Békés Megyei Hírlap, 1996. március (51. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-30-31 / 76. szám
Evita és Madonna legendája Alan Parker angol rendező és stábja április végéig Budapesten forgatja az Evitát, Andrew Lloyd Webber világhírű musicaljének filmváltozatát. A címszerepet az amerikai popsztár, Madonna játssza, partnere, az elnök az angol Jonathan Pryce, Che Guevara Antonio Banderas. Madonna hazánkba érkezését teljes hírzárlat övezte, a biztonsági személyzet rendezői utasításra senkit sem enged a világsztár közelébe. (8. oldal) Német Péter és Aba Sámuel halála Szent István halála után a vérszerződés akkor még elevenen élő rendelkezéseit kijátszva egy idegen kalandor, a velencei—német Petrus Urseulus (1038—1041; 1044—1046) kerül sötét mahinációk, mindmáig feltáratlan nemzetellenes összeesküvések és orvgyilkosságok révén a magyar trónra. Ennek a Magyarország vesztére törő áruló királynak a személye körül a hamisítók és hazugságok évezredes köde terjeng. (9. oldal) 1996. március 30-31., szombat-vasárnap Jézus „hazasegített”... Megbocsátás: bibliai üzenet rövid, szabatos megfogalmazásban. Amikor Jézust keresztre feszítették, ellenségeinek, gyilkosainak is megbocsátott. ,,A legnagyobb nyomorúság idején sem ment el az életkedvem, a fekete keresztre feszített Jézusra néztem és megnyugodtam... ” fotó: such tamás Az előbb említett tény megerősíti, hogy az ember életében nagyon fontos dolog a megbocsátás, sajnos a mai események — a volt szovjetunióbeli, jugoszláviai történések — is alátámasztják eme állításunkat. írásunk apropóját a következő hírszerű tény adta: az Eleki Németek Egyesülete, illetve a Német Kisebbségi Önkormányzat engedélyt kapott arra, hogy az eleki római katolikus templom falán egy 50x60 cm nagyságú emléktáblát helyezzenek el a következő felirattal: „A németek kiűzetésének emlékére 1946—1996...” Ülök Babusa Istvánná, született Hauck Teréz eleki házának „betegszobájában”. Teréz néni a közelmúltban a lábszárát törte, de arcának szelíd mosolya elárulja, számára a földi fájdalom, megpróbáltatás másodlagos. Ki van békülve a sorsával, az ágy végén lévő asztalon elhelyezett kegytárgyak bizonyossá teszik, vallásosan él. —Negyvenöt őszén 19éves voltam, éltem a fiatalok mindennapi életét. Örültünk, hogy befejeződött a világháború, és bizakodóan néztünk a jövő felé. Ekkor teljesen váratlanul egy hírre lettünk figyelmesek. Abban az időben a kisdobos adta közre a lakosságot érintő információkat. Nos kidoboltatott, hogy minden 18 és 40 év közötti német ajkút, vagy akinek német hangzású neve van, kényszermunkára visznek. Mi fiatalok nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget a hallottaknak. Csak a templomban, a szentmisén a plébános megjegyzéseiből sejtettük, hogy a német nemzetiségű lakosokra valami veszély vár. Aztán szinte egyik napról a másikra felgyorsultak az események, két fegyveres személy házról házra járt, és összeszedték a német ajkú embereket, így engem és nővéremet is, egy nagy terembe összezsúfoltak bennünket. Ott megtudtuk, hogy kényszer- munkára visznek bennünket, de hogy miért és hova, titok maradt. Nem sok ideig maradtunk bizonytalanságban, mert egy délelőttön bevago- níroztak bennünket, és elindult a szerelvény. Románia felé indultunk, ekkor az eleki harangok megszólaltak és sokáig, még nagyon sokáig hallottuk a vészjósló kongásukat. Megemlíthetem, hogy aki beteg volt, az itthon maradt. A vagonokba zsúfolódva három hétig utaztunk, a szükségeinket is úgy végeztük el, hogy néhányan egy lepedőszerűséget tartottak mintegy elválasztó falként. Én egész nap a pici ablaknál ültem és a száraz kenyeret ettem. Három hét után megérkeztünk az oroszországi Krivoj- rogra, amikor kiléptünk a vagonokból, majdnem megdermedtünk, ugyanis mínusz 40 fokot mértek. Egy nagy romházban helyeztek el bennünket, melynek nem volt sem ajtaja, sem ablaka, és mondanom sem kell, nem fűtöttek. Az otthonról hozott nagykabáttal takaróztunk a nővéremmel, egy ágyban egymásnak vetettük a hátunkat, így próbáltunk felmelegedni. Higyje el, kész csoda, hogy egyáltalán életben maradtunk. Egy szobába huszonötén kerültünk. Egy nap fejenként 20 dekányi fekete kenyeret kaptunk, amely szinte a fogunkhoz ragadt, meg háromszor meleg levesfélét. Az első évben a részben otthonról hozott lisztnek, egyéb élelmiszernek köszönve még úgy-ahogy élelmeztük magunkat, az igazi megpóbáltatások a második évben jelentkeztek, amikor egyrészt elfogytak a tartalékok, másrészt azon a vidéken, ahol voltunk, iszonyú szárazság volt, a helybeliek elmondása szerint olyan aszály minden 7-8 évben van. Nos, ekkor ha hiszi, ha nem, nagyon sokan a puszta füvet ették, ennek ellenére kevés „lemorzsolódással” életben maradtunk. Én odahaza is vallásosként éltem. ezért magammal vittem egy fekete keresztre feszített Jézust, már az első nap felfüggesztettem a rideg, fehérre meszelt falra, szinte sütött a látványa, én akkor a többieknek azt mondtam, hogy evvel a feszülettel megyek haza. Egy napunk a következőképpen nézett ki: hajnali négykor keltünk, ezután egy nagy téren külön brigádonként felsorakoztunk, egy-egy brigádban huszonötén voltunk. Elekről egyébként megközelítőleg ezrünket vittek ki, de rajtunk kívül az ország más részeiből, meg Romániából is voltak, következett a névsorolvasás, majd gyalogosan elindultunk a munkahelyig, egy irányba nyolc kilométert, mi egy téglagyárban dolgoztunk, napi 8 órát, majd vissza a táborig újabb 8 kilométert gyalogoltunk. Még nem említettem: mindjárt a megérkezésünkkor, habár mindnyájan lányok voltunk, szinte benső kényszernek engedve egy „apát” és egy „anyát” választottunk ki magunk közül, és rájuk úgy hallgattunk, mint az igazi édesanyánkra, édesapánkra. A ránk vigyázó tisztek, katonák nem gorombáskodtak velünk, inkább sajnáltak bennünket. Rengeteget szenvedtünk, és isteni csoda, hogy viszonylag kevesen „dőltek” ki közülünk. Ez a tortúra két és fél évig tartott, én ez idő alatt minden nap imádkoztam, és szinte minden nap a tisztektől megkérdeztem, hogy mikor megyünk már haza. Nemsokára, kaptam minduntalan a választ. A hazajövetelünk is „hirtelenséggel” történt, egyik nap beteg voltam, magas lázam volt, és elmentem az orvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy nem vizsgál meg, hanem menjek és feküdjek le, készülődjem, mert a magyarok mennek haza. Örömmel újságoltam, a nővérem azt hitte, hogy „elment" a józan eszem, de kis idő múlva egy kislány futott végig a folyosón és azt kiabálta, hogy a „magyarok” mennek haza, nos a nővérem ismét csak azt mondta, hogy úgy látszik, itt már mindenkinek elment a józan esze. A tolmács hamarosan minden szobában megjelent és megerősítette a jó hírt. Összecsomagoltunk és vártuk a vonatot, de még ekkor is sok volt a kétkedés, talán leöldösnek bennünket, talán Szibériába visznek. Ezután bevagoníroztak bennünket és elindultunk, mint később meggyőződhettünk róla, jó irányba. Egyébként hazafelé gyorsabban haladtunk, tán még a mozdony is érezte, hogy most sietnie kell. A romániai Máramaros- szigeten letettek bennünket, orvosi vizsgálaton estünk át, akik betegek voltak, vagy túlságosan legyengültek, azok nem indultak tovább, örökre „lemaradtak”, az ápolókat is hozzájuk csatlakoztatták. Sajnos amikor hazaértünk, ismét csak szomorúságra jöttünk, amíg mi Oroszországban kényszermunkán voltunk, az idehaza maradt németeket kitelepítették Németországba. Tőlünk a nagyszüleimet vitték el. Családok szakadtak szét, azután az itthon maradottak közül nagyon sokan utánuk szöktek, e tortúra előtt mintegy tízezer lakosa volt a falunak, ezután csupán minden tizedik, tizenötödik házban maradt német ajkú. A mi szülői házunkat is elvették, férjemmel csak évek múlva mentünk el megnézni. Akit mi Oroszországban „apává” választottunk, Reis Veronka is Németországba került, csak 40 év után találkoztunk ismét. Én 26 éves voltam, amikor a németek kitelepítését meg szerették volna ismételni, de valaki nem engedélyezte, így sem maradt sima az ügy, mert megtörtént a teljes vagyoni elkobzás, csak egy asztalt, egy széket, egy ágyat és egy-egy evőeszközt hagytak meg. Az oroszországi kényszermunkának „köszönve” 25 éves koromban tüdővérzést kaptam, nyolc hónapot feküdtem a gyulai kórházban, majd két évet itthon. De mindennek ellenére nem haragszom senkire: a háború az háború, és lényegében soha életemben nem voltam elkeseredve... Amikor az utolsó szavak elhangzottak, érdeklődtem, hogy van-e, aki hitelesen elmesélné az „itthonmaradt” németek kitelepítésének történetét, de nem találtunk. Mint Teréz néni megjegyezte, a kitelepítettek amikor végre hazajöhettek, nem beszéltek az esetről, talán mert nem szerették volna felszaggatni a múlt sebeit. így a történelem eme szakaszára örök fátyol telepedett, talán jobb is így, elfelejteni, megbocsátani... Bernét Nándor
