Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-23-26 / 301. szám

>BÉKÉ$ MEGYEI HÍRUf­1995. december 23-26., szómbat-kedd Karácsonyi ajándékként ütőt kapott Fél évszázada a kaucsuk labda szerelmese Sokan ismerik Orosházán és Békés megyében Pintér Attilát, az Orosházi MTK asztalitenisz szakosztályának technikai igazgatóját. A jelenleg 59 éves sport­ember fél évszázada jegyezte el magát az asztaliteniszsporttal, hiszen ekkor kapott ajándékba a szüleitói egy pingpongütőt. Sok idő telt el azóta, s számos sikert ért el az asztal mellett és sportvezetőként is az orosházi férfi, aki 1959 óta a helyi Totó-Lottó kirendeltségen dolgozik, hosszú idő óta vezetőként. Pintér Attilával beszélgettünk a jubileum kapcsán a sportról, a karácsonyról, a sikerekről. — Hogyan kezdődött az ismeretséged a kaucsuk labdával? — A háború befejezése után 1945 karácsonyán egy Hagenauer ütőt kaptam ajándékba. Tatár Ferenc szabó mester szólt az édesanyámnak, hogy elvisz a szakszervezetbe. A helyi szakszervezet székhelye a régi Alföld Szálló hátsó szo­báiban volt, amelyben ott állt egy ping­pongasztal is. Itt Hegedűs Feri, a népsze­rű „Nyafi” és Szőke László voltak az edzők. Két-három évig itt játszottam, a városi bajnokságban szerepeltünk, majd átkerültem az OMTK-ba, ahol olyan já­tékosok voltak mint Jeges, Fövényi, Megadja. Az orosházi felnőtt csapat az NB II-ben szerepelt, Romvári, Budavári, Institórisz, Donnauer alkották akkori­ban. —Mikor kerültél be a felnőttek közé? — Tehetségesnek tartottak, s így 1952-ben már tizenhat évesen bemutat­koztam az NB II-ben. Úgy emlékszem már az első meccsen három partit fog­tam, s általában ennyit nyertem a ké­sőbbiekben is. Időközben gyakran vál­tozott a klub neve, először Orosházi Dózsa volt, majd a tanács csapataként Orosházi Petőfiként működött. Végül 1954-ben megalakult az Orosházi Kinizsi, amely a nyolcvanas évekig működött, aztán ismét OMTK lett a klub neve. — Úgy hallottam, hogy ifjúsági ko­rodban legyőzted a későbbi Európa-baj- nokot, Bérezik Zoltánt, a jelenlegi szövet­ségi kapitányt, aki ebben az időszakben Gyulán játszott... — Valóban így volt, az ötvenes évek végén középiskolásként többször talál­koztam Zolival és néhányszor sikerült legyőznöm a megyei versenyeken a kitű­nő játékost. Egyébként ebben az időben mondta Zoli, hogy ő Európa-bajnok lesz. Bérezik később felkerült Budapestre, s tartotta a szavát, mert 1960-ban Európa- bajnok lett. — Milyen jelentősebb eredményeket értél el? — Ma is büszke vagyok arra, hogy 1957-ben az országos II. osztályú baj­nokságon 160 induló közül bronzérmes lettem. Akkoriban nagyon magas szín­vonalú volt a másodosztályú bajnokság is. Többször csatáztam a fővárosban versenyző Hámori Tiborral, a későbbi kitűnő íróval és újságíróval, a Pesti Ri­portjelenlegi főszerkesztőjével. Ma is jó barátságban vagyok Tibivel, de még hosszasan sorolhatnám azoknak a nevét, akikkel a kaucsuk labda révén kerültem barátságba. Eredményeimre felfigyeltek az NB I-es együttesek is, hívtak Ceglédre az élvonalba, de én itt maradtam, s büsz­ke vagyok arra, hogy csak orosházi szí­nekben játszottam több mint két évtize­den át. — Kikkel szerepeltél még együtt Orosházán? — Szokodi Sanyival, a későbbi alpol­gármesterrel, majd jöttek a fiatalabbak, a Bogdánffy testvérek és Reményi. Egyéb­ként tudatosan készültem arra, hogy az aktív játék befejezése után a sportágban maradok, hiszen már 1963-ban letettem a bírói vizsgát, majd megszereztem az edzői képesítést. Játékvezetőként Bog­dánffy Csabával szerepeltünk párban, 1972-ben mutatkoztunk be az NB I-ben. — Mikor kezdődött az edzői pályád Pintér Attila, aki ötven éve az aszta­liteniszsport megszállottja, az orosháziak technikai igazgatója FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Orosházán? Milyen eredményeket értél el szakvezetőként? — A szakosztályban 1972-ben kezd­tem el edzősködni, lányokkal és fiúkkal foglalkoztam. Később bekapcsolódott a munkába edzőként Bogdánffy Csaba is, akivel együtt olyan híres versenyzőt ne­veltünk, mint Páli Mariann, aki fiatalon felkerült a BSE-be, ahol többszörös ETTU Kupa győztes lett. Aztán vissza­került Orosházára, jelenleg is a mi csapa­tunk tagja, vezérletével veretlenül állnak a fiatal lányok az NB Il-es tabella élén. Irányításommal 1976-ban az NB II-be kerültek a lányok, majd 1988-ban meg­nyerték az NB Il-es bajnokságot és felju­tottak az NB I B-be. Ekkor került hoz­zánk Siry, Masason, Faludi, a már emlí­tett Páli visszatért Pestről és a saját neve­lésű Lehoczki Anett alkotta azt a csapa­tot, amely újoncként felkerült az NB I A csoportjába. Ezzel sikerült elérni, hogy 1947 után ismét az élvonalban szerepelt az orosházi női együttes. — Az utóbbi néltány évben nagyon szép sikereket ért el a női csapat, de a fiatalok is egyre inkább bontogatják szárnyaikat Orosházán. Te az edzői székből sportvezető lettél a szakosztály ügyes-bajos dolgait intézed, s mellette még ott van a munkahely, a Szerencsejá­ték Rt. helyi fiókjának vezetése. Hogyan bírod mindezt? — Szerencsére nagyon jó vezetőim voltak az elmúlt 36 évben a munkahelye­men, akik szerették a sportot és sokat segítettek, miként a közvetlen munkatár­saim is. A családom, a feleségem is min­den támogatást megadott ahhoz az el­múlt években, hogy intézni tudjam a sportügyeket. Ahhoz, hogy ilyen régóta csinálom, egyébként megszállottság kell. Szerencsés ember vagyok, aki az elmúlt évtizedekben számos sikert értem el és az a csapat, amelynek a dolgait intézem. A nehéz helyzetekben, a sok vita következtében kapott esetleges tüs­kék után mindig ez adott erőt ahhoz, hogy tovább csináljam. —Miként sikerült nemzetközi mércé­vel is számottevő női csapatot összehozni Orosházán? —Azzal kezdeném, hogy néhány éve Bogdánffy Csaba lett az NB I-es női együttes edzője, én pedig technikai vezetőként dolgoztam tovább. Amikor felkerültünk az NB I A csoportjába, az volt a célkitűzésünk, hogy ne a kiesés ellen küzdjünk, hanem a középmezőny­ben szerepeljünk. Ezért igazoltuk le /váskót, Mezeit és Sárkányt más élvonal­beli klubokból, Romániából pedig Gel- lért. Három évvel ezelőtt került hozzánk Sáth Sándor, akivel régóta barátságban vagyok. Csodáltam az eredményeit, amit Tolnán elért, hiszen többször jutott a BEK-döntőbe, s olyan játékosokat ne­velt, mint a Bolvári testvérpár. Az édes­apával, dr. Bátorfi Istvánnal együtt elin­dította Tolnáról a siker útján a későbbi sokszoros Európa-bajnokot Bátorfi Csillát. Sáth Sanyi hozzánk Miskolcról került, ahol szintén sikereket ért el. Mi azt kértük tőle, hogy egy stabil NB I-es csa­patot hozzon össze. Sikerült hosszú évti­zedek után városi összefogással egy asz­talitenisz-termet kialakítanunk a Fürdő utcában. Itt nyugodtan készülhetnek a fiatalok a feladatokra, ma már a lányok­nál és a fiúknál is több tehetség bontogat­ja szárnyait, akik az országos ranglista- versenyeken is érmeket nyertek. Felvet­tük a kapcsolatot a világhírű Statisztika megalapítójával, dr. Ormai Lászlóval, akit én nagyon nagyra becsülök és a segítségét kértük abban, hogy olyan játé­kosokat adjanak nekünk, akik nem fér­nek be a huszonegyszeres BEK-győztes fővárosi csapatba, de a fejlődésük nálunk biztosított