Békés Megyei Hírlap, 1996. április (51. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-04 / 80. szám

1996. április 4., csütörtök VISSZHANG Dr. Csizmadia Miklós ügyvéd hozzászólása a Vár utcai ingatlan ügyéhez Gyulagate, avagy: minek a szaga? Sokakat érdeklő, az olvasókat egy egész héten át foglalkoztató cikksorozat jelent meg Kiss A. János tollából. Tekintettel arra, hogy a cikksorozat személyesen érint, ezért szükségesnek tar­tom, hogy a legfontosabb ré­szekre reagáljak, tájékoztassam az olvasókat arról, valójában mi is történt. A szerző hangzatos, sokat sejtető cím alatt megjelenő cik­ke 1. fejezetének előszavában tényfeltáró, oknyomozó, a valós tényeket aprólékosan feltáró cikksorozatot ígér az olvasók számára. A cikksorozat 1. fejezetében írottakkal nem kívánok többet foglalkozni, tekintettel arra, hogy az abban megjelent előzményi adatokat — a bérleti szerződés tartalmán túl nem is­merem. Annyit elöljáróban el kell mondanom, hogy Kiss A. János velem soha nem tárgyalt, egy bemutatkozáson túl egymással soha egyetlen mondatot sem be­széltünk, nyugodtan kijelenthe­tem: nem ismerjük egymást. Meggyőződésem, ha a cikkso­rozat megírása előtt megkeres, számos félreértés, tévedés, gya- núsítgatás, egyéb kényelmetlen­ség eleve elkerülhető lett volna. A jogszabály szerint a s^jtó feladata: a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gon­doskodás. Ugyanakkor „a sajtó- szabadság gyakorlása nem való­síthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elköveté­sére való felhívást, nem sértheti a közerkölcsöt, valamint nem járhat mások személyhez fűződő jogainak sérelmével”. Rövid kitérő után visszatérve az adott témához, a cikksorozat 2. részétől kezdődik dicstelen szereplésem, amikoris megálla­pítja a szerző, hogy „gyakorlati­lag ügyintézőként” kerültem al­kalmazásra. Megállapítja azt is, hogy „belépője” — számunkra — 1995. október 9-ére tehető. Magyarra fordítva ez annyit je­lent, hogy a vagyonigazgatóság vezetője 1995. október 9-én ha­talmazott meg a képviselet ellá­tásával. Miután ügyvéd vagyok és nem színész, így semmiféle „belépőm” nem volt. Volt vi­szont egy helyzet és hozzáren­delve a feladat, amit a város ér­dekében 1995. december 31-éig meg kellett oldani. Tekintettel arra, hogy tartós megbízási jog­viszony keretei között Gyula vá­ros peres ügyeit közel két év óta zömmel én intéztem, gondolom így eshetett rám a választás. A vagyonigazgatóság részére, a je­len ügyet megelőzően munkát nem végeztem. Ennyit az ügy előzményeiről. Gyula Város Önkormányzata elkötelezte magát 1995. október 4. napján arra, hogy a Gyula, Vár u. 16. sz. alatti igatlant 90 nap alatt üresen értékesíti a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal részére. A Vár u. 16. sz. alatti ingatlan az 1993. május 14. nap­ján kötött bérleti szerződés alap­ján bérbe lett adva. A bérlők benn is laktak az ingatlanban 1995 októberében. A bérleti szerződés határo­zott időre, 8 évre szólt. A szerződés 2. pontja úgy rendel­kezett, hogy ha az ingatlan érté­kesítésre kerül, úgy a bérleti szerződés a bérlő kártalanítási igénye nélkül 3 hónapos fel­mondási idővel megszüntet­hető. Rögzíti a szerződés ezen pontja azt is, hogy értékesítés esetén, ha a tulajdonjogot nem a bérlő szerzi meg, úgy az általa végzett, az épület értékét növelő beruházások számlával igazolt költségeinek időarányos részét a bérlő számára meg kell téríteni. Október 4-én tehát még bérlő van az ingatlanban, érvényes felmondás viszont nincs. Ha az igazgatóság történetesen októ­ber 4-én mondja fel a bérleti szerződést, a város a vállalt tel­jesítésével akkor is elkésik. Vevő viszont szigorúan