Békés Megyei Hírlap, 1995. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-02-03 / 283. szám
#BÉKÉS .MEGYEI HÍRLAP ÄÄÄ 1995. december 2-3., szombat-vasárnap Mit láthatott Kínában Marco Polo? A legendák sárkánya A kígyók igazi óriása ma az anakonda, tudományos nevén Eunectes murinus. Ez a faj — mely Dél-Amerikában, az Amazonas és mellékfolyói környékén él — hosszát tekintve 9—10 méteresre is megnóliet, a legnagyobb példányok vastagsága pedig elérheti az emberderék-vastagságot. Az állat nagyon sokáig bírja a víz alatt, de gyakran sütkérezik a parton, korhadt fatörzseken vagy a forró homokban. Tápláléka főleg halakból, illetve szárazföldi gerinces állatokból áll, de a kisebb vízidisznókat, kajmánokat is képes felfalni. Az állat vadásztechnikája sem mindennapi. Elülső hegyes, hátrahajló fogaival megragadja a zsákmány fejét és villámgyorsan rátekeredik áldozatára, majd megfojtja azt. Az anakondákról számos rettenetes, hátborzongató történet látott napvilágot. Ezekről kérdeztük Szabó Péter tanár urat, a győri Apá- -äÄ!» czai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusát ' gKB A brazilok szuku- rizsu-nak hívják az anakonda kígyót, mely Földünk ma élő leghosz- szabbra megnövő óriási vízi kígyófaja. A leghosszabb megmért példány 11,28 méter volt! Elterjedése az Amazonas óriási vízrendszerével esik egybe. hogy általában az óriáskígyók nem mérgesek, de mégis van miért tartani tőlük. Erejük olyan mértékű, hogy még a legnagyobb amerikai emlősállat csontjait is képesek összeroppantani. Mindezek ellenére ne adjunk hitelt azoknak a híreszteléseknek, amik arról szólnak, hogy az anakonda elnyelt ökröt vagy lovat. Ez lehetetlen. Valószínűleg arról lehetett inkább szó, hogy az említett állatokat vízbe fojtotta. Mert erre képes. — Bár a mondás úgy tartja: holló hollónak nem vájja ki a szemét, mégis félelmetes harc alakulhat ki két ilyen kígyóóríás között, ha erre valamilyen okból sor kerül. — A kígyók hatalmas küzdelmeket folytatnak egymással is, nem csak a zsákmányért. Előfordult állatkerti körülmények között, hogy közös ketrecben tartottak egy három és egy két méter hosszú óriáskígyót. Táplálékul egy nyulat vetettek nekik, amit a kígyók egyszerre ragadtak meg. Amikor a kígyók feje a nyelés közben egymáshoz ért, a nagyobbik kígyó elnyelte a nyúltál együtt a kisebbik állatot. —Nem csak a kígyók, hanem a gyíkok csoportjának is él még góliátja a földön. Róla mit kell tudnunk? —A gyíkok királya a Délkelet-Azsi- ában előforduló komodói sárkány. A faj tudományos neve Varanus komodoensis. Érdekes véletlen és a sors fintora, hogy e legnagyobb méretű gyíkot szinte legutoljára fedezték fel, csupán 1912-ben találták meg ezt a fajt Komodó szigetén. A komodói varánusz akár három és fél méter hosszúra is megnőhet és a súlya elérheti a 150 kilogrammot. Ez ma az egyetlen gyík, mely az adott körülmények között akár az embert is zsákmányállatának tekintheti. Az állat szaglása kitűnő és rendkívül erős tépofogazattal rendelkezik. Ennek következtében zsákmánya darabjait megrágatlanul nyeli le. Egyes állattantudósok véleménye szerint a komodói varánusz egy mára már kihall és még nagyobb termetű szárazföldi faj szigeti formája. A kihalt törzsfaj valamikor a régi kínai kultúra területén élhetett, de azt is el kell mondani, hogy a szárazföldi óriásvaránusz létezésének eleddig semmiféle kézzel fogható nyomát nem találták, csu- p á n —El kell ismernünk, hogy az anakonda az emberre is rátámad, ha a közelébe kerül. Ismert és irodalomban is rögzített az eset, amikor az óriási kígyó majdnem felfalt egy tízéves gyermeket Apa és fia gyümölcsöt akart gyűjteni. Kikötöttek a homokos parton, a fiú hátramaradt, hogy a csónakot őrizze, az apa pedig bement az őserdőbe. Amíg a fiú a partmenti fák alatt a vízben játszott, hatalmas anakonda kúszott oda hozzá és olyan gyorsan tekeredett rá, hogy a fiú már nem tudott elmenekülni. Szerencsére kiabálni még volt ereje és ideje. A bajbajutott gyermek segélykiáltásaira az apa visszatért, megragadta a kígyó fejét, szétfeszítette az állkapcsát és szó szerint az állat szájából mentette ki a fiát. Szerencsére az eset nem végződött tragédiával. Tudni kell azt is, Marco Polo tett egy megjegyzést naplójában: „Kínában rövid lábú óriásgyíkok élnek, amelyeknek mindegyik lábán három karom van és nagy pofájuk éles fogakkal.” Ha az idézet igaz, ha a XIII. században Marco Polo még láthatta ezt az állatot, akkor megállhat a lábán az a feltételezés, hogy a kínaiak barátságos, jótékony, szerencsét hozó és legendás sárkánya egy különösen nagy termetű óriásvaránuszra vezethető vissza. Készéi L. András Fekete fehéren Lenin élni fog A jelszó, ha még emlékeznek rá, így szól: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! Már-már úgy tűnt, a feledés pora lepi be a valaha gránitnál maradandóbbnak hitt mondatot, amikor a hétköznapok szürkeségéből váratlanul a történelem porondjára lépett Horváth István sajóvelezdi kocsmáros. Poharazóját Leninről nevezte el, benn a falakat Lenin-relikviákkal és szovjet jelképekkel — plakátokkal, kitüntetésekkel—díszítette. Az ötletnek viharos sikere lett. Kocsma Lenin elvtársról „nem semmi”, még a századvégi magyarnak sem. Csodájára is jártak a környékről, talán még messzebbről is, a nagy Lenin árnya alatt legurítani egy-két korsó sört, több, mint élvezet. Igazi kuriózum a magyar ugaron. Csakhogy a mi Horváth Pistánk nem érte be ennyivel. Ha Lenin a kocsma, akkor ahhoz illő kocsmáros is kell — gondolta emberünk, és hamarjában beszerzett egy szovjet katonatiszti egyenruhát. Az összképhez, már csak egy szobor hiányzott, egy igazi Lenin-szobor. Csak kitartás kellett hozzá, a raktárak mélyéről csakhamar előbukkant egy, ráadásul Nyikita Szergejevics Hruscsov hozta ajándékba anno, még Leonyid Iljics (no nem a Lenin, hanem a Brezsnyev) előtt. És lássanak csodát: Sajóvelezden leleplezték Lenin szobrát. Az avatás napján ott parádézott és természetesen koszorúzott Horváth István vezérezredes, az utolsó (de már nem ideiglepesen itt tartózkodó) szovjet katona — civilben kocsmáros — kitüntetésektől duzzadó keblekkel. íme, egy jópofának indult játék végkifejlete. Amikor a játékos elhiszi, hogy már nem is játék amit csinál, amikor véresen komollyá Válik egy bomírt ötlet. Úgy hírlik, a megyeszékhelyen van egy hely, ahol fiatalok Hitler-dalokat és nyilas-nótákat hallgatnak, nosztalgiázó felnőttek felügyelete mellett. Lehet, hogy egyszer még nyilasruhába öltözött magyarok masíroznak Csabán, végig az Andrássy úton? —------ Arpási Zoltán I rodalmi helynevek megyénkben Lépteik nyomán... SZAKVAS Vajda Péter 1843-tól a szarvasi evangélikus főiskola igazgatója volt haláláig, 1846. február 10-éig. Közírói és közéleti tevékenysége mellett („vasárnapi beszédeket” tartott Szarvas közösségének) jelentős pedagógiai újításokat is alkalmazott az evangélikus főiskolán. Például bevezette a természettudományi tárgyakat és minden tantárgyat magyarul taníttatott. Petőfi szép versben (Vajda Péter halálára) siratta el. Petőfi Zoltán 1865-ben a gimnázium tanulója volt. Szabolcska Mihály 1878—1882 között az evangélikus főiskolán tanult. Gyóni Géza 1894 és 1900 között Szarvason járt gimnáziumba. SZEGHALOM Sinka István vésztői napszámos első zsengéit a Nagyatádi Szabó István alapította Magyar Falu közölte 1930—31 ben. Első igazán igényes alkotásai, a himnuszok 1932 májusától Bajcsy-Zsi- linszky Endre lapjában, a Szabadságban jelentek meg. Erre figyelt fel Gönczy Béla vésztői református lelkész, aki megnyerte Nagy Miklós szeghalmi gimnáziumi igazgatót a versek kötetben való megjelentetésére. Aprily Lajost és Reményik Sándort kérték fel lektornak. Irodalomtörténeti ritkaság született 1933 decemberében a városiban: a Szeghalmi Református Péter András Reálgimnázium saját kiadásában és költségén megjelentette Sinka István első verseskötetét Himnuszok Kelet kapujában címmel. Aprily Lajos 1952 őszén több hetet töltött barátja, Fülöp Károly családjánál. A látogatás emlékére vendéglátóinak írta a Sárréti zongoraszó című „disztichonokban gördülő” versét. A költeményt Szeghalmon kezdte el írni és Budapesten fejezte be. (Forrás: Erős Zoltán: „Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig”) Mit szól hozzá, kedves tanár úr? / Úgy néz ki, rosszul fordultunk a medence végén Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyar- országon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértő. Most a térség posztkommunista országai közötti pozícióharcról, az Európához való csatlakozás sorrendjéről kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Ha megengedi, először a hazai politikai gondolkodást elemezném. Arra keresném a választ, mennyiben tudtunk igazodni a megváltozott helyzethez, mentalitásban, politikai szóhasználatban. Sajnálattal kell megállapítanom: egyetlen párt sem kísérli meg a mostani helyzet újszerűségét feltárni. Márpedig a mai körülmények több tekintetben újsze- rűek. Újszerű például az, hogy létezett itt egy szocializmus, amely akármilyen is volt, alatta modernizációs utat járt be az ország, bizonyos eredményekkel. Újszerű az, hogy a tömegeknek szociális tapasztalata van és újszerű az is, hogy politikai kultúrájuk van. Olyanfajta tudati állapot, ami megakadályozza annak belátását, hogy minden az ő kárukra történjen, hogy elfogadják a mindenből való kisemmizettséget és ölbe tett kézzel nézzék ahogy a másik oldalon felháborító nagyságrendű vagyonok halmozódnak fel. Külön irritálja őket és etikai teherként nyomasztja őket másoknak a frissen szerzett vagyon működtetésével kapcsolatos magatartása. Újszerű az a körülmény is, hogy a dolgok kilépnek a magyar valóságból és regionalizálódnak. Ez azért érdekes, mert akármelyik pártot nézzük, mind arról beszél és hencegett is vele annak idején: mi magyarok voltunk legelőrébb és micsoda előnyeink voltak, mostanra viszont lemaradtunk. — Úszóhasonlattal élve: rosszul fordultunk a medence végén. Akik mögöttünk álltak megelőztek, mások beértek bennünket. Oda az elsőségünk, az élen már egy boly halad: Csehország, Lengyelország, Szlovénia, Magyarország... — Plasztikus a hasonlat. A folyamat azt mutatja, hogy Kelet-Európa poszt- kommunista országai között valamiféle nivelláció ment végbe. Regionali- zálódik tehát maga az átmenet. Nem lehet csak úgy, külön átmenni, NATO- ba rohanni, Európába szaladni. Ezt a körülményt nagyon komolyan kellene vennünk, s nem versenyfutásnak tekintenünk. Bizonyítandó, hogy a kelet-európai térségnek, amelyik mindig ütköző terület volt a nagyhatalmak között, sohasem volt külön sorsa. Lehetett persze ezen belül árnyalatokat felfedezni, de a térség maga valójában mindig együtt mozgott. Ez a kompeffektus, vagy keletre, vagy nyugatra sodródni, de közben egymástól elszakadni. Csakhogy egymás sorsából kihámozni magunkat nagyon nehezen és csak időlegesen sikerült. Még akkor is így van, ha látszólag Csehország jár most legelöl, Románia meg leghátrább. Valójában az egész térség közös vonása, hogy együtt kell mozdulnia. — Úgy tapasztalom, hogy a regionalizálódással párhuzamosan globalizálódnak, átfogó méretűvé is válnak a folyamatok. Hogyan látja ön ezt a kérdést? ■— Egyetértek, a dolgok valóban globalizálódnak. Vagyis, lehet civakodni a Világbankkal meg a Valútaalappal, meg a nem tudom kicsodákkal, de a tőke globális természetét figyelmen kívül hagyni nem lehet. A nagy, multinacionális forradalom, ami a világtermelésben most végbemegy, szinte az egész földkerekséget globalizálja. Ebből még azzal sem lehet kimászni, vagy kimaradni, hogy mi magyarok vagyunk és valamiféle magyar kapitalizmust építünk. Tudomásul kell tehát vennünk és alkalmazkodnunk ahhoz a körülményhez, hogy miközben magyarok vagyurlk és regionális térségi feltételek között élünk, a globális erők igenis hatnak ránk. Ha ennek figyelembevételével próbáljuk megtalálni azokat a sajátos megoldásokat, változatokat, technikákat, amelyek itt alkalmazhatók, akkor közelebb jutunk annak megértéséhez: hol tartunk, milyen követelményeknek kell megfeleljünk és melyek azok a buktatók, amelyeket feltétlenül el kell kerülnünk ahhoz, vagy bele ne haljunk ebbe' a felzárkózásba. Á. Z.