lesz. Megértésre talált a kéré­sünk, így került hozzánk először Böhm és Pidd, majd később Molnár Zita és Harsányi Kati, a nyáron pedig Fazekas Mária a Statisztikából. — A játékosanyag az orosz ifjúsági Európa-bajnok Kulaginával kiegészülve rendelkezésre állt, de ezt menedzselni is kellett. — Valóban így van. Szerencsére az egyesületi és szakosztályvezetésben, va­lamint a városban is sokan segítettek abban, hogy ezeket a szép sikereket—az idén újoncként az ETTÜ Kupában és az NB I-es bajnokságban is bronzérmesek lettünk — elérhessük. Úgy érzem álom­nak is szép, amit mi itt ebben a békési kisvárosban elértünk ebben az évben. — Milyen kitüntetéseket kaptál az el­múlt évtizedekben ? — Többször kaptam országos, szö­vetségi és megyei elismerést is az évek során. A legbüszkébb arra vagyok, hogy 1983-ban megkaptam a két kiváló oros­házi sportember által felajánlott Flór László—Fehér J. István vándordíját. — Mi lehet az eddigi az asztalitenisz- sportban eltöltőd ötven esztendő legfőbb üzenete? — Igyekeztem mindig a Földön ma­radni, nem voltak hullámvölgyek és he­gyek az életemben. Szerencsés ember­nek mondhatom magam, hiszen annyi sikerem volt aktív sportolóként és vezetőként is, ami segített áthidalni az esetleges nehézségeken. Verasztó Lajos A békéscsabai tornacsarnoktól a japán világbajnokságig Érmek, serlegek, plüssök a trófeák között Nyeste Adrienn, az Akvaline Torna Club Békéscsaba kiváló tornásza az idén kiemelkedő'évet tudhat maga mögött: hetedszer szerzett csapatbajnoki címet egyesületével a felnőtt országos bajnokságon, ő maga pedig mesterfokú bajnok. Tagja volt a magyar világbajnoki csapatnak, amely 9. helyezésével kiharcolta az atlantai nyári olimpiai részvétel jogát. Idén tizenkét különböző nemzetközi versenyen, köztük az Amerika Kupa viadalon is remekül helytállt a mezőhegyesi születésű tornászlány, akit az év legjobb magyar női tornászá­vá választottak. Büszkék rá nem csak a klub tagjai, hanem ismerői, a közvetlen környezetében élők is. Az utazásokkal, versenyekkel és sok-sok edzéssel teletűzdelt nehéz év után most rövid pihenőjét töltheti családi körben, a karácsony jegyében. Ennek apropóján beszélgettünk a rendkívül szerény sportolóval, egy kissé kíváncsiskodva: milyen magánember is a tizenhét esztendős szakközépiskolás? Nyeste Adrienn éppen a világbajnoki keret egyhetes tatai edzőtáborozásáról tért haza, amikor békéscsabai otthoná­ban fogadott. A szoba miliője, a vitrin­ben őrzött serlegek, érmek és különböző díjak is arról árulkodnak, hogy igen eredményes tomászhölgyről van szó, aki december 14-én ünnepelte tizenhetedik születésnapját. Ez alka­lomból köszöntötték őt a válogatott ke­ret tagjai, a csapattársak, barátok, szponzorok és persze a szülők, akik a tortákkal a szülőváros, Mezőhegyes jó­kívánságait is magukkal vitték a tatai edzőtáborba. — Immár kilenc éve sportolok, azaz tornázok és azóta is ez a sportág tölti be az életemet, ennek szentelem a minden­napjaimat, hogy minél eredményesebb lehessek — kezdi beszélgetésünket Adrienn. — Sajnos, másról nem lehet szó, hiszen reggel edzés, aztán tanulás, utána megint várnak a szerek. Amikor hazaérek, már este van. És ez így ismétlődik heteken, hónapokon keresz­tül. Egyébként ebben az évben nagyon keveset voltam itthon a versenyek mi­att. — Ha ennyire leterheltek a minden­napjaid, kevés szabadidődet legszíve­sebben mivel töltőd el? — Olyankor zenét hallgatok, s mind­egy, hogy milyet. Lehet az diszkó vagy melankolikus hangvételű, de akár klasszikus vagy egy fülbemászó dallam is. De szívesen töltöm az időt a televízió képernyője előtt is, mert egy-egy jó film vagy vetélkedő mindig érdekel. Kereszt- rejtvényt is szeretek fejteni, amikor tehe­tem. —Ismert, hogy a tornasport egy kissé különös világot rejt, s keveset tudni a tornászok civil életéről is. Meglehet, intimpistáskodás részemről, de van ba­rátod, ha úgy tetszik, udvarlód? —Ilyen értelemben nincsen barátom. Mint már említettem, minden időmet a sportágamnak szentelem, s a kevés szabadidőm nem lenne elegendő arra, hogy teljes legyen a kapcsolatom. Egy­szerűen nem érek rá. Szórakozni sem járok sehová, mert fáradt vagyok. Na­ponta több mint hat órát töltök el edzés­sel, ezen felül pedig magánúton tanulok „közgépként”. De majd egyszer... — És barátnőd van, akivel tényleg megértitek egymást? —Leginkább a tornászokkal barátko­zom, közülük is legszívesebben a békés­csabai Balogh Ildikóval, akivel jól meg­értjük egymást. —Edzőiddel, Lukács Józseffel és Kal­már Zsuzsával milyen a kapcsolatod? — Eléggé szoros, harmonikus. Sokat köszönhetek nekik, hiszen az eredmé­nyeimben az ő odaadó fáradozásuk is épp úgy benne van...-—Hobbid?... —• Régebben radírt gyűjtöttem, s egy idő óta leginkább érmeket (?). (No, nem pénzérmét, képzőművé­szeti alkotást, hanem az eredményesség, a siker leghűbben kifejező eszközét, amelyet többnyire a nyakába akasztják a legjobbaknak a különböző viadalokon. Nyeste Adrienn eddigi sportpályafutása során összesen száz érmet szerzett, ebből hatvan arany — a szerk.) — Látom, egész Safari-sarkod van plüssállatkákból... — Igen, bár ez csak egy töredéke a teljes készletnek. Jónéhányuk a kabalám volt közöttük, s mind egyformán kedves. Azonban a mókusom sok-sok versenyen velem volt és hozott nekem szerencsét. Amikor pedig egy kissé rosszabbul sze­repeltem, hát „ráfogtam” a mókusra — mosolyodik el kajánul Adrienn.-— Ha teljesülhetne három kívánsá­god, mi lenne az? — Éppen a születésnapomon kíván­tam, hogy egész életemben egészséges maradjak és ne történjen velem semmi baj. Talán ez lenne a legfontosabb. De jó, ha van pénz, egy szép ház, s e mellett pedig család és boldogság. —A zsúfolt versenyprogram után ho­gyan töltőd rövid pihenődet karácsony­kor? — Tulajdonképpen csak a karácsony jelent igazi pihenést számomra, amelyet családi körben töltök, majd januárban egy hétig az ausztriai Linzben síelek. Igazán kellemes kiegészítő sport ez, amit tornatermi foglalkozások tarkítanak. Ez azért is jó, hiszen megkezdődött az olim­piai visszaszámlálás, s januártól kemény felkészülés kezdődik el. — Karácsony van. Ez az ünnep min­den ember életében egyet jelent: szerete- tet, békességet. Számodra mit jelent a legszebb ünnep? — Nagyon szeretem a karácsonyt! Ilyenkor minden díszbe öltözik, hangu­latos, meghittséget, nyugalmat áraszt. Együtt ünnepelünk a családdal, s üljük körbe a fenyőfát otthon. S ugyan soha­sem volt különös vágyam vagy kéré­sem, de az nálunk mindig meglepetés volt, hogy a Jézuska kinek-kinek mivel kedveskedik. Jó érzés várni ezt a pilla­natot... — Felhasználva ezt a lehetőséget, a karácsony apropóján mit üzensz mind­azoknak, akiknek a legtöbbet köszön­hetsz, akik a legkedvesebbek számod­ra? — Mindenkinek köszönöm, aki ne­kem szurkolt és velem volt akár lélek­ben vagy a televízió előtt ülve. Bízom abban, hogy további híveket szerzünk a tomasportnak, s még számos lehetősé­gem lesz arra, hogy okot adjak örömre, részese legyek a klubom és a magyar válogatott sikereinek. Ezt valamennyi csapattársam nevében remélem. Gyurkó Mihály Nyeste Adrienn, a csabaiak válogatott tornásza FOTÓ: kovács ERZsÉrrr

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom