Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-02 / 1. szám

MEGYEIKÖRKÉP

1996. január 2., kedd

Megkérdeztük olvasóinkat

Újévkor meg szoktak-e fogadni valamit?

Figura Diána, 20 éves, békéscsabai tanuló:

— Általában minden évben megfogadok valamit. Ez a hagyomány úgy tíz éve él bennem. Mindig szilveszter éjjelén kötök fogadalmat. Hogy miről? Azt soha senkinek nem árulom el. A mondás is úgy tartja, hogy a fogadalom akkor érvényes és igazi, ha azt nem osztjuk meg másokkal. (Bár az is igaz, hogy így is csak ritkán valósult meg). Az idei fogadalmamon eddig még nem gondolkoztam, de szilveszterig biztos kitalálok valamit.

Kovács Sándorné, 54 éves, békéscsabai nyugdíjas:

— Régebben míg fiatal voltam, rengetegszer tettem újévi fogadalmat. Ezek többsége a munkahellyel volt kapcsolatos, vagy pedig a gyermekek nevelésére, illetve a család többi tagjára vonatkozott. Komolyan mondom: az életben általában meg is valósultak fogadalmaim. Most már nem teszek fogadalmat, úgy érzem „kinőttem” belőle. Ebben az elany agiasodott világban már annak is örülök, ha lesz mindig annyink, mint most.

Mucsi Tibor, 33 éves, békéscsabai erőgépkezelő:

— Természetesen minden újév előtt én is megfogadok valamit. Sőt, már öt éve ugyanaz fogadalmam szövege. „Most aztán leszokok a dohányzásról!” — ismételgetem, de még egyszer sem jött be. Most szilveszterkor is ezt fogom megfogadni, de nem hiszem, hogy 1996-ban sikerülne lemondanom a dohányzásról. Gyermekkoromban is több fogadalmat tettem (például most már jobban tanulok, jó fiú leszek stb.), s azok gyakran be is jöttek.

Uhrin Péter, 21 éves, békéscsabai tanuló:

— Általában nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert azok úgysem jönnek be. Kiskoromban több ígéretet is tettem mind önmagam, mind szüleim számára, ám azok az életben csak ritkán valósultak meg. Most viszont hosszú idő után ismét fogadtam valamit: az új évben levágom a szakállamat. S úgy néz ki, ezt valóban megteszem. Hat hónapja növesztem, de most már úgy unom, mint előtte a sima arcbőrt.

„Fagyöngyös” a Bajza utca

Kárpitosdinasztiák a tisztes szakmában

Századunk elején szinte minden szakma apáról fiúra öröklődött, a felnövő generáció vitte tovább a családi hagyományokat. A legnagyobb kincset, a szakma szeretetét adták tovább, mely biztos megélhetést biztosított a következő nemzedéknek. Napjainkra már nem ez a jellemző, mivel hiába jó szakmunkás valaki, gyorsan az utcán találhatja magát, s ez igazán nem lehet követendő példa gyermekeink előtt.

Povázsai Géza azonban rácáfolt erre, hisz ő már második generációs a kárpitos szakmában, s egy jól működő családi vállalkozást hoztak létre.

— Régi iparos családból származom — kezdi a bemutatkozást. — Első rácsodálkozá- som a szakmára 6 éves korom táján történt édesapám kárpitozott bútorai között. Később nála inaskodtam, majd 1957-ben megszereztem a szakmunkásbizonyítványt, s azóta kárpitosként dolgozom. 15 évig a Béta Szövetkezetnél voltam. Ez idő alatt kialakított német kapcsolataim határozzák meg most a skandináv típusú bútoraink forgalmazását, vállalkozásunk alapját. 1988 márciusától már maszek kárpitosként dolgoztam, akkor még kifejezetten nagykereskedelmi tevékenység kapcsolódott hozzá, majd 1990- től a kiskereskedelem is. 1992- ben pedig már a harmadik generáció is csatlakozott Zsolt fiam

személyében, aki a műszerész szakmát cserélte fel a vállalkozásra.

Tulajdonképpen ez a mostani családi vállalkozás három önálló elszámolási egységgel rendelkező vállalkozásból áll. A fiam Povimpex néven alakított vállalkozása végzi a marketingmunkát, ennek eredményeként a bútorkereskedések megismerték, elfogadták az általunk forgalmazott bútorokat. Vannak mára fiam által készített bútoraink is, ugyanis létrehoztunk egy kis asztalosüzemet, mely a prototípusok készítésével, továbbfejlesztésével foglalkozik. Szeretnénk a gyártás terén is visszatérni a hagyományokhoz, kényelmes, többfunkciós ülőgarnitúrákat készítünk. A vállalkozásunk másik szála az én kárpitosüzemem, melyben a megrendelt és az itt készített bútorok kárpitozása folyik. A harmadik és leglátványosabb része a Fagyöngy bútorbolt, melyet feleségem vezet. Ez a három vállalkozás szorosan összekapcsolódik egymással, s most már egy helyen is van, ugyanis nemrégen költöztünk a Bajza utcába. Itt a bútorokat igényesen kialakított környezetben tudjuk bemutatni. Meg kell említenem még Gubáné Pataki Máriát, aki a Fagyöngy bútorbolt arculatáért felelős. Akik az itt kiállított bútorokat megtekintik, ötleteket is kaphatnak lakásuk berendezéséhez. Baczkó Judit

Étlen-szomjan az iskolapadban!

A beregszászi 6. számú magyar iskolába járnak a város szegény gyerekei. Egy reggelen végigkérdeztem jónéhányat, hogy mit reggelizett. Bizony visszatérő válasz volt, hogy olajos kenyeret. Sokan tízóraira is ezt hoztak magukkal (mint nálunk a háború után). Aztán volt 25—30 gyerek, aki nem reggelizett, de tízórait sem hozott magával. Ők déli egy óráig étlen-szomjan ülnek az iskolapadban.

Rajtuk szerettem volna segíteni a tízórai-akcióval. Egy tabi fiatal házaspár 10 ezer forintnyi élelmiszert küldött erre a célra. Adományokból is összeszedtem csaknem húszezer forintot. Margarint, májkrémet vettünk, hozzá mindennap friss kenyeret. A téli hideg napokon teát is főzünk a gyerekeknek. Micsoda örömmel vonulnak le a nagy szünetben tízóraizni! S még utána is meghúzódik egy-egy gyerek a tanári ajtaja mellett, s szerényen érdeklődik, nem maradt-e még egy szelet kenyér. A beregszászi hatos iskolában eredetileg karácsonyig terveztük a tízórai-akciót. De folytatnunk kell az új esztendőben is. Egyelőre a hosszú szénszünet kezdi az új évet. Sok helyen csak február 19-én kezdődik a tanítás.

Az S. gyerekek is a 6. számú általános iskolába járnak. Ők fent laknak a hegyen, Kuklyában. Naponta 12 kilométert gyalogolnak. A három iskolás mellett van még egy hároméves is otthon. Délután négykor meglátogatnak beregszászi szállásomon, s kiderül, aznap még semmit nem ettek az iskolai tízórain kívül. Édesanyjuk elment árulni a piacra, s a mára főzött ebéd már tegnap este elfogyott. Kenyér nem volt otthon. A sajt, szalámi számukra megfizethetetlen. így nyelték délután is még az éhkoppot, majd este esznek, ha édesanyjuk elkészíti a hústalan, káposztából, krumpliból

vagy babból álló ebédet.

Á karácsonyi szünetben (77 csoportban) 6—8 árvagyereket hoztunk, illetve egy családból 3—4 gyerek jön. Őket Boldogon látják vendégül. Ebben a csoportban jön a három K. gyerek is Nagyborzsováról: a 14 éves Krisztián, a 12 éves Gergely és a 7 éves Róbert is. A 4 éves Alexandra marad karácsonykor a szüleivel. Édesanyjuk ezt írja: Gondoltam, hogy nehéz lesz négy gyermekkel, de hogy ennyire elszegényedünk, azt azért nem hittem volna. Sajnos, odáig jutottunk, hogy még kenyérre sem jut. Most, hogy három iskolásunk van, majdnem egy egész kenyér kell nekik a táskába, nem beszélve a zsíro- zóról. Azért bátorkodtam írni, mert szeretném, ha a gyerekek eljutnának Magyarországra. Nagyon szégyellem, hogy ilyen koldulásra kényszerültünk, de ez nagyon sokat segítene rajtunk. Itt a tél, se tüzelőnk, se meleg ruhánk nincs még, de a jó Isten segítségével csak alakul majd, és jobbra fordul a sorsunk. A férjem már ötödik hónapja, hogy távol van tőlünk, bent Ukrajnában dolgozik, s csak novemberben jön haza. Munkájukért terményt és olajat fognak kapni. Pénzt nem tud fizetni a kolhoz. Elnézést a csúnya írásért, de gyertyafénynél írok. Mostanában kikapcsolják a villanyt este és reggel is.

K-né meglátogatott Beregszászon. Reggel már nem volt kenyerük. A gyerekek egy kis káposztalevest ettek. Tízórai nélkül ülték végig a hat órát az iskolában. Ebédre megint az üres káposztaleves maradéka várja őket. Nem üres, mondja a mama, ha hús nem is, krumpli van benne.

A Szent Adalbert Misszió Alapítvány továbbra is kéri segítségüket a gyerekek érdekében. Számlánk: Magyar Hitelbank Rt. 10200878- 31514279-70690000 számon.

Átányi László tanár

//

„0 volt a kapunyitó”

Pete György, az Életünk főszerkesztője — Simonffy Andrásról

..Hiányérzete volt. Hiszen semmit sem beszéltek meg.

Néha eléjük lökődtek hangulatok, amikor jó lett volna kimondani valami nagyonfontosat...

Meg kellene mondanom nekik, jutott eszébe,

most még nem késó... (Simonffy András: Sátrak melege)

Most már késő? Pete György, az Életünk főszerkesztője elmondta: a havazás akadályozta meg abban, hogy meglátogassa az ajkai kórházban Simonffy Andrást. A látogatás most már elmarad — az írót a napokban örök nyugalomra helyezték Kisorosziban, a református hitközség búcsúztatásával.

Pete Györgyöt, a szerkesztőtársat és barátot arra kértük, elevenítse fel Simonffy András pályájának legfontosabb állomásait:

— Andris 1941-ben született, voltaképpen tehát nemzedéktársam—magam ’44-es vagyok—, bár egy-két év sokszor igen fontos lehet. Andris érettebb volt talán, mégis merem azt mondani, hogy nemzedéktársamnak tekintem. És ő ennek a — sajnos, soha egészen ki nem teljesedett — nemzedéknek tipikus reprezentánsa, mondhatnánk „meg- csinálója” volt. Az első nagy, közös élményünknek ’56-ot tekinthetjük: az ő családját kitelepítették, de az ötvenes évek nyomorúsága, a Rákosi-rendszer légköre valamennyiünket átjárt. A/ ’56 után induló nemzedéknek — és ezt szélesen értem, Ágh Istvántól Bella Istvánon át Simonffyig és másokig — az irodalmi életben való megjelenése vontatott volt, nem támogatott, még csak nem is tűrt.

—De aztán jöttek az engedékenyebb hatvanas évek...

— A 60-as évek konszolidációja szellemileg rengeteg olyan hatást beépített a magyar irodalomba, amely a korábbiakban tiltott gyümölcs volt: gondoljunk az egzisztencializmusra, az amerikai irodalom képviselőinek — Hemingway, Faulkner — megjelenésére, Andris a legelső között volt, aki ennek az új életérzésnek a magyar prózában hangot adott. Ebből az egyetlenegy szempontból volt szerencséje, minden másból sajnos, nem. 1965-ben megjelent a Lázadás reggelig című első, karcsú prózakötete, amellyel megtörtént a generációváltás. Olyan hatású volt ez a kötet, mint Ády korában a Holnap-antológia, aztán az Új versek. A költészetben korábban Ágh és Bella már vég- hezvitték ezt a generációváltást.

—Pontosan mitói volt új ez a kötet?

