Békés Megyei Hírlap, 1996. június (51. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-22-23 / 145. szám
- BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP ÄH55I 1996. június 22-23., szombat-vasárnap Királygyilkosságok Magyarországon (13.) IV. István megmérgeztetése bizánci prizmán keresztül IV. Istvánnak (1163), Vak Béla harmadik fiának rövid országlása is ádáz viszálykodásban telik el. Már egészen fiatalon részt vesz — bizonyára bizánci felbujtásra — bátyja, II. Géza elleni összeesküvésben, s hogy életét mentse, Bizáncba fut. A bizánciak elgondolása arra épült, hogy III. István gyermekkorú király, tehát könnyű elérni, hogy megdöntsék uralmát és helyébe nagybátyját, a Bizáncnak lekötelezett IV. Istvánt juttassák a magyar trónra. III. István király, aki tizenötévesen foglalta el a trónt, s akinek sok keserűséget okozott Manuel császár: seregei élén hozta be, s ültette trónra kedvenceit, előbb Lászlót, majd István herceget II. László öthónapi uralkodás után a bizánci titkos diplomácia, az ötödik hadoszlop áldozata lett, s ezáltal elhárult az akadály István uralomra jutása elől. Még 1163-ban elfoglalja a trónt. Ám de nem sokáig ülhet a trónon, a nemzet felkel ellene s tömörül az osztrák földről visszatérő törvényes király, III. István körül. Most már IV. Istvánon a menekülés sora. Mánuelhez fut. De időközben Bizánc politikája megint fordult. Mánuel belátja: a nemzet a leghatározottabban ellenzi István uralmát, István kegyvesztetté válik. A bizánci politika ekkor már a törvényes király Bizáncban tartózkodó öccse, Béla (a későbbi III. Béla) felé fordul. A csalódott István, mint utolsó menedékébe még visszatér magyar területre, Zimony várába, és itt készül a végső ellenállásra. A felmentő magyar sereg körülzárja a várat. István idegzeteit megviseli az ostrom, s ezért —: hamis tanácsadói rábeszélésére — eret vágat magán. Az érvágás műveletét egy hírhedt méregkeverő végzi. Bizánc a magyarokat, „a hunok közül azok(at), akik István ellentáborához tartoztak” vádolja IV. István király meggyilkolásával. Ennek a beállításnak azonban van egy meglehetős szépséghibája. IV. István Bizánc pártfogolt- ja, Bizánc embere volt, s bizánci seregek fegyvereinek élén jutott a magyar trónra, bizánci hadakkal szállta meg Zimony ősi déli magyar erődjét is, tehát bizánci seregek, bizánci hadvezetés vette körül őt akkor is, mikor a magyar felmentő seregek ostrom alá vették a várat. Miként kerülhettek volna hát Zimony várába és István közvetlen környezetébe, méghozzá szép számmal olyan magyarok, akik „István ellentáborához tartoztak”? — s miként határozhatták el, hogy Istvánt megölik? Kétségtelen ugyanis, hogy István meg- mérgezése a vár ostromának és a magyarok által történt visszafoglalásának végső napjaiban, sőt minden bizonnyal utolsó napján, de még a vár bevétele előtt történ. Bizonyos az is, hogy István — kétségkívül rábeszélésre — eret vágatott magán, és ennek során mérgezték meg. Az „István ellentáborához tartozó” hunok, azaz magyarok semmiképpen sem tartózkodhattak ekkor a várban, nem hozhattak határozatot István megmérgezéséről, eret sem vághattak rajta, és így az érvágás alkalmával nem is mérgezhették meg. És mai, ugyancsak megfontolandó kérdés: miért ölték volna meg a királyt a vár elestének utolsó napjaiban vagy éppenséggel utolsó óráiban? Mi szükség lett volna rá, hogy ily módon orvul eltegyék láb alól a királyt, mikor magyarok általi elfogatása, végzete már nyilvánvalóan bizonyossá vált? Mi több, bízvást megfordíthatjuk a dolgot: a magyaroknak kimondottan az volt az érdeke, hogy az áruló ellenkirályt élve fogják el és élve adják át a királyi haditanácsnak. Vagyis, a méregkeverő orgyilkosok nem magyar, hanem bizánci érdekeket szolgáltak a király meggyilkolásával. IV. István Bizáncban Mánuel császár szemében már korábban kegy- vesztetté vált: Bizánc ugyanis belátta, semmiképpen sem erőltethet a magyar trónra olyan királyt, aki ellen olyan nagy az országos gyűlölet, hogy újra meg újra felkelt ellene az egész ország. Világos tehát, hogy IV. István, a szerencsétlen ifjú ellenkirály, a bizánci politika bábja kegyvesztetté vált, immár nem segítette, hanem zavarta a bizánci politika céljait, minekutána pedig bizonyossá vált, hogy Zimony a magyarok kezére jut, Istvánt, nehogy a magyarok kezére jutva kifecsegje a Magyarország elleni bizánci titkos diplomáciai manőverek, intrikák, megvesztegetések, beépített árulók féltett titkait — a vár eleste előtti pillanatokban a bizánciak megmérgezték. A magyarok pedig kihajították a gyűlölt király holt tetemét a várból és ott hagyták temetetlenül napokig. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Király gyilkosságok című könyve alapján készült.) Feke 5 fehéren Boldog békeidők Hm. Boldog békeidők. Amikor a város még szobrot avatott. Mert gyűlt rá elég pénz. Közadakozásból. Polgárok is voltak, akiknek vagyonuk is volt, s nem sajnáltak csekély összeget belőle feláldozni egy emlékműre. Boldog békeidők. Amikor három év elegendőnek bizonyult annak megítélésére, hogy az elhunyt nagy ember volt, méltó arra, hogy emlékét megörökítsék. Boldog békeidők. Amikor az elhatározástól a megvalósításig mindössze egyetlen év telt el, amikor az öntödében egyetlen hónap alatt készre öntöttek egy portrét. A német tulajdonban lévő üzemben a nagy magyar bronzvonásait. Boldog békeidők. Amikor a szoborállító bizottság élén egy alpolgármester állt, aki komolyan vette feladatát, s fontosnak tartotta, hogy a város emlékművet állítson fiának a főtéren. Boldog békeidők. Amikor voltak még dolgok, amiben a pártok egyetértettek, nyomát se találni a széthúzásnak. Boldog békeidők. Amikor egy szoborleleplezési ünnepségen ötezren vettek részt (tartották fontosnak jelenlétüket) az akkor húszezres városban (a lélekszám egynegyede!). Boldog békeidők. Amikor bankettet (díszvacsorát) rendeztek a szabad ég alatt, s a részvételt nyilvánosan, újságban hirdették. Boldog békeidők. Amikor a fogadáson (banketten) bárki résztvehetett, a saját pénzén, ha volt rá kettő forintja. Talán ha ma lenne, négyezer forintja. Boldog békeidők. Amikor még Huszka Józsefnek vendéglője volt a népkertben, s — mint máig hallik — nem is akármilyen. Boldog békeidők. Amikor a vendéglős még nyárson sült kecsegét kínált, meg vesepecsenyét madeira mártással, s hozzá Tóth Jóska és az ő „köz- kedveltségű zenekara” muzsikált. Boldog békeidők. Amikor a csabaiak és a gyulaiak még nem utálták egymást, csak évődtek a másikkal, s a lapok le is merték írni. Boldog békeidők. Amikor még a csabai dalárdát meghívták Gyulára Himnuszt énekelni. Hm. Boldog békeidők. Amikor Erkel Ferenc szobrát Gyulán felállították. Anno: 1896. Árpási Zoltán Váci Mihály: Mint ökölben az ujjak Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe porlik a csillag, mely ragyogni fáradt, és vársz reám, hogy szeress és vigasztalj, ha megjövök az este szőnyegén. Szeretjük egymást, ahogyan csak ma tudnak szeretni és ragaszkodni, összefonódva, mint imára kulcsolt két kéz görcsösen az égre feszül; szeretjük egymást s összesímulunk, mint szoros ökölben a rémült ujjak, ahogy a kéz a könnyeket kitörli a szemből. O, mi úgy szeretjük és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet, s ahogy a bordák szorítják halálig a vergődő szívet! Bertalan Ágnes: A családon belül is mindig kijavítjuk egymást, ha valamelyikünk nem a magyar nyelv törvénye szerint mond valamit. Játék is ez, de hasznos játék. így vagyunk az idegen elnevezésekkel is, ami úgy burjánzik, mint a gaz. Csak példának. Miért mondjuk „bébi- szetter”-nek —jó bihariasan ejtve — a gyerekőrzőt? * Sokan hallgatták abban az időben Lőrincze tanár urat, most meg Géczy tanár urat, no meg a Széchi Blanka alapította Szép magyar beszédért sorozatot. Mennyi díjnyertes szakkör! Mennyi levél a nyelvünk védelméért! De úgy látszik, a bemondóink egyike, másika—de még az értelmiségi riportalanyok sem — nem hallgatják ezeket az adásokat, mert sokszor nagyon bántón mondják a mondanivalót. Vagy nem volt jó magyartanáruk? Nekem Szeghalmon Böőr tanár úr olyan ketteseket adott a dolgozataimra, amikor az Édes lelkem, egértartó nincsen ul-ült mindig hosszú úval, űvel írtam. Csak azért! Nos, úgy érzem, ezek az adások, próbálkozások szűk körnek szólnak, a nyelvünket féltőknek. Mert a köznyelvben változatlanul zagyválják az egyre burjánzóbb magyartalan beszédet. Falun is, hiszen: városiaso- dunk! * A fogalmakkal is nagyon tisztában kell lenni annak, aki valamit is mond a nyilvánosságnak. Például. Lassan kihal a kézművesség, elfelejtődnek a szavak, amikkel a szerszámokat nevezték. De ha valaki például egy kovácsról ír vagy közvetít — bizony meg kell tanulnia a szerszámok nevét is. Főleg meg kell tanulnia a régi, íratlan törvényét a munka folyamatának, mit, miért, mikor. A múltkorában szép, méltó adás volt a tv-ben Erdélyről. Csak. Egyszer azt mondja, azért vágják ki télen a fákat, mert könnyű vontatni. Nem azért. íratlan törvény volt a paraszti világban, hogy csak télen szabad kivágni a fákat, mert akkor: halottak. De amikor megindul az Élet bennük, Isten ellen való vétek nemcsak a fa ellen! Életet kioltani nemcsak az emberi életre vonatkozik. * Azt mondja az egyik tévébemondónő, felmutatván egy egérfogót: egértartó! Nem tudtam neki visszabeszélni, hogy „édes lelkem”, egértartó nincsen. Van sótartó, nadrágtartó, van hamutartó — sajnos —, de egértartó nincsen. Az egérfogó által megfogott egeret nem tartjuk meg, kidobjuk s újra „megvetjük” a fogót másig egér fogására. A fejlődéssel sok tárgy kisorolt az életünkből, velük a nevük, elnevezésük is. Újak jönnek a gépekkel. Új nevek, új fogalmak, mert... ugyan ki tudja már felsorolni egy kasza „összetételét”? Hogy... van a nyél, a mankó, a kaszalemez, a kaszanyak, az ormó, aztán a kaszakő, a tokmány...? Csak az öregek tudják, akik fél életükön keresztül kaszálták a szénát, lucernát s aratták a búzát, árpát. De mi meg már nem tudjuk elsorolni egy kombájn alkatrészét — például. De ha még gyakorló újságíró lennék, és éppen egy kombájnról kellene riportot írnom, bemagolnám, mint elemista koromban az egyszeregyet. % Azt mondja a múltkorában egy értelmiségi riportalany — az életéről beszélve: „Felrakom az anyámat, a férjemet...” már hogy az autóra, s megy kirándulni. Mindig úgy tudtam, hogy egy valamit, egy tárgyat — teszek ide vagy oda, de több holmit: rakok. Személyt Soha. Ráadásul az illető úgy mondta, mintha az autóra rakná az anyját s férjét és nem bele. így is csak segítheti — esetleg. „Már” mondotta valamikor a rádióbemondó, amikor a híreket közvetítette. Közhely, hogy a történelmet mindig a mindenkori társadalom a saját szája íze szerint magyarázza. Az O szemszögéből, az Ő igaza szerint. így tett az egyik történész is, amikor a Dózsa- „féle” parasztlázadásról beszélt. Akkurátusán bebizonyította, hogy azért volt, hogy anarchiába sodorja a nemzetet. Mi, „Dózsa György unokái” nem így hisszük. Nekünk ma is „Kis- Miatyánkunk”! Ma is a jajjunk! „Lesz böjtje a nagy lakomának, / Éesz új vezér és új Dózsa. / Sebő pajtás, ne köpködj: megvált Bennünket a Dózsa trónja”. Vagy: „Látok, s látom: Gergely térdepel. / S míg búj fejét a bárd lopja el, / reá teszem tüzes tenyerem, / vasszívedre, óh, történelem.” Mi csak sírjuk az elbukott forradalmat, de a hősöket nem felejtjük el.. És... nem kell félni többet egy hatalomnak sem, nem lesz parasztlázadás, hiszen már paraszt sincsen, csak farmer, meg polgár. No meg úr. (Részlet az írónő Önéletírásának második kötetéből.)
