Békés Megyei Hírlap, 1995. október (50. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-21-23 / 248. szám
Munkácsy-ünnepély Luxemburgban Ünneplőkkel népesült be a luxemburgi Colpach október 7-én: Munkácsy Mihály-emléktáblát avattak a vöröskeresztes kastély falán. Munkácsy gyakran festett Colpachban életképeket és tájképeket. (8. oldal) Sarkalatos igazság kevés van Koncz Zsuzsa Liszt-díjas előadóművész, több mint három évtizede a magyar könnyűzene állócsillaga. Számára azok is megmaradtak barátként, akik sokáig szóba sem álltak egymással. (9. oldal) Partin, Erzsébettel Mint már hírül adtunk, a napokban vendégünk volt Speter Erzsébet, aki egy kellemes estét töltött szerkesztőségünkben. ígéretünkhöz híven most visszatérünk a látogatás részleteire. Úgy kezdődött, hogy késtek. Nem is keveset. Amikor hosszas várakozás után a visszapillantóban végre megláttam kocsijukat a 44-es út 119-es kilométert jelző táblájánál, ahol várakoztam, nagyot sóhajtottam. Kiszálltam az autóból, annak rendje és módja szerint eléjük mentem, kinyitottam a kocsi ajtaját. Erzsébet asszony falfehér arccal ült a jobb első ülésen, és csak annyit mondott: „Jaj, nagy baj van.” Megrémültem. „Segítsen ki a kocsiból” — kért és óvatosan megfogtam a kezét. Lehet, hogy a töröttet, mert kicsit felszisszent. „Jöjjön egy kicsit idébb” — mondta és máris ott voltunk a betonutat szegélyező füvön. Ekkor hirtelen térdre ereszkedett, erre kért engem is, azután összekulcsolta kezét, hol rám, hol az égre nézett és azt mondta: „Ezért a nagy késésért csak így lehet bocsánatot kérni.” Ott térdeltünk egymással szemben a parkoló melletti füvön, s az időközben megérkező útitársai döbbenten meredtek ránk. Ok is meglepődtek. Hát még az ott elhaladók, akik elképzelni sem tudták, hogy került oda Speter Erzsébet és miért térdel egy férfi előtt? Az évtized fotója lehetett volna! „Na, most segítsen fel, kérem!” — mondta végül huncutul, és ha nem lettem volna tekintettel közeli kéztörésére, bizony úgy megszorongattam volna ezért a parádés ötletért, hogy abba tört volna csontja. Kell ennél találóbb»Speter Erzsébet jellemzésére? f Apropó, kéztörés. O valójában az udvariasság áldozata lett. A nyár derekán Miamiból Budapestre tartva a New- York-i repülőtéren érte a baleset. Az átszállásnál a magyarok udvariasan előre engedték, hogy elsőként szálljon be az utasokat a repülőgéphez szállító járműbe, csakhogy ezt nem hozták egy szintbe a váróterem padozatával — amit kézipoggyászaitól nem láthatott —, így elesett. Törött karral utazott kilenc órát Budapestre, ahol újabb bonyodalmak következtek, s csak néhány hete került le a rögzítőkötés a kezéről. * A szerkesztőségben egy kicsit „átöltözött”. Magával hozta ugyanis (a sok közül) egyik kedvenc kalapját, egy széles karimájú, csodaszép kéket. Ruházatában is ez volt az alapszín, fehérrel és ezüst Bitterekkel díszítve. Mindkét kezén karkötők sorakoztak, elmaradhatatlan nagy órával, ám ezekről majd később. Most következzen egy részlet a Csaba Tv riportjából, amit szerkesztőségünkben készítettek. „— Miami után, hogyan fedezte fel Békéscsabát, ezt a vidéki várost? — Nem is olyan vidékies ez a város. Egyébként nem volt nehéz felfedezni. Nemcsak ennek az újságnak a szerkesztőségét szerettem meg, mert megszerettem erősen, hanem a megyét, mert innen jött a legtöbb szavazat az Erzsébet-díjra. Legszívesebben minden egyes itteni polgárnak a lakásába bekopognék, kezet fognék, megköszönném szavazatukat, esetleg egy-egy szál Virág is lenne a kezemben, a férfiakat tán még meg is csókolnám.” * Míg a felvétel tartott, többi vendégünket — Paróczi Zsuzsa stewardesst, Erős Zoltánt, a Színes Rtv főszerkesztőjét, László Balázs volt New- York-i főkonzult, Ló'kös Zoltánt, a Vasárnapi Hírek főszerkesztőjét, Mohai Gábor tv-bemondót — a „festett ima”, vagyis a jaminai Jézus Szíve templom megtekintésére invitálta főszerkesztőnk. Patay László seccója lenyűgözte vendégeinket, mint mondták, nem is gondolták, hogy ilyet látnak. Sok álmélkodásra nem jutott idő, ugyanis vacsorára, pontosabban, partira voltunk hivatalosak. Erzsébet asszony meghívta az egész szerkesztőséget egy halászlére és túrós csuszára. Ám előtte, a változatosság kedvéért, a Gyula Tv készített vele interjút. A fő téma az Erzsébet-díj sorsa volt. Valamennyien fájlaljuk, hogy a szerződés egyoldalú felmondása miatt az idén nem lesz, de jövőre bizonyára újra visszatér az egyik legrangosabb művé-. szeti díj. (Erzsébet asszony „állóképességéhez” még annyit, hogy az indulás napján hajnali háromkor feküdt le, a Csák Elemérnek ígért rádióinterjúra készült.) * A vacsora nemcsak gasztronómiai élmény volt, hanem egy nálunk mostanság szokatlan dologgal párosult. Játszottunk. Speter Erzsébet társaságában, elsősorban művészkörökben volt divat, hogy egy-egy összejövetelen, partin, egymás szórakoztatására különböző játékokat találtak ki, és rögtönzött produkciókkal lepték meg a résztvevőket. A kikötés az volt, hogy senki nem léphet fel olyannal, amivel a kenyerét keresi. A színész nem szavalhat, a muzsikus nem zenélhet, a balerina nem táncolhat. Ettől olyarr derűs mókázásba megy át az egész, amelyben mindenki örömét leli. E partiknak hajdan olyan résztvevői voltak, mint Turay Ida, Békeffy István, Feleki Kamill, Kellér Dezső, Ránki György, Tamási Áron — feleségeikkel — és sokan mások. Erzsébet asszony több ilyen történetet felelevenített, humorral, pikantériával fűszerezve. Szellemességével, közvetlenségével mindannyiunkat megnyert. Nos, a szabályhoz nekünk is tartani kellett magunkat: újságírók lévén nem írhattunk cikkeket. így hát csupa olyan dologgal rukkoltunk ki, amihez kevésbé (?) értünk. Fővárosból jött kollegáink „hősi” tenorjában gyönyörködhettünk, Ki mit tud?-ot játszottunk, találós kérdéseket tettünk fel, viccfesztivált rendeztünk, természetesen egyiket sem tét nélkül. A játék fontos kellékét, a nyereményt, Erzsébet asszony ajánlotta fel: így talált új gazdára karkötője, órája, dedikált fotója, egy szuperbiztos lakat és egyebek. Úgy éjfél tájban azon kaptuk magunkat, egész jó dolog ez a társasági módi. * . Már új nap közöntött ránk, amikor haza indultak. Elkísértük őket a város határáig, s amikor elbúcsúztunk, Erzsébet asszony azt mondta: „Köszönjük, nagyon jól éreztük magunkat, jövőre ugyanitt”. Hátra néztem, a 119-es kilométer- táblánálálltunk... Seleszt Ferenc „Legszívesebben minden egyes itteni polgárnak a lakásába bekopognék, kezet fognék, megköszönném szavazatukat”