— A Lázadás reggelig novellái hihetetlenül újszerűnek tűntek az ideológiailag szigorúan ellenőrzött irodalomban — nem a politikumuk miatt, hanem elsősorban azért, mert olyan életérzést jelentettek meg, amely ellentmondott az akkori hivatalos szocialista öneszményítésnek. Amikor később a magyar próza csellengő hősökről meg elveszett, talajtalan nemzedékről beszél, akkor tulajdonképpen a Simonffy András első kötetében megjelenő figurákra utal. Megjelent Magyarországon egy újabb hőstípus: a klasszikus realizmus jól ismert, cselekvő hősétől különböző passzív hős, aki a sorsával — ha úgy tetszik — megbirkózni képtelen. Egyáltalán: az ember, aki osztálymeghatározott lény volt korábban az irodalomban, most inkább ontológiai problémákkal viaskodó lénnyé vált. Mindezek mellett arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Simonffy első kötetében egy erőteljes morális szerepvállalási igényt bejelentő nemzedék jelentkezik, amely át akarja

venni az apák feladatát: keresi a társadalmi megbízatást, amit — ahogy aztán kiderült — nem kapott meg. A hetvenes években már ” tulajdonképpen Simonffy magányos ember: nincs benne az irodalom élbolyában.

— Viszont szerkeszt.

— A 70-es években még az antologikus Mozgó Világnak volt a szerkesztője. Egyébként életének visszatérő vágya volt a műhelyteremtés. Szeretett szerkeszteni: akár játékból, magának is. Amikor aztán a Mozgó Világból lap lett — azt nem ő kapta meg. Ez volt életének másik nagy pofonja. A fő- szerkesztő Veress Miklós mellé Kulin Ferenc került komisszárnak: viszont a hatalom benne fogta az igazi törököt — később Alexa és Kulin csinált igazi ellenzéki lapot a Mozgó Világból. Simonffy András aztán az Új írásnál volt szerkesztő néhány évig — de összeütközésbe került Juhász Ferenccel. És most jövök én: a mi kapcsolatunk valamikor a hetvenes évek elején kezdődött. Beszélgetvén, egymásban némi rokonleiket véltünk föltalálni, úgyhogy amikor — 77-ben — az Életünkhöz jöttem szerkesztőnek, teljesen természetes volt, hogy ez Simonffy Andrásnak is egy meghívással ért föl. Az összes fontos írása nálunk jelent meg: egyetlen drámája a Japán szalon, amely ugyanazt a témát dolgozza fel, mint a Kompország katonái. Az Életünk éveken át közölte ezt a kollázsregényt, amelyben többféle típusú írást ragaszt egymás mellé a szerző. Az ő édesapja volt a Simonffy Tóth Ernő vezérkari őrnagy, aki Horthy megbízásából 1944 októberében a front fölött kalandos úton Moszkvába repült, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokon részt vegyen. Közismert, hogy a próbálkozás nem sikerült. Ilyen családi háttérrel nem csoda, hogy éppen Simonffy András érezte úgy: történelmünknek erről az elhallgatott mozzanatáról beszélni kell. A leghitelesebb tanúkhoz fordulhatott. Ebből a 70-es évek végén, a 80- as évek elején olyan szenzációs írás kerekedett, hogy az egyik legolvasottabb lappá tette az Életünket.

— Aztán Simonffy András Dukára költözött.

— Amikor a családi okoknál fogva otthagyta Budapestet, azért jött Vasba, mert ez volt az a hely, ahol jól érezte magát. Dukai lakos lett. A költő Dukai Takách Judit emlékének ápolására szegődött, és élt benne az a nosztalgia is, hogy a magyar megújulás csak vidékről képzelhetőd.

— Az utóbbi években megfáradtnak, csalódottnak látszott.

— Egzisztenciális gondok gyötörték, Dukai léte sem lett olyan, amilyennek elképzelte. De hogy Dukai Takách Judit újra benne van a köztudatban, neki köszönhető. Összefoglalva: Simonffy András nemzedékének kapunyitója volt, szerkesztő, aki mindig műhelyt szeretett volna látni maga körül, író, aki szerette volna meg- pezsdíteni a vidéki irodalmi életet. Novellái — mert elsősorban novellista volt — és más művei mellett hatalmas feldolgozatlan dokumentumtömeget hagyott maga mögött — az utókornak.

Öl bei Lívia