ragasz­kodott az ingatlan rendezett, üres, per- és tehermentes meg­szerzéséhez. A vagyonigazgató­ság megkísérli a lehetetlent és felmond. Bérlő a felmondást 1995. október 10. napján átvette. Az 1995. október 13. napjára összehívott egyeztető tárgyalá­son a bérlő és férje ugyan azt nyilatkozta, hogy a felmondást elfogadják, a jegyzőkönyvet azonban egyikük sem írta alá. Kiss A. János állításával ellen­tétben tehát szó nincs „sorsdöntő” megbeszélésről, hi­szen ekkor még semmi nem dőlt el, sőt bízni lehetett a békés ren­dezésben. Bérlő és a férj az elké­szült jegyzőkönyvet azzal vet­ték át, hogy jogi képviselőjükkel az abban foglaltakat megtár­gyalják, 5 napon belül pedig a végzett beruházások számláival együtt jelentkeznek az igazgató­ságon. Itt ismét meg kell állnom és tisztáznom kell valamit. A szerző a cikksorozatában több­ször is ékelődik azon, hogy mit keres a férj a megbeszéléseken, miként „verekszi” fel magát a polgármester mellé szerződő félként, miért szól a meghatal­mazás X. Y. és tsa. ügyéről. Azt a tényt, hogy a bérelt in­gatlanba a bérlők beruháztak, aligha lehet vitatni, minthogy azt sem, hogy a házasság ideje alatt a házastársak által eszkö­zölt közös beruházást a Család­jogi Törvény 27. §-a a házastár­sak közös vagyonának tekinti. Amennyiben a szerző erről nem tud, az még nem baj, eddig mindez magánügy. Más a hely­zet azonban itt a cikksorozatban, amikor — ahelyett, hogy meg­kérdezné, ezzel (is) hangulatot igyekszik teremteni, jócskán félretájékoztatva az olvasót. Mindez etikailag már erősen ki­fogásolható. Kifogásolni való persze akad bőven, hiszen nem bánik csínján a nevekkel sem, megsértve ezzel jó néhány em­ber jó hírnevéhez fűződő jogát, sérteget, ékelődik, vagy inkább gúnyolódik, nem utolsósorban megfellebbezhetetlen ítéleteket mond. Cikksorozatában annak alanyaival lojalitást nem vállal, mindenki rossz, kivéve talán a Sárközy professzort. Visszatérve a történésekhez: 1995. október 12. napján átadták részemre a tartozáselismerésről és egyben engedményezésről készült okiratot, amelyet, mint a kötelezett (önkormányzat) képviselője átvettem. Az irat át­vételének tényét dátum feltünte­tése mellett aláírtam. Az irat is fontos szerepet jászott az ügy­ben, így erre később még vissza­térek. A beígért 5 napon belül a bérlő és a férje sürgetések elle­nére sem jelentkeztek, jelentke­zett viszont egy békéscsabai ügyvédi iroda 1995. október 20- án és közölte, hogy ügyfele, a bérlő a felmondást nem fogadja el. Közölte az iroda azt is, hogy ügyfelei nem zárkóznak el a szerződés közös megegyezésen alapuló felbontásától, de pénz- beni térítésre tartanak igényt. Válaszomban azonnal a szerződés 10. pontjában írottak­ra hívtam fel az ellenérdekű fél és jogi képviselője figyelmét, ők azonban úgy nyilatkoztak, hogy ezt az álláspontot sem tudják el­fogadni. A szerződés 10. pontja úgy szólt, hogy „bérlő tudomá­sul veszi, hogy a bérleti szerződés azonnali hatállyal megszűnik, ha a bérleti díj meg­fizetésének késedelme a két hó­napot meghaladja”. Annak elle­nére, hogy a bérlő 1995. október 13-án 550 000 Ft-ot a tartozása rendezésére befizetett, levelem megírása idején még mindig több, mint 2 havi bérleti díjjal tartozott a vagyonigazgatóság felé. Az ügy ismerete szempontjá­ból fontos az a körülmény is, hogy az önkormányzat, illetőleg annak intézménye, a vagyon­igazgatóság a bérleti szerződést tekintve nem rendelkezik sem­miféle hatósági jogosítvánnyal, ugyanolyan bérbeadó, mint bár­ki más. A bérleti szerződés 10. pontja szerint hiába volt igaza a vagyonigazgatóságnak, jogai érvényesítése érdekében bírósá­gi utat kellett igénybe vennie, ha az ingatlant birtokba akarta ven­ni. Figyelemmel arra, hogy a pe­ren kívüli tárgyalások nem sok jót ígértek, ezért az ingatlan ki­ürítése és díjfizetése iránt, 1995. december 5-én a bérlők ellen, a város megbízása alapján pert in­dítottam. Senkinek nem mondok azzal új dolgot, hogy 1—2 hónap alatt a bíróságokon peres eljárások nem fejeződnek be. Nekünk vi­szont a vagyonigazgató úrral de­cember 31-ig produkálnunk kel­lett az üresen álló ingatlant, ellenkező esetben nincs szerződés és elveszítjük a vevőt, aki azért nem akárki. Úgy érzem, itt volt a forduló­pont. A napnál világosabbá vált ugyanis, hogy a bérlő(k) sem a felmondásra, sem a szerződés megszűnésére hivatkozással nem hajlandók kiköltözni. Az előadottak ellenére is folytak a megbeszélések. A vagyonigaz­gatóság dolgozói a megmond­hatói, hogy szinte naponta, volt hogy naponta többször is folytak a tárgyalások. A tárgyalások ele­jén bérlők több, mint 10 millió forintot, később 8 milliót, 1995. november 22-i levelükben pedig 6,5 milliót, plusz 5 éves ingye­nes lakáshasználatot igényeltek a beruházásaik megtérítése és a Vár utcai ingatlan kiürítése elle­nében. (A vagyonigazgatóság a beruházások és a kiköltözés el­lenében 3 millió forintot és 5 éves, ingyenes lakáshasználatot ajánlott fel a bérlőnek.) Nem volt más választásunk, megállapodtunk abban az igaz­gató úrral, hogy testület elé visszük az ügyet. Ismert, hogy eredetileg a vagyonigazgatóság által részletezett két alternatíva került volna a testület elé. Bérlők — számomra legalábbis váratlanul — az ülés előtt ter­jesztettek elő egy harmadikat is. Emlékezetem szerint december 18-án — valóban zárt ülésen tár­gyalta a testület az ügyet és dön­tött úgy, hogy 4,8 millió forintos összeghatárig, a határozatban írott részletezés szerint, a törvé­nyesség megtartása és a per egy­idejű vitele mellett hozzájárult az egyezség megkötéséhez. Mi mást tehetett a képviselő- testület december 18-án, ha nem akarta elveszíteni a vevőt és nem akart jelentős presztízs­veszteséget a Nemzeti és Etni­kai Kisebbségi Hivatallal szem­ben? Jogi képviselőként mi mást tehettem, mint azt, hogy a képviselő-testület döntése alap­ján a megállapodást megszer­kesztettem, a polgármester pe­dig aláírta. A zárt üléssel kapcsolatos kritikai megjegyzéseknél ismét meg kell állni egy pár gondolat erejéig. Miért baj az, ha üzleti, vagy fontos gazdasági kérdése­ket a testület zárt ülésen tárgyal? Közben október 25-én érke­zett meg a bírósági végrehajtótól az első, Gabányi Ernővel szem­ben a követelés lefoglalásáról szóló értesítés. (A foglalási értesítőn a feleség neve nem sze­repelt, a bérleti szerződés vi­szont a feleséggel köttetett.) Annyit azért itt is meg kell jegyeznem, hogy a végrehajtó­val sem örömömben leveleztem, hanem azért, mert a jogszabály ezt 8 napos teljesítési határidővel kötelezően előírja. A részletek tisztázása után, december 28-án került sor a megállapodás aláírására. Egy munkanap maradt volna minden egyébre, hiszen december 29-e volt az év utolsó munkanapja. A vagyonigazgatósághoz már jó néhány nappal (talán héttel) előbb megérkezett a Kincstár ál­tal elkészített és részükről alá is írt szerződés, amit a Vár utcai ügy lezárásáig egyszerűen nem lehetett aláírni. Daróczi László 28-án vagy 29-én kért és kapott 1 hónapos haladékot a vevőtől arra hivatkozással, hogy a bérlőkkel létrejött a megállapo­dás, így belátható időn belül bir­tokba adható az épület. A megállapodás 3 lapból áll. A felek által december 28-án aláírt megállapodás 2. oldalán a fizetéssel kapcsolatosan úgy rendelkezik, hogy 2,7 millió fo­rint a Gyulai Városi Bíróság Gazdasági Hivatalánál letétbe kerül. A szerződés létrejötte ide­jén ugyanis a kifizethető 2,7 mil­lió forintos készpénzre hárman — egy bank, egy kft. és az en­gedményes — is igényt tartot­tak, az igényeik együttes össze­ge pedig kerekítve 6 800 000 Ft volt. Az okirat szerkesztése ide­jén a biztonságosnak tűnő bíró­sági letét mellett tettem le a vok- somat, így is szólt a megállapo­dás. Az engedményes jogi képviselője december 29-én a vagyonigazgatóság részére kül­dött levelében felhívta figyel­memet arra, hogy a szerződés kifizetésre vonatkozó rendelke­zése — álláspontja szerint — téves, perindítás terhe mellett hí­vott fel a jogszabály szerinti kifi­zetésre, nevezetesen arra, hogy az engedményezésre és arra fi­gyelemmel, hogy az enged­ményezésről szóló okirat előbb érkezett meg, mint a végrehajtói iratok, így jogszerűen csak az engedményes részére fizethet a kötelezett (jelen esetben a va­gyonigazgatóság). Az ügy újabb végiggondolá­sa és ellenőrzése után rájöttem, hogy tévedtem akkor, amikor le­tét útján akartam a készpénzt ki­fizetni. 1996. január 2-án az volt az első dolgom, hogy tárgyaljak a felekkel az okirat kijavításáról. Bérlők telefonon kijelentették, hogy nem írnak alá semminek. Némi huzavona után, január 3- án mindkét fél beleegyezett abba, hogy december 28-i ha­tállyal, tehát az okirat keltére visszahatóan módosítsuk a meg­állapodás kifizetésre vonatkozó rendelkezéseit. Önök az újság­író tollából háromféle módosítá­si lehetőségről olvashattak. Meg kell jegyeznem, a felek tudtával és hozzájárulásával mindhárom lehetőség jogszerű, nincs rosszabb, vagy jobb megoldás. A felek kizárólagos joga annak eldöntése, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek közül melyiket választják. Felek a lapcsere mel­lett döntöttek, ismétlem, erre jo­guk volt. Nem népszavazás vagy ízlés kérdése a választási lehetőség eldöntése, hanem jog­kérdés. 25 évi ügyvédkedés után méltatlannak tartom, hogy jogi megoldásokat illetően vitatkoz­zak a szerzővel, de nincs más lehetőségem a ködösítések el­oszlatása érdekében. A szerzőnek azon megjegy­zését pedig kifejezetten vissza­utasítom, miszerint Horváth doktornő oldalán engem az ő (értsd engedményes) ügyvédjé­nek tekint. Amint arról már a levelem elején is szóltam a saj­tószabadság ürügyén, az újság­író nem vádolhat alaptalanul senkit bűncselekmény elköveté­sével. K. A. J.-t azonban mindez nemigen zavarta „tényfeltárása” során. Szinte érzékelhető a szerző megnyilvánulásaiból, hogy nem szimpatizál az engedményezés jogintézményével, mintha nem is tartaná azt legális jogi megol­dásnak. A jelenlegi szabályozás mikéntjén lehet — talán kell is — vitatkozni, amíg azonban lé­tezik az engedményezés, és a szabályai adottak, ezeket a sza­bályokat figyelembe kell venni. Különösen vonatkozik persze ez a megállapítás rám. Ismétlem, a kifizetés miként­jét illetően valóban tévedtem, té­vedésemet tehát javítanom kel­lett. A kijavítás, szent meggyőződésem szerint a jog­szabályoknak megfelelően, te­hát teljesen korrekten történt. Mi van. ha nem javítok: akkor sem fogadhatta volna be a városi bíróság gazdasági hivatala a le­tétet, hiszen a jogosult személye valóban ismert volt így bírói le­tét útján jogszerűen nem teljesít­hettünk. Tegyük fel, hogy mégis befogadja. Ettől még az enged­ményes pert indíthatott volna a város ellen és 2 700 000 Ft-tal szemben követelhette volna a teljes, 3,8 mFt-os összeget. Va­lószínűleg a város elveszíti a pert költségestől, kamatostól és fizethetett volna a per végén kö­zel 1 millióval nagyobb össze­get. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha a végrehajtóhoz fizette­tem be a pénzt, ugyanis a végre­hajtó kifizeti a vh-t kérőknek és a város a téves kifizetés miatt kap­ja a pert az engedményes oldalá­ról, fizethet még egyszer — ter­mészetesen költségekkel együtt. Nem mentségként, csak a té­nyek kedvéért mondom, hogy nincs ma könnyű helyzetben az, aki a „jogi útvesztőkben” el akar igazodni. Ha minden egyértel­mű lenne, nem lennének perek, vagy ha mégis, úgy az I. fokú bírósági ítéletek rendre tökélete­sek lennének. Itt azonban még nem tartunk, valószínűleg nem is fogunk. 1996. január 5-én a módosí­tott megállapodás 1 példányá­nak megküldése mellett értesí­tettem a végrehajtót az ügyben történtekről. Fontosnak tartom annak közlését, hogy engem, mint a város jogi képviselőjét ilyen irányú értesítési kötele­zettség senkivel, így a végrehaj­tóval szemben sem terhelt. A cikk megemlíti, hogy a végre­hajtó egy harmadik féle megál­lapodást kapott. Szeretnék min­denkit megnyugtatni arról, hogy nincs harmadik megállapodás — igaz a végrehajtót „csak” má­solattal tájékoztattam, a meg­állapodás szövege betűről betű­re azonos a módosított megálla­podással. A földhivatalhoz janu­ár 10-én adtam be az iratokat. Nem igazán értem, hogy mi a kifogása ezzel is a szerzőnek. Az iratok beadási határideje az utol­só aláírás dátumától számított 30 nap. A történet itt befejeződött, gondolná az ember. Sajnos nem ez történt, erről azonban már nem én tehetek. Ismét a tények kedvéért kívá­nom leszögezni: a nem kifeje­zetten egyszerű, nem is problé­mamentes ügy rendezéséért munkadíjat nem kaptam. Az ügyet, éppúgy, mint az összes többit teljes erkölcsi és anyagi felelősséggel végeztem, erre en­gem soha nem kellett, most sem kell tehát figyelmeztetni. Az olvasókra bízom annak el­döntését, hogy 1995. október 9- től 1995. december 31-ig ho­gyan kellett volna eljárnom, mit kellett volna (még) elkövetnem ahhoz, hogy ne jelenjen meg a nevem olyan cikksorozatban (legalább 20 esetben), aminek a címe Gyulagate, avagy: erre is futja? Döntsék el önök azt is, hogy ki szégyellje magát, kit fosztottam ki gátlástalanul, illetőleg mikor, kinek nyújtot­tam ehhez segédkezet. Tisztelettel: Dr. Csizmadia Miklós ügyvéd A Valóban, a tényfeltáró új­ságírás igényével igyekeztünk az olvasót — dokumentumok alapján — beavatni egy olyan ügy részleteibe, melynek súlya és jelentó'sége leginkább e módszerrel érzékelhető'. Ép­pen e megközelítés dokumen­tált tényékhez kötó'dése, a pon­tosság idézetekkel való alátá­masztása zárta ki—tette feles­legessé —, hogy bárkit bármi­vel is „vádoljunk”: ilyen szán­dékunk természetesen nem volt. Egy közpénzeket érintő' ügymenetben eljáró és érintett személyek — esetenként a nyilvánosság elé szabad aka­ratukból kilépő politikusok — tevékenységének ismertetése bizonyára a személyiségi jog szemszögéből is értékelhető, de a közérdek alapján szintén. E két tényező konfliktusa nyil­vánvaló, a kérdés csak az, me­lyik kapjon elsőbbséget. Ha egyébként belemélyednénk e probléma boncolgatásába — a magam részéről a világon sen­kivel, így dr. Csizmadia Mik­lóssal sem tartom méltatlan­nak a vitát —, kiderülne, hogy amikor az újságíróra nézve ki­jelenti: „nem vádolhat alapta­lanul senkit bűncselekmény elkövetésével”, talán maga is ilyesmit tesz. De nem akarok szőrszálhasogató lenni. Ha jól érzékelem, a tények döntő többségében az ügyvéd úr és a cikksorozat azonos eredményre jutott. A követ­keztetés persze más dolog: ki­ki szubjektív értékítélete alap­ján teheti meg. Ezért is örü­lünk annak, hogy az ügyvéd úr lapunk hasábjain is kifejti a maga álláspontját. Egyébként az ügyben „alkalmi felettesei” elmondták a véleményüket. Tisztelettel: Kiss A. János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom