Békés Megyei Hírlap, 1995. november (50. évfolyam, 256-281. szám)

1995-11-11-12 / 265. szám

Dévai potyautasa Békéscsabán

Holnap ismét premier lesz a Jókai Színházban, ezúttal bérleten kívül, műsorterven felül, magánvállalkozásban. Jacques Dévai francia szerző zenés vígjátékát, a Potyautast láthatja a közönség.

(8. oldal)

Az evolúció logikája

Csak akkora, mint egy nagyobb kutya, a vállamagassága 60, a testhossza 115 centiméter — mi az? Nos, a neve Mesohippus, és a lovak egyik ősét tisztelhetjük benne. De említhetjük a hatvanmillió éve élt Eohippust is... (9. oldal)

Illusztráció —Der Spiegel

Ildikó babakocsit tologatva nézi a városban a tablóképeket.

Az ő képe hiányzik az egyikről. A többiek a vizsgákra készülnek. Ildikó szoptat, pelenkát mos. Éviké, a kislánya már három hónapos. A vezetékneve ugyanaz, mint Ildikóé.

— Lett volna rá időm, hogy elvetessem a babát. De én meg akartam szülni.

— 17 évesen, az iskola befejezése előtt egy évvel?

— Akkor egészen másként láttam mindent. Azt hittem, most majd megmutathatom a világnak: felnőtt vagyok. Anyuék mindig elkényeztettek, megkaptam mindent, amit csak kívántam. Úgy ébredtem reggel, hogy az asztalon várt a meleg kakaó, friss péksüteménnyel, a tízóraimat pedig reggelizés közben készítette édesanyám.

— Azt hiszem, nem erre mondják, hogy hátrányos helyzetű.

— Hát biztosan nem. Még azt sem mondhatom, hogy csak az anyagi körülményeink voltak jók. Szeretetben nőttem fel, igaz, kicsit magányosan, testvér nélkül. Megszoktam, hogy mindig minden elrendeződik körülöttem. Még gondolkodtak is helyettem.

—És te lázadtál.

— Dehogy. Nekem nagyon sokáig tetszett minden. A pontos napirend, a hétvégi közös ebédek, a szép nyári nyaralások.

—Túl szigorúan fogtak?

— Fogták a gyeplőt, de ahogy nőttem, enyhült a szigor. A barátnőkkel elengedtek moziba, házibuliba is. Azt hiszem, anyuéknak sem volt okuk panaszra. A suliban jól tanultam, nem csavarogtam. Az igazság az, hogy egy kicsit mindig lenéztem a szakadt farme- ros, hosszú hajú, motoros vagányokat. Egészen addig, míg bele nem szerettem egyikükbe.

—O volt az első?

— Igen, minden értelemben. Egy ismerős családnál nyaraltam a Balatonon, akiknek volt egy nálam két évvel idősebb lányuk. Esténként leengedtek bennünket a diszkóba. Itt ismertem meg Csabát. A „szívtipró” három gyönyörű nap után eltűnt. Még a címét se tudtam. Mire vége lett a nyárnak, már biztos volt, hogy gyermeket várok.

—A szüleid mit szóltak hozzá?

—Csak akkor mondtam meg otthon, amikor már nem lehetett elvetetni. Anya először azt hitte, hogy viccelek.

— Gyöngyi apukája sohasem keresett benneteket?

— Lelépett, mikor megtudta, hogy terhes vagyok. Engem okolt egyedül, azt üvöltözte, így akarom megfogni. Pedig eszem ágában nem volt hozzámenni.

— Nem gondoltál arra, hogy megszakít1ásd a terhességedet?

— Volt már két kaparásom, féltem, hogy nem lehet több gyerekem. Amíg nem volt túl nagy hasam, dolgoztam. A kálváriám akkor kezdődött, amikor a főnököm észrevette, hogy terhes vagyok, és kirúgott. Egy pincémő legyen kívánatos, nagy pocakkal valóban nem lettem volna férficsalogató. Kezdtem felélni a félretett pénzemet.

—A kórházból hova mentetek?

— Először egy barátnőmnél húztuk meg magunkat. De nem maradhattunk sokáig, a „vőlegénye” nem bírta a gyereksírást. Fogtam a batyumat és Gyöngyikét, aztán továbbálltam. Ismerősöknél pár napig mindig meghúzhattuk magunkat.

