Békés Megyei Hírlap, 1995. október (50. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-14-15 / 242. szám
#BÉKES MEGYEI HÍRLAP mm 1995. október 14-15., szombat-vasárnap író és baloldali fenegyerek Különböző jelzőkkel illetik, de azt még soha nem hallottam róla, hogy unalmasan ír. Moldova György minden sora izgalmas, vibráló, érthető. Eszébe nem jut az affektálás, az olvasókat kábító mesterkéltség. Erényeiért sikertelen pályatársai és azok hívei irigykedve megszólják. De ő jókat derül rajtuk. Teheti, mert népszerű és legendás. Értékes, keresett műveket tett le az asztalra. 1983-ban Kossuth-díjat kapott. — Harmadik nemzedék az enyém — mondja az író. — A nagyapám sofőr volt, és majdnem írástudatlan. Úgy hívták, hogy öreg Sztálin. Folyton feketelistára tették. Persze, nem igazán tudta, hogy miről van szó, csak érezte ösztönösen. Nem akarok ezzel predesztinált- ságot jelezni, de kétségkívül mindig is baloldalinak éreztem magam, anélkül, hogy valaha is párttag lettem volna. Azt hiszem, hogy a különbség egy baloldali gondolkodású ember és egy párttag között nagyjából annyi, mint egy istenhívő és egy vallásos között. Ha valaki hiszi az Istent, nem biztos, hogy megtartja az ünnepeket vagy fizeti az egyházi adót. A tavalyi választási küzdelmekben a szocialistákat segítettem. Az előző koalíciónak a meggyőződésem szerint meg kellett buknia. Csurka Istvánnal jártam öt évig egy osztályba, tehát tudom, hogy ők kicsodák. A rendszerváltozás a humánértelmiség lázadása volt, amit győzelemre vittek 1990-ben. Az író a választások második fordulójában már visszalépett. Kritikusan fogalmaz: — Mélyen nem hiszek abban a pártban, történetesen az MSZP-ben, amely a munkásokat és a munkaadókat egy fedél alá akarja hozni.Ez a bizonyos kovácsolható forró jég. Más érdekekről van szó, amit egy pártnak ki kell fejezni, ha valamire is tartja magát. Ezt-elmond- tam, lett is belőle balhé. De nem érdekel, nem tartozom sehova, nem lettem nagykövet a baloldal győzelme után. Az én dolgom a nyomorultak, a szerencsétlenek, a lecsúszottak érdekeinek a képviselete. Feladatom jelentést adni az országnak, hogy hol tartunk, merre haladunk. Ezt egy baloldali gondolkodó szemével és alapállásával teszem. Az utolsó regényszenzáció, az 1992- ben megjelent A félelem kapuja. A Magyar Nemzet fanyalgó kritikusa azt írta, hogy megint aggasztóan sokan hallgatnak Moldovára. Megdöbbent azon, hogy az író népszerűsége nem hajlandó eltűnni. De vajon élnek-e még Moldova Györgyben a felejthetetlen figurák? Találkozunk-e még velük a lapokon? — Valószínűleg nem —jelenti ki az író. — Túlnőttem azon a koron, és örülök. Most megint riportkönyvön dolgozom, fél éve a vizeseknél vagyok. A víz nekem vénségemre is hatalmas élmény, megfog és elérzékenyít. Rengeteget tanulok anyagfelvétel közben. — Ha írok még regényt, az Mikes Kelemenről szól majd. Ha van a magyar írónak, a helytállásnak, az eszmékhez való