Békés Megyei Hírlap, 1996. április (51. évfolyam, 77-100. szám)
1996-04-20-21 / 93. szám
1996. április 20-21., szombat-vasárnap #BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP a a fotós művész... Tóth István századik önálló kiállítása „A fotó művészet, ha a fotós művész” — írta egyszer, jó pár évvel ezelőtt Tóth István a fotográfus mesterség rejtelmeiről, küldetéséről és a saját magának állított szigorú mércéről. Soraiból szeretet árad: a fotózás iránti rajongás, az elfogultság és a felelősségtudat. Mintha csak arra figyelmeztetne mindenkit, aki fényképezőgépet vesz kézbe: könnyelműen bánni tilos, ám szépen, tehetséggel, körültekintően kezelni a masinát gyönyörűség. Tanítani kellene ezt az ars poeticát, és nemcsak fényképészeknek, fotográfusoknak, hanem mindenkinek, aki bármilyen munkát végez. „Jót, s jól —- ebben áll a nagy titok.” Minőséget és maradandót kell alkotni, másnak egyszerűen nincs értelme. Erről szól a het- venhárom éves művész egész élete, sok-sok kiállítása Ceglédtől Dél-Amerikáig, Pécstől Németországig, Pannonhalmától Indiáig, Gyulától Izraelig, megannyi méltatás rangos szaklapokban itthon és külföldön, nemzetközi elismerés híres emberektől, díjak és tisztségek. S még egyéb tanulságokkal is szolgál ez a gazdag, bámulatra méltó életmű: Tóth István is azok közé a kimagasló magyar művészek közé sorolható, akiket bizony előbb ismertek el külföldön, mint saját szülőföldjükön, s azon kevesek közé, akik mégis kitartottak szegény kis (kicsinyes) hazájuk mellett. Ugyanakkor nagy bölcsességgel ismerte fel ez a kiváló fotóművész, hogy azokat az értékeinket érdemes, kell a nagyvilágnak megmutatni, amelyeket leginkább a sajátunknak érzünk, amelyek ránk jellemzőek, igazán magyarok. A századik önálló kiállításával Orosházának jutott a megtiszteltetés, képei április 23-ig láthatóak a Petőfi Művelődési Központ koncerttermében. Tóth István 1923-ban született a Pest megyei Nyáregyházán, ahol édesapja jegyző volt. Gyermekkorában rajzolni, faricskálni szeretett, amit a szülei nem néztek jó szemmel. Nagy hatással voltak rá anyai nagyapjának meséi, a közösen bejárt mezei utak élményei. Nehéz út volt Vaskereskedő lett, az 1950-es évektől Kecskeméten dolgozott műszaki ügyintézőként, a fényképezés volt a feladata. Egyébként a véletlennek köszönheti, hogy sorsa összefonódott a fényképezőgéppel. A negyvenes években egy barátjától vette első gépét, szakirodalmat keresett, megismerkedett Haller Frigyessel, aki meghatározó mestere lett, a tanácsára kapcsolódott be a nemzetközi kiállításokba 1948-tól. Cegléden él, évekig irányította az ottani fotóklubot, a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagja, 1978-ban megkapta Bács-Kiskun megyében az SZMT művészeti díját, ’79-ben a Balázs Béla-díjat, ’80-ban Az évszázad kiváló fotóművésze díjat New Yorkban, később a SZOT-díjat, az Érdemes művész díjat, a Magyar Köztársaság Képzőművészeti Alapja nagydíját — és még csak nem is teljes a felsorolás. A múlandó pillanatot örökíti meg Tóth István, maradandót alkot; fotói régvolt arcokat, vonásokat, tájakat őriznek, szülőföldünk ma már felfedezhetetlen jegyeit mutatják meg, megismételhetetlen mozdulatokra, tekintetekre vigyáznak. Mert csak az igazi művészek képesek megragadni az általánosban az egyedit, a jelenben felvillantani a múltat, sejtetni a jövőt, a tragikum ellenére hitet sugallni, az élet értelmét hirdetni, az elérhető rendre, fényre, harmóniára biztatni. Niedzielsky Katalin A Gyermekkorom emlékei sorozatból Együttes jelenlét, rugalmasság, nyitottság Egy békési tárlat, gondolatok A Békésen kiállító művészek csoportja az Ifjúsági- Művészeti és Művelődési Egyesület immár kilencéves múltra tekinthet vissza. Megalakulásukkor nem tűztek ki nagy célt maguk elé. Az együttes jelenlét, a közös kiállítások, közös megnyilatkozások lehetőségét biztosították maguknak azzal, hogy létrehozták egyesületüket, s e cél jogosságát éppen az bizonyítja, hogy a rendszer működőképes, hiszen már majdnem egy évtizede együtt tartja az alkotókat. Ez a tény számomra mást is elárul: nevezetesen azt, hogy nem maradt, nem maradhatott volna együtt a csoport akkor, ha nem fogadnák el egymás törekvéseit, ha nem tisztelnék egymás emberi és alkotói különbözőségét, másságát. Fakadhat ez a rugalmasság abból is, hogy közülük többen is elkötelezett rajzpedagógusok is egyben. A gyermekekkel, a fiatalokkal közösen végzett alkotómunka, a velük mindennapos találkozás és foglalkozás segít megőrizni a nyitott, a világra érzékenyen újra és újra rácsodálkozó látásmódot, s megvéd az elmerevedéstől, elszürküléstől, és annak veszélyétől, hogy az ember saját korlátái közé szorítsa be magát. Ez a fajta nyitottság biztosítja a folyamatos fejlődés lehetőségét. Az egyre nehezebb körülmények között végzett munkájukért külön köszönet illeti őket. Más téren is tetten érhető ez a nyitottság. A csoport folyamatosan sorai közé fogadja azokat, akik alkotói közösségre vágynak, nyitott a fiatalok, az egyéni útjukat még keresők számára éppúgy, mint a tágabban értelmezett művészet — gondolok itt az iparművészét — irányába. Sokfélesége éppen erényére válik, hiszen e kis közösségen belül sikerült megvalósítania az alkotás demokráciáját, és ez, ha belegondolnak, az egyik legnehezebb feladat. Legalábbis kettős jellegű korunk művészete. Érvényesülnek benne a realisztikus, leíró jellegű művészeti tendenciák éppúgy, mint az absztrakcióra hajló megnyilatkozások. Mindkét felfogás párhuzamosan él egymás mellett. Nem értékminőségek, nem stíluskategóriák tehát, hanem egymást kiegészítő tendenciák, így teszik teljessé a világról alkotott képet. Mert nem csak a művészet világa ilyen kettős, hanem az, aminek a leképezésére vállalkozik: azaz a minket körülvevő világ is. Egyik oldalról a technikai haladás csúcsteljesítményei, másfelől a természet értékei, adományai felé fordulás jellemző. Ki-ki adottságai, jelleme vagy éppen lehetőségei szerint választja meg útját. A kettő persze nem zárja ki egymást és a közöttük levő viszony is mellérendelő. A kiállított anyag ismeretében szembetűnő, hogy az alkotókat a körülöttük levő természeti környezet milyen erőteljesen inspirálta. Témaválasztásukban a szűkebb pátria tájai, jelenségei éppúgy szerepelnek, mint távoli vidékek. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, szerepe van ebben annak a tényezőnek is, hogy a vidéki lét életben tartja a természet, a natura iránti érzékenységet, illetve a múló hangulatok megörökítésére irányuló törekvést. Az alkotásokban nem gőg nyilvánul meg. Nem tesznek erőszakot ábrázolásuk tárgyán egy rosszul értelmezett egyéni stílus kifejlesztése érdekében. Ez a művészi alázat és mégis meg nem alkuvás kapcsolhatja az alkotókat egy közös eredőhöz, az alföldi festészet hagyományához. A nagy elődökhöz hasonlóan ugyanakkor ez nem jelent szemléletbeli konzervatizmust, hiszen ezen a számbelileg szerény válogatásból is kiviláglik, hogy mindenki megtalálhatja a reá és őt jellemző, neki adekvát stílust. A Békési Galériában kiállító művészek: Adamik György János, Baji József, ifj. Drienyovszki Márton, Görgé- nyi Tamás, Hevesi Ferenc, Horváth Lajos, Hratkó Mihály, Kolarovszki Zoltán, Kopanyicza Ágnes, Romvári Etelka, Szabó Julianna, Szeverényi Mihály. Kovács Klára Névre dedikált könyvek A Szent László utcai iskola rendelt a legtöbbet Nógrádi Gábor: Hogyan neveljük a szomszédunkat? Nógrádi Gábor író az elmúlt év őszén négy könyvét jelentette meg. Két regényt (Gyerekrablás a Palánk utcában, Hecseki és a kedves betörők) és két gyűjteményt vidám írásokból (Segítség, ember!, Hogyan neveljük...?). Az, hogy egy író saját műveinek kiadója legyen, gyakran előfordult a magyar és világirodalomban. Az azonban talán soha. hogy az író postai úton maga terjessze a könyvét és mindet névre dedikálja. A négy könyvből közel húszezer példányt rendeltek meg az általános és középiskolai diákok, akik kevesebbért kaphatták meg a könyvet, mint a bolti ár fele. — Manapság divat minden akció ürügyén azt kérdezni, hogy mi ebben az üzlet? — Jogos a kérdés, ha az „üzlet” szót nem csak a pénzbevételen értjük — mondja az író a Duna-parti panelház tizedik emeleti lakásában, ahol él. — Az üzlet: csere. A könyves akció esetében én adok — remélem, érdekes és vidám — olvasnivalót a fiataloknak, és tőlük kapok 190 forintot meg a jó érzést, hogy tetszik nekik a könyvem. —És ez a pénz meg az érzés elég egy író megélhetéséhez? — Nem elég, de a könyvek mellett írok hangjátékokat és filmforgatókönyveket is. A Sose halunk meg című filmet, úgy tudom, a megyében is sokan látták... — Békés megyében melyik iskola rendelte a legtöbb könyvet? — A békéscsabai Szent László utcai iskola. De dedikáltam könyveket Lökösházára és a békési Karacs Teréz Általános Iskolába is. —Tervezi az akció megismétlését? — Igen. Már meg is írtam a leveleket az iskolába. Ismét felajánlok négy új kötetet és tavalyi két sikerkönyvet az előző akciónál még jobb feltételekkel. — Néhány hónap alatt írt négy új könyvet?! — Csak kettőt írtam: A Segítség, ember! és a Hogyan neveljük...? folytatását. A másik kettő már készen volt. —Mikor jelennek meg a könyvek és hogyan lehet megrendelni azokat? — Május közepén készülnek el, de 190 forintért csak az iskolákba küldött íveken lehet megrendelni. Vannak élőlények, amelyek kifejezetten a mi bosszantásunkra jöttek a világra. Ilyen például a szúnyog és a szomszéd. A két élőlény között az a különbség, hogy a szúnyogot könnyebben agyon lehet csapni. A szomszédot arról lehet felismerni, hogy a szomszédunkban lakik. Ha elköltözik, akkor már nem szomszéd, hanem ugyanolyan normális ember, mint a többi hülye, akik körülöttünk lökdösődnek a világban. A szomszéd a denevér egyenes ági leszármazottja: csúnya, szőrös és éjszakai életet él. A különbség csak annyi, hogy a denevér éjszaka nem veszekszik a családjával és nem üvölteti a tévéjét. A szomszéd neveléséhez nagyon kevesen értenek. A szomszéd nevelését a legtöbbet a: kihívom a rendőrséget, te állat, ha nem hagyod abba! nevezetű pedagógiai módszerrel kezdik, és a baleseti sebészeten végzik. Pedagógiai szempontból a szomszéd olyan, mint a szúnyogállat: nem lehet szóbeli meggyőzéssel átnevelni. Tegyük fel, szomszédunkat udvariasan megállítjuk az utcán. Először megkérdezzük, hogy hogy tetszik lenni, mert mi finom emberek vagyunk, nem olyan baromállat, mint ez az éjszakai bölény. Aztán szépen megkérjük, hogy este tíz óra után, ha lehetséges, halkabban ordítson, mert lehet, hogy valaki a kerületben aludni akar. Erre ő felháborodik és azt üvölti, hogy ő sohasem ordít. Egyébként is kikéri magának azt a pimaszságot, amellyel beleszólunk a családi életébe. Ezek után, ha a betonrepesztő televíziózásra célozgatunk, akkor ez a bőrpatkány kijelenti, hogy nincs is tévéje. A tetőantennát csak azért rakta fel, hogy arra szánjanak a fecskék, ha jönnek Afrikából. Merthogy állatbarát. Szerintünk is, de barát nélkül. A szomszéd átnevelésének egyetlen hatásos módszere van: a saját fegyverével kell legyőzni. Mi is ezt csináltuk. Este családtagjaimmal kinyitottuk az ablakokat és a következő felszólító mondatokat üvöltöttük egymásnak: 1. Már megint nem mostad el a poharat magad után. te átkozott. 2. Megöllek. 3. Én öllek meg téged. 4. Az anyád inkább egy borjút szült volna. 5. A te anyád. 6. A te anyád. 7. A te anyád. És folytattuk ezzel a színes szókészlettel hajnalig. Amikor berekedtünk, felhangosítot- tuk a televíziót olyan hangerőre, hogy földrengést jeleztek Nagykanizsán. Mondhatom, ez jó kis lecke volt a mi üvöltő denevérünk számára! Most aztán megtapasztalhatta, hogy mi az, ha valakinek a szomszédja elmebeteg! Pedagógiai zsenialitásom, mint mindig, most is győzött! Másnap este a szomszédunknak a hangját se hallottuk! Es azóta is csendesek az éjszakák itt, aLipótmezőn...