—Miből éltek?

— Valami mindig akadt. Mikor már nem szoptattam, visszamentem dolgozni. Remélem, a bíróság kötelezi majd gyerektartásra Gyöngyi apját. Csak azt nem tudom, mit meséljek a lányomnak az apjáról. Két é.v óta egyszer se jutott eszébe, hogy meglátogassa a lányát.

(Jövőszombaton: Legényapák címmel folytatjuk)

Aztán sírva fakadt. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy mi is történt velem igazából.

—Nagy botrány volt?

■— Nem. Látták a szüleim, hogy engem is mélyen érint az egész. Az iskolából kivettek, majd estin leérettségiztem.

—Az apa?

— Úgy egyeztünk meg otthon, hogy nem keresem. Nem hiszem, hogy lenne egymásnak mondanivalónk. Szerencsére, az anyagi helyzetünk jó, nem

Leányanyák

vagyok rászorulva a gyerektartásra. Tudom, nehéz lesz majd így munkát és férjet találnom. Lehet, hogy meggondolatlan voltam, de Éviké kárpótol mindenért.

Elvesz majd a Jani

Ügyesen pelenkázza Gabi a néhány hónapos csecsemőt.

—; Délután, ha szép idő lesz, elmegyünk sétálni — mondja a hangosan gőgicsélő kicsinek. Kint virágzó gesztenyefák.

— Nem szeretném, ha ő is itt nőne fel —néz ki az ablakon.

—Mióta élsz nevelőotthonban?

— Pontosan nem is tudom. Ha szüleim körülményei engedték, hazavittek. Tudod, nagyon sokan vagyunk otthon testvérek.

—Örökké itt sem maradhatsz.

— Nagykorúságomig van itt számunkra hely. Jó hely ez nekem is, a babának is.

—Reggeltől estig együtt vagytok?

— Éjjel is. De sokat segítenek a gondozónők. Bár láttam én otthon is,

hogyan kell bánni egy kisgyerekkel. A vőlegényem is segít.

—Látogat benneteket?

— Hogyne, hiszen szeret az minket, rendes fiú a Jani. Csak nincs munkája. Ha lenne pénze, már régen elvett volna. De azt mondja, hamarosan dolgozni fog.

—Mikor házasodtok össze?

— Ez sok mindentől függ. A lényeg az, hogy szeretjük egymást.

—A kicsit a nevére vette?

— Még nem, de majd ha elvesz, elrendezzük ezt is. Először nem volt túl boldog, mikor megtudta, hogy gyereket várok. Bántotta, hogy nem tud minket eltartani. Én is csak nyolc általánost végeztem, nem lesz könnyű munkát találni. De a Jani nem válogat, minden munkát elvállal. Meg nem is iszik sokat.

—Szüleid mit szóltak a terhességedhez?

— Mit szóltak volna? Nem dicsértek meg, az biztos. De édesanyám azt mondta, amit Isten adott, el kell fogadni. Majd elrendezi a Gondviselő a sorsunkat.

Továbbálltam a gyerekkel

Judit sápadt arcát fekete hajkorona keretezi. Csak néha .mosolyodik el, ha kislányára néz. A kétéves Gyöngyi csendesen játszik a sarokban. Egy idő után előjön kuckójából, kíváncsian megszemlél, de inkább visszahúzódik.

— Mindig ilyen csendes, megszokta az idegeneket. Mióta megszületett, már nem is tudom összeszámolni, hogy hány helyen laktunk. Pedig én szerettem volna otthont teremteni a kicsinek.

— A szüléidnél nem maradhattatok volna?

— Még meg sem mozdult bennem a gyerek, amikor kidobtak otthonról. Apám azt mondta: ide fattyút nem szülsz! Nem volt hát maradásom. A kórházban, a szülés után megkérdezték, hogy hazaviszem-e a kicsit. Senki nem látogatott, az apja sem, azt gondolták, majd itthagyom. Minden összegyűlt fájdalmamat rázúdítottam a fag- gatózó ápolónőre. Úgy kiabáltam vele, csak zengett a folyosó. Pedig szegény, biztos csak jót akart. Csak furcsa volt, hogy a „semmire” is vállalom.