Békés Megyei Hírlap, 1996. február (51. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-24-25 / 47. szám
*|<fjÉMGÍEI HÍRLAP E33B1BS 1996. február 24-25., szombat-vasárnap Előbb a mélységek, s csak utána a Hold Meglopott Nautilusok A delfinekről szóló történetek, az ókori görög bölcseletek és a maorik beteljesedett jóslata után most ismét visszakanyarodunk az úszással kapcsolatos ismeretek tárgyalásához, mely jócskán tartogat még érdekességeket a téma iránt érdeklődők számára. Ahogy más mozgásnemeknél, úgy a merülésnél is az emberiség sok mindent eltanult, ellesett az állatvilág titkaiból. Kiemelendő e helyen a talán legnevezetesebb merülés, melyet 1960. január 23-ai dátummal jegyez a tudománytörténet. Erről beszélgettünk e héten Szabó Péter tanár úrral, a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusával. — A történethez jóslat tartozik, amit a hatvanas évek előttről eredeztetünk. Ez idő szerint a tudósok azon vitatkoztak, vajon mi következik be hamarabb: az ember Holdra szállása vagy az óceán legmélyebb pontjának elérése? Akkor mindenki úgy gondolta, a Holdra előbb jut fel az ember, de ma már tudjuk, ez a jóslat messze nem vált be, sok évnyi különbséggel bizonyult hamisnak. —Milyen szerkezettel hajtotta végre az embert ezt a tudománytörténeti merülést? — E különleges mélytengeri tengeralattjáró kifejlesztése a svájci származású, világhírű mély- tenger-kutató, Jaques Piccard professzor nevéhez fűződik. A szerkezet, melyet Trieste névre keresztelt, az állatoktól eile- ' sett fajsúlymegváltoz- tatás trükkje szerint működött. — Hogyan képes egy tengeralattjáró afajsúly- változtatásra? — Képzeljünk el egy hordó alakú úszó testet, dobot, alján acélhurokkal, melyben a kutatók foglaltak helyet. Az úszó dobot benzinnel töltötték fel. Ha a mélybe akartak ereszkedni, egyre több vizet engedtek az úszó dob kamráiba. A test alján elektromágneseket helyeztek el, amelyek sok tonnányi vasreszeléket tartalmaztak. — Gondolom, egy ilyen nagy jelentőségű merülés mikéntjét írásban is feljegyezték a legnagyobb mélységek első utasai? — Piccard így örökítette meg a merülés pillanatait: „Folytatjuk az aláereszkedést, most már rendkívül lassan. Benzinkészletünk tovább hűl, és mivel a benzin összehúzódása következtében egyre több víz jut az úszó dobba, az egyre nehezebbé tesz bennünket. Úgy érzem, mintha ereinkben áramlana ez a sok száz liter víz.” Amikor elérték Földünk legmélyebb pontját, a Mariana-árok 11 034 méteres mélységét, és fel akartak emelkedni, nem kellett mást tenniük, mint kikapcsolni az áramellátást. Az elektromágnesek elengedték a vasreszelék tonnáit, a dobokban lévő benzin pedig, melynek fajsúlya kisebb, mint a vízé, a felszínre emelte a szerkezetet. —Milyen állat merülési technikáját modellezték a kutatók? — Az ötletet egyértelműen a csigaházas polipok alosztályához tartozó Nautilus nemzetségtől „lopták”, melyről Nemo kapitány híres tengeralattjárója is elneveztetett. Valaha, a földtörténet középkorában, hatalmas virágzó állatcsoportot képviseltek, de mára csak néhány fajuk, képviselőjük él a Földön a Csendes-óceán nyugati vizeiben négy- és hétszáz méteres mélységekben. A ma is élő, úgynevezett hajós polipok házai a csigákéhoz hasonló spirál alakúak, de az állat soha sem bújuk ki csiga módjára a házából, hanem annak külső részében ül, mint valami csónakban. — Miben rejlik az állat különleges volta? — Ha megvizsgáljuk háza kereszt- metszetét, a hegyénél lakókamrát, hátsó felénél pedig gázkamrákat találunk. A köztük lévő, jól kivehető válaszfalak közepén lyuk van, melyen a héjszifónak nevezett cső húzódik végig. Ez felér egészen a ház csücskébe. A kamrák az élőlény véréből képződő nitrogéngázzal teltek, amit az állat a héjszifón keresztül bocsát be oda. A gáz segítségével képes az állat fajsúlya változtatására. Ha polipunk testével erősen hátrapréseli magát lakókamrájában, azzal összenyomja a gázkamrában lévő nitrogéngázt, melynek így a fajsúlya megnő, és az állat lesüllyed. Ha kifelé húzódik, a gáz térfogata megnövekszik, fajsúlya könnyebb lesz, s ez lehetővé teszi a felemelkedést. A hajós polip szaporodásbiológiája is egy sor különlegességet tartogat. Ezt mutatja, hogy a szakírók is a legfigyelemreméltóbbnak tartják a párzó szerv nélkül párosodó állatok között. Arról van szó ugyanis, hogy a hajós polip hímjének egyik karja, az úgynevezett párzóláb, mely a hímivarsejteket tartalmazza, leválik, leszakad a hímről és a párzóláb külön életet kezdve, önállóan keresi fel a nőstényt, s hatol be annak köpenyüregébe, ahol megtörténik a megtermékenyítés. A szaporodás során tehát nem is találkozik egymással a két nem. Ám mégsem erről lesz szó a következő héten, hanem a tintahalak ürügyén folytatjuk tovább a merülési rekorderek és technikák tárgyalását. Készéi L. András (Folytatjuk) Castellammare-ban a Trieste-t vízre teszik líTOffll fehéren I Magyarnak lenni Bizony nem könnyű. Főleg itthon nem az. Valahogy semmi nem akar összejönni nekünk. Kezdődött ugye — épp időszerű erről beszélni — Árpáddal. A honfoglalóval. Hogy miért épp ide? Miért nem kőhajításnyival arrébb. Mondjuk a mai Ausztria, Németország — hogy Svájcot már ne is említsem — területére. Persze amilyen pechesek vagyunk Európa határa akkor most valahol ott húzódna. Az egykori nagy szovjet birodalom meg annyival arrébb lenne — hogy ne ússzuk meg őket. Árpád után sem volt több szerencsénk. Kész rémdráma, ami őt követte. Fogalmazzunk finoman: ezeregyszáz éves pechsorozat. A minap mondta valaki a rádióban: egyes országok történelme annyira szürke, hogy tíz percnél tovább nem lehet róla előadni, mert elalszik rajta a hallgatóság. Évszázadok múltak el náluk úgy, hogy nem történt semmi. Mit mondjak, mi nem panaszkodhatunk, nekünk van miről beszélnünk Árpádtól Gönczig. (Hogy a Bokrosról már ne is beszéljünk.) Hódítók, leigázások, árulások, lázadások, vadkanok, karóbahúzások, akasztások, újratemetések jelzik történelmünk útja merre kanyargód. Micsoda akciófilmet lehetne forgatni „belőlünk”! Teltházas mozikat vonzana, igazi kasszasiker lenne! Ezek után szinte melegség önti el az ember szívét, amikor egy Junior Chamber Magyarország nevű szervezet (cég?) felmérését olvassuk rólunk, magyarokról. Huszonkét európai és tengerentúli ország mintegy 400 fiatal üzletemberét kérdezték meg: mit tudnak rólunk, milyenek vagyunk mi — szerintük. Tudják, a többség milyennek tart bennünket? Nem fogják elhinni! Barátságosnak, nyitottnak, kreatívnak, jó humorúnak, érzékenynek, intelligensnek, becsületesnek, keményen dolgozónak. (Csupán kevesen vélik úgy, hogy lusták vagyunk, elhanyagoltak, agresszívek és pesszimisták.) Na, ezek után panaszkodjanak! Már ezért megéri magyarnak lenni! Ennyi jó szóért, ekkora vállonveregetésért... Kérem, ehhez képest a Bokros Lajos udvari bolond Mátyás udvarában. Árpási Zoltán Vajda János A vaáli erdőben Odabenn a mély vadonban, Illatos hegy oldalán, A csalános iharosban, A tavaszi napsugárban, Félreeső völgy ölében, Nézni illanó felhőkbe, Sűrű árnyak enyhelyében; Múlt időkbe, jövendőkbe... Oh milyen jó volna ottan, És aztán, utóvégre, Abban a kis házikóban, Észrevétlenül, megérve, Élni, éldegélni szépen, Lehullani önmagától, Békességben, csöndességben!... A kiszáradt életfáról... Nem törődni a világgal, S ismeretlen sírgödörbe’ A világ ezer bajával. Elalunni mindörökre... Meggondolni háborítatlan, S ott egyebet mit se tenni, Ami immár közelebb van... Csak pihenni, csak pihenni... Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Sok ember mögött már csak a fal van, nincs hová hátrálnia Mi történik itt? - teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértő. Most a társadalom differenciálódásáról kérdezzük. — Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Sajnos egyre szélesebbre nyílik a szakadék a versenybe be nem kapcsolódók és a boldogulok között. Kezd kettéválni a társadalom. Szembetűnően mutatja ezt a gépkocsipark összetétele. Elgondolkodtató, hogy az utca képe olyan, mint egy fejlett tőkés országban. A parkolók menő menedzserekre engednek következtetni. Valahogy leszorultak az útról nem csak átvitt értelemben, hanem konkrétan is, aTrabantok, a Wartburgok, a Ladák és a kispolszkik. De hová lettek, s hol vannak azok, akik ezekben utaztak? — Plasztikus a hasonlat, de nem felszínes a kép? — Valószínű, mert ha megnéznénk, hogy kik és honnan vették ezeket a nyugati kocsikat, kik ülnek bennük és mire használják, lehet, hogy egészen más dolog jönne ki, mint amit látványként nagy optimistán feltételezünk. Valószínű ez a réteg is éppoly bizonytalan, mint azok, akik leszorultak az útról. —Mind többen szorulnak le, számuk egyre nő... — Igen, sokan érzik úgy, nincs kiút, vagy amit annak mondanak — Európa — az a ködös távolba merül, vagy számukra nem tartogat semmi jót. Ráadásul hiányzik az önmagukba vetett hit, és a sors iránti bizalom. Az a fajta pozitív várakozás is hiányzik belőlük, hogy azért jön majd a segítség, amire rákapaszkodhatnak. Márpedig bizalom nélkül nehéz élni, nemhogy versenyezni, teljesítményt felmutatni egy versenyre alapozott társadalomban és arra orientált időben. Ez probléma, különösen akkor, amikor egyre jobban differenciálódnak a dolgok. Eltérőek az anyagi, a hozott szellemi kondíciók, veszélyes, a társadalmat is romboló fals utak nyílnak, bűnözés, drog, prostitúció, valamennyi súlyos és visszataszító pörsenés az új demokrácia arcán. A társadalom többféle törésvonal mentén differenciálódik, sőt polarizálódik. Közös eszmei cél nincs. — A közös nemzeti cél kritikus időkben mindig jó emelőnek bizonyult. —- Igen, csakhogy a nemzeti érzés üresedőben van. Nem sikerült emelő tartalmat kapnia. Olyanok hangzanak el, hogy „magyarok vagyunk”, meg „mindannyian magyarok vagyunk”, meg „szeressük egymást”, meg „ezeréves sérelmek” és hasonló lózungok. Ezek nem elégségesek ahhoz, hogy előre vigyenek, hogy a nemzeti gondolat hajtóerővé váljon, biztatássá. Vagyis a „mi azért vagyunk olyan tökös gyerekek, mert a bukásokból is erényt tudunk meríteni” szemlélet helyett egy korszerű, mai magyarságtudatra lenne szükség. —Ha már ilyen nincs, akkor az egyházak, vagy az Európához való felzárkózás nagy közös vágya lehetnének az emelkedés hajtóerői. — Igen, de a vallás kevés kapaszkodót ad, nem beszélve az egyházakról, amelyeket nem igazán tekint orientációs pontnak a magyar társadalom. Az Európa-eszméhez való viszony is meglehetősen felemás. — Megadom magam. Már csak egyetlen közbevetésem van: minden nagy társadalmi átalakulás áldozatokkal jár. — Nézze, ez igaznak igaz, de vigasznak kevés, mert mindenkinek a maga sebe fáj és sok ember mögött már csak a fal van, nincs hová hátrálnia. Mások meg éppen nem áldozatok. Legfeljebb ők áldoznak. Tehát itt nagyon falsul hangzik az, ha valaki áldozatokat kíván, mert rendszerint olyan pozícióból teszi, ahonnan megteheti. Olyanoktól várnak áldozatot, akik többet már nem bírnak. Valószínű, nagy szükség lenne tiszta, világos beszédre, az egymás iránti megértésre, a követelmények világos megfogalmazására, társadalmi felelősségvállalásra, ezt szolgáló közszellem kialakítására. Az ilyen, soha nem látott kísérlet, mint ami Kelet-Európábán folyik, szokatlan és újszerű megoldásokat is megkíván. Nagy jelentősége lenne a visszásságok, a korrupciós jelenségek visszaszorításának. Egyszóval az illúziókon való túllépésnek, új párbeszéd megindításának, a bizalom megszerzésének. Azért, hogy az emberekben hit támadjon, meggyőződésükké váljon, hogy érdemes valamit csinálni, hogy van értelme. Enélkül nincs előrehaladás, csak újabb leszakadás és társadalmi csőd. Á. Z.
