (Mellesleg ott volt olyan, hogy az elvtársaknak nem illett házat építeni. Ezért laktak Homék a rendszerváltáskor panelban, s ezért a volt ellenzékiek, majd ’90-ben hatalomra kerültek általában Buda legszebb helyein.)

Ezek után egyetlen kérdés marad: volt-e Hóm Gyulának elegendő pénze a ház felépítésére? Vagyis, ha összedobta két eladott lakás árát, a könyveiért kapott honoráriumot, a németektől kapott Károly-díjjal járó summát, a volt kábé osztályvezetői, külügyminiszteri, pártelnöki, képviselői, majd utóbb miniszterelnöki jövedelméből megtakarított pénzét, az eladott bélyeggyűjteményéért és felesége ékszereiért kapott összeget, végezetül vele lakó fiának minden megtakarítását, akkor kitelt-e belőle a ház. Ez az egyetlen vizsgálandó kérdés. Minden más demagógia. Ha kitelt és nem spekulatív alapon jutott telekhez, házhoz a minszterelnök, akkor nincs miről beszélni. Akkor a lapnak, mely hírbe hozta őt, meg kell követnie. Ha viszont bármi nem tiszta a házépítés körül, akkor Hómnak mennie kell. Szintén a piacgazdaság, pontosabban a demokrácia szabályai szerint. Árpási Zoltán

A nagy meccs

avagy: bevezetés a lelátók világába

Ne vegyék rossz néven a kedves férfiolvasók, de a következő' sorokat kifejezetten azon nőtársaim számára vetettem papírra, akik értetlenül állnak szemben a nagy kérdéssel: miben áll a foci vonzereje? A puding próbája — szóval azon a sorsdöntő hétfőn fogtam magam, és (nő létemre) kimentem a meccsre.

A Békéscsaba—Győr meccsre. Ezt a nagy kalandot mesélem most el, de előrebocsátom: focihoz értő férfiaknak elolvasni tilos! Ha mégis — akkor vessenek magukra!

Mondom a páromnak ebéd táján: akkor ma én is kimegyek. Nagy szemeket mereszt, mintha azt közölném, nőttem tíz centit, vagy indulok a választásokon. Végtére beletörődik, csak attól ideges, mit szólnak majd a többiek. Ez az ő gondja, megvan nekem is a magamé: a legjobb barátnőim kezdenek furcsa pillantásokkal méregetni, és az életben először széttárják a kezüket, mikor tanácsot kérek: mit viselnek a nők egy focimeccsen?

Az ember legyén tájékozott — ha meccsre megy, akkor a futballról. Leemelem a Cambridge Enciklopédiát, ehol a „Labdarúgás”. Hm. Több helyet kapott a kötetben, mint boldogult Lajos, a Napkirály, avagy a légierő, Leonardóról és Leninről nem is beszélve. Példának okáért a láncreakció el van intézve 13 sorban maghasadásostul, atommagostul — igaz is, egy bombagól szerzőjét milliók emlegetik évekig, de kinek mond valamit mondjuk az atommodellel bíbelődő Niels Bohr dán fizikus neve? De lássuk a medvét, hölgyeim: a labdarúgás — írja a lexikon — „világszerte népszerű csapatsport. A mérkőzéseket tizenegy fős csapatok vívják...A játék lényege, hogy lábbal, fejjel (esetenként testtel) az ellenfél kapujába juttassák a labdát (gól). (...)”

Első félidő, amikor is kiderül, hogy vagy a kapu nagy, vagy a labda kicsi

A helyszín Békéscsaba, az Előre pálya. Úgy lehet gyorsan odatalálni, hogy beállunk a feltűnően egy irányba haladó férficsapatok valamelyikébe, és már itt is vagyunk. Ezúttal jó ötezren, ami nem semmi, és azt mutatja, sorsdöntő meccsnek nézünk elébe. Nagy a tét, meg a hangzavar. Dzsoki- kalapos öregúr érkezik, nagy ovációval fogadja három cimborája — a cigaretta ki nem fogy a szájuk sarkából, egész meccs alatt fújják a füstöt. El ne felejtsem a lényeget: a labdán kívül a meccs legfontosabb kelléke: a szotyola, esetleg tökmag! Az egész lelátó benyúl, szájhoz emel, rág, kipök, benyúl, szájhoz emel stb.

Kezdődik a mérkőzés! Három úr feketében szaladgál a pályán; kettő a szélen, ők a partjelzők, a bíró meg a labdával próbál lépést tartani. A bírónak állandó, mondhatni eposzi jelzője van, el nem árulom, mi az, de „h”-val kezdődik. Szaladgál a 22 ifjú, időnként összecsapnak, mint Torgyán meg a kormány, nagy puffanások, valaki a füvön agonizál, te jó ég, mentők, hordágy, segítse már valaki! Nyugi, -— legyint balomon a férfi sporttárs —, ez taktikai haldoklás, mindjárt fut tovább. Hajrá, Csaba! Lőjön már gólt valamelyikük, ott tipródnak a kapu előtt, befut a labda is, de senki se találkozik vele a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban. Igaz, a kapus is útban van, hívja már el valaki sürgős

telefonhoz! Elzúg a lövés a kapufa mellett, na én megyek haza, hát hiába drukkol itt az ember lánya! Gyanítom egyébként, vagy a kapu túl nagy, vagy a labda kicsi. Már-már összejönne a dolog, akkor meg valaki lesen van. Érdekes, hogy itt mekkora ügyet csinálnak ebből, a privatizációban több csapatra való úriember nyert meccset, meg vagyonokat ilyen taktikával, mégse fújták le az akciót.

Addig mélázok, hogy elszalasztom a legújabb támadást. Gól! Zúg a tömeg, tapsol. Hogy is történt, nem lehetne ezt ismétlésben megnézni? Aztán újabb helyzet, lődd már rá, könyörgöm, nem, továbbadja, mi lesz már, hú, a végén megüt a guta, ötezer szempár bűvöli a kicsi, kerek bőrdarabot, ez az, azt hiszem, ezekért a pillanatokért vállalják a focirajongók az összes macerát. Góóóól! Tejó ég, észre sem veszem és együtt szurkolok, mérgelődöm, bíztatok, tapsolok a tömeggel, és még tetszik is a dolog!

Szünet, amikor nem történik semmi, ezért elmesélek egy foci-viccet

A szünetben semmi különös, a sörcsapásokon libasorban húznak a felhevült szurkolók. Addig is, míg ismét útjára indul a labda, idelopok egy viccet egy vidám antológiából, Mulatságos tarkabarka a címe a kötetnek, 100% a címe a viccnek:

Az edző magyaráz a csapatnak a mérkőzés előtt:

— Csak semmi pánik, gyerekek. Az egészséges önbizalom már 30 százalék sikert jelent! És tartsátok be a taktikai utasításokat, a fegyelmezett, tervszerű játék legalább 50 százalékos siker... És persze harapjatok, mint a kiéhezett farkasok. Az elszántság, az akarat teszi ki a siker 20 százalékát!

— Ez összesen 100 százalék —- dünnyög a kapus — Akkor focizni már nem is kell...

Második félidő, amikor minden jól alakul, de „Józsi” veszettül ideges

A helyzet fokozódik — mondaná a filmbéli Virág elvtárs, ha lett volna ideje ilyen léhaságokkal törődni, mint saját szórakozása. Bár, ha jobban belegondolok, az ötvenes években a foci elsőszámú politikai kérdés volt. De hagyjuk a politikát, mert Vlaicunál a labda, beadja Kulcsárnak — micsoda összjáték — Kulcsár ollózva lő kapura, hű, ez fantasztikus, ez már valami, meg is keresem a meccs után ennek a Kulcsárnak a fényképét. A labda nem osztja a lelkesedésemet, mel- lészáll. Nem is baj, az előbb már rúgott egy gólt, így három-null javunkra. De lehetne hat-nulla is, gondolom, ezért annyira ideges az edző, a legendás Pásztor „Józsi”. A pálya szélén buszváróhoz hasonló fülkében ücsörög pár morc férfiúval a pádon, időnként felugrik, egyik kezét csípőre vágja, a másikkal integet ezt-azt. A cseréket el ne felejtsem! Jön egy tömzsi úr egy táblával — mint profi boxmeccseken a hölgyek — mögötte egy friss focista, aki felemeli a lábát, mutatja a talpát a partjelzőnek — nem mindegy, sáros-e a cipője, mikor odabenn dolog van? Sporttársam jobbról rosszalóan kiokosít: azt ellenőrzik, szabályos-e a stopni. Kulcsár megint bead, a tömeg mozgolódik, a matuzsálem-korú három öregúr a hazautat, meg a névsorokat egyezteti.Mindjártvége.Jaj,ittabaj! Dumitrascu cselez, jön a Rába, mint a Körös decemberben, Fehér fejel. Három—egy.

A szemközti lelátón zúgnak a „Violák”, a csabai szurkolótábor kemény magja. Halmokban áll a szotyola- és tökmaghéj, tódul a tömeg. Azért járnak ide nők is. Főképpen tizenévesek és — nem akarok hinni a szememnek — férjük mellett topogó tisztes korú, hajhálós nénikék, kopottas szatyrot szorongatva, benne két kispárna, műanyag palackban egy kis víz a tökmagra. Araszolunk a kapu felé, a néni megszorítja idős párja karját: „győztünk, apukám!” A szeme ragyog, talán újra a gólokra gondol, vagy arra, mi is legyen a vacsora, és elhatározza, ma kirúgnak a hámból, a petrezselymes krumplihoz süt egy-egy virslit. Pedig nincs is vasárnap... Tóth Ibolya