Békés Megyei Hírlap, 1996. február (51. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-10-11 / 35. szám
1 #■ BÉKÉS MEGVF.I HÍRLAP 1996. február 10-11., szombat-vasárnap Csodálatos úszási teljesítménye mellett az embert mindig lenyűgözte a delfinek hallatlan intelligenciája Amikor lecsap a gyilkos kalapács A barrakúda rémtettei A kutatók a vizek egyik rekordereként a barrakúdákat tartják számon, melyek 120—150 kilométeres sebességet is elérnek a víz alatt. A barrakúda rekordja különlegességgel is szolgál, ugyanis testét olyan nyálka borítja, mely jelentősen, hatvanhat százalékkal képes csökkenteni a víz és a test súrlódását. Ez a barrakúda gyorsaságának titka. E kevésbé ismert, a csukára hasonlító ragadozóról — mely két-három méteresre is megnő és súlya elérheti a 100—150 kilogrammot is — beszélgettünk Szabó Péter tanár úrral, a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusával. — A barrakúda nagyon veszélyes ragadozó. A fogai hátrafelé hajlanak és harapása a kutyáéhoz hasonlít. Általában a vízfelszín közelében tartózkodnak, száz méternél mélyebbre nem nagyon merülnek. Csapatban, gyakran száz egyedből összeverődött csoportokban Úsznak, kivételt ezalól csupán a két méternél nagyobb példányok jelentenek, melyek másod- vagy harmadmagukkal portyáznak. E halakat latinul Sphyraenának nevezik. A görög eredetű szó — sphyra — kalapácsot jelent. Ez nem véletlen, hiszen támadásuk ereje és súlya egy nagy kalapácsütéshez hasonlít. —Találkozhat a tengerjáró ember a barrakúdával? — Találkozhat, és ha ez megtörténik, csak annyit mondhat: segítség! Nagyon gyakran írják le a híres tengerkutatók a barrakúda támadását. Egyik beszámoló szerint a Panama-csatorna bejáratánál horgonyzó hajóról a partközeiben két fürdőző lányt pillantottak meg, s arra lettek figyelmesek, hogy egyikük pillanatok alatt eltűnt a víz alatt egy örvény közepén. Hogy mi okozhatta eltűnését, arról a véresen fodrozódó víz árulkodott. Amikor a helyszínre értek, látták, hogy barrakúda támadásának voltak szemtanúi. A ragadozó a lány bal lábát a térdéig felhasította, s hiába vitték azonnal a partra, a hal annyira szétmarcangolta a végtagot, hogy a szerencsétlenül járt fürdőző húsz percen belül elvérzett, belehalt sérüléseibe. Az eset nem egyedi. Híres tengerkutató írta le magáról, hogy jókedvűen indult útra lövésre kész szigonynál újabb víz alatti kalandjára, amikor egy hatalmas sügért pillantott meg. A halat megszigonyozta, behúzta a szigony kötelénél fogva és egy késszúrással végzett vele. E művelet hatalmas vérködöt eremdényezett a vízben, s mire az eloszlott, búvárunk csak azt látta, hogy a helyet még sötétebb, lilás színű felhő veszi körbe. De ezt már nem a vér okozta, hanem az a negyven, másfél méter hosszú barrakúda, mely zárt rendben vonult fel ellene. —Az elmondottak szerint ez a biztos halált jelentette. — A kutató háta mögött korallszirt volt, aminek barlangjába behátrált a megölt sügérrel és közben szigonyával döfködte a támadó ragadozókat, melyek a szivárgó vértől egyre dühösebbek lettek. Ekkor arra lett figyelmes, hogy az előtte hömpölygő barrakúdák fölött két-három még sötétebb árnyék jelent meg. Hatalmas, három-négy méteres cápák voltak ezek'— és bár a búvár nem örül különösebben, ha cápákkal találkozik a víz alatt — ez esetben mégis, mint felmentő sereg érkeztek. Ugyanis a cápák jóllakottan távoztak a helyszínről, miután elfogyasztottak néhány barrakúdát, szétverve ezzel támadó soraikat. Búvárunk így a cápák jóvoltából karcolás nélkül úszta meg a tengeri kalandot. — E véres történet után szóljunk a tengerek bohócairól, az ember által különös szimpátiával övezett delfinekről is. — A delfinfélék úszási sebessége 30—40 kilométer/óra, így nem tartoznak a rekorderek közé. Hogy mégis érdemes szót ejteni róluk e vonatkozásban is, az a Gray-féle paradoxonnak köszönhető. Ez az angol kutató megállapította ugyanis, hogy a delfinek furcsa módon nagyobb sebességet érnek el, mint az izomerejük alapján várható lenne. —Mi az oka ennek az energiatöbbletnek? —Hosszas kutatás után derült fény arra, hogy a delfin bőre a titok nyitja. Ez a többrétegű bőr ugyanis — víztaszító tulajdonságokkal is rendelkezik — olyan rugalmas, mint a legfinomabb kárpitozott heverő, mely erősen csökkenti a víz ellenállását. Ä delfinnek természetesen nem egy faja él, hiszen a teljesség igénye nélkül szólhatunk a játékos delfinekről, a barna delfinekről a fehér csőrű vagy a palackorrú delfinekről is. Bármelyik fajról legyen is szó, csodálatos úszási teljesítménye mellett az embert mindig lenyűgözte a delfinek hallatlan intelligenciája. Készéi L. András Fekete fehéren Három korsó sör A harcosok ott álldogáltak az aknamezőn, állig fegyverben. Golyóálló mellényben, terepszínű nadrágban, ugyanilyen anyaggal bevont acélsisakban, surranóban, vállukon géppisztollyal (szigorúan kézifegyverrel, csak azt engedélyezte nekik a parlament!). Járkáltak fel, s alá a hideg horvát éjszakában. Havi ezer dollárért. Egyszer csak gondoltak egyet: fene ebbe az egészbe, s hagytak aknamezőt, aknát, őrhelyet (csapot, meg papot). Beléptek a közeli boltba (kocsmába?), legurítani vagy három korsó sört, esetleg bedobni két felest. A harcosoknak pechük volt, jött az ellenőr és lebuktak. A parancsnok kérés nélkül kiállította nekik az örökös eltávot — haza. Ugrott az ezer dollár, keccsölhetnek most idehaza ötödannyiért. Igaz, nincs aknamező, akna sem, sőt éjjeli őrség sem. Egész jópofa lenne a történet, amolyan igazán magyaros, hozzánk méltóan fenegyerekes, vagány, ha nem NATO-kötelékben szolgálnának harcosaink. De úgy szolgálnak, s ha már IFÖR-katonák, akkor bizony az embernek eszébe jutnak más „ájforosok” is. Mondjuk azok, akiknek Clinton olyanokat mondott, hogy „ti vagytok a béke katonái”, meg aztán azt is kijelentette, hogy „büszke rátok az Egyesült Államok”, sőt még kitüntetést is beígért a fiúknak és a lányoknak. No, most képzeljék el, ezek a nem szocialista maszlagon felnőtt amerikai harcosok bedőltek a szövegnek meg a kitüntetésnek. Olyannyira, hogy megtapsolták az elnököt, sőt, elhitték neki, hogy a haza büszke rájuk. És komolyan vették, veszik a szolgálatot. Ezek ilyen marhák. Hát láttak már ilyet? Igaz, hogy ők a legerősebbek, a legjobbak, az iskolát mutatók. Nekünk a példák. Akikhez mi is be akarunk sorolni. Erősek, ügyesek, okosak lenni, mint ők. Van esélyünk rá, csak legyen kiskocsma az őrhely mellett. Árpási Zoltán Dsida Jenő: Tekintet nélkül Be kell látnunk: Ha kérdeznek, becsületesen felelni kell. A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni, a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül. A kapuk mögül ebek vicsorognak, az ablakokból kiköpdösnek és röhögnek. Száz közbiztonsági gócpont adja ki az elfogatási parancsot. Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz, súlyos, vérző kövek, de néha röppen sóhaj is, szeretet is, rózsa is. És este a tűzhely mellett, vagy szuronyos zsandárok között hátrakötött kézzel, mégis mondogatni kell a fellebbezhetetlen, sziklakemény, erősítő, vigasztaló igét: Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? A Magyar Demokrata Fórum mostani válsága az agónia kezdete lehet Mi történik itt? - teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértó'. Most a Magyar Demokrata Fórum válságáról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Az MDF válságával kapcsolatban a lapok eseményeket, történéseket kommentálnak, pro és kontra nyilatkozatokat ütköztetnek. Nyilvánvaló pedig, hogy az MDF mostani önismereti és eligazodási krízisének mélyebb okai vannak. Idegyökereznek a vakrepülésnek minősíthető, kormányzásban eltöltött négy év eleve bekódoltnak tekinthető sikertelenségei, az akkori tartalmi és rémítő stílushibák. Ám nem elég ezzel magyarázni a mostani állapotot. —Gyanítom, a probléma gyökerei a kezdetekig visszanyúlnak. — A tévedések, a rossz, a történelmietlen helyzetismeret és az eredendően hibás következtetések régiójáig. Arról van szó, hogy az MDF sokszínű értelmiségi csapatának meghatározó elemei kezdettől, vagyis Lakitelektől nem érzékelték a történelmi időt, sem egyetemes, sem hazai viszonylatban, de nem érzékelték a világpolitikai teret sem. Ezért gondolták zárójelbe tehetőnek és minősítették szőröstől-bőröstől rossz álomnak az „átkos” egészét és minden részletét. Lebecsülték az időt, az emberek élő emlékezetét, de ugyanígy viszonyultak a térhez is. Miközben „Kelet népét” képviselték, fölényesen elutasították a Keletet, mert azonosították azt a szenvedéstörténetnek felfogott múlttal. Ugyanakkor távolságtartásra törekedtek a fejlett, irigyelt, de kozmopolitának tartott Nyugattal, amelyhez egyébként felzárkózni és csatlakozni akartak. — Égy gondolja, ez a téren és időn kívüliség lett az MDF bukásának forrása, illetve végső oka? —Igen, úgy gondolom. Az emberek pontosan érzékelték, hogy a negyven év nem repült el csak úgy fölöttük. Nem voltak átvilágítást érdemlő bűnözők, a hatalommal együttműködő kollaborán- sok, hanem élték a maguk életét és építették az országot. Sok dolog történt körülöttük és velük, de semmi kedvük nem volt mindezt kitörölni, és visszakapcsolni a meghaladottnál is átkosabb múltba. Abba a korba, amit megálmodtak nekik a hirtelenjében valakikké felmagasodott írástudók. Elutasították, hogy szolgálni tanítsák őket, valami önhitt, ódon, díszmagyaros képzelgések jegyében, a ködös, zavaros bizonytalan jövő reményében. Az ország észlelte, hogy olyan polgári Magyarország nem lesz, mert nem is lehet, amely miközben piacgazdasági berendezkedésű, egyben szociális is. Romantikus illúziónak tartotta, hogy az MDF által életre segített polgári középosztály majd nemzeti érzületből könyörületes lesz a hátrányos helyzetűek iránt. Az MDF valamiért nem tudta, hogy a tőke nem pántlikázható. A tőke racionálisan önérdekű, a tőkés világ pedig egy és oszthatatlan, s ott már nem a nemzeti jelleg dominál. Ezért kongott üresen a túlhangsúlyt kapott nemzeti. — Pedig az MDF kezdettől fogva modern nemzeti pártként határozta meg magát. — Az MDF nem volt modem, minden fogadkozása és hivatkozása ellenére sem tudott időszerűen, európai értelemben magyar lenni. Elnevezése — magyar demokrata —- konzervatív, magatartása a szélsőségek iránt toleráns, a törpe minoritásnak beállított szabaddemokratákkal szemben pedig elhatárolódó. Annak ellenére, hogy a szabaddemokraták mutattak fel világos és egyértelmű programot a szocializmussal szemben. — Az SZDSZ-t kozmopolitának, az MSZP-t pedig internacionalistának tartotta, s „kétfrontos harcot” indított ellenük... — Feleslegesen, mert elterelte a figyelmet a párton belüli folyamatokról: különféle, össze nem egyeztethető irányzatok keletkeztek, sőt ütköztek egymással. Az MDF középpárt akart lenni, de a benne munkáló centrifugális erő hatására sodródott, sőt periférizálódott. A taxisblokád még csak elbizonytalanította, az önkormányzati választások eredménye már lesújtotta, az irányába egyre hallgatagabb ország csöndje felháborította, a ’94-es választások verdiktje pedig valósággal leterítette. Olyan „valóság”, aminek talaján állt nem volt és nincs. Bármely talpraállási kísérlet, amely nem számol ezzel a ténnyel, eleve kudarcra van ítélve. A mostani, gödöllői beszéd feltűnő, mert a téves út felismerésének a nyoma sincs benne. Kimaradt belőle a lényeg, ami nélkül a mostani válság az agónia kezdete lehet. Á. Z.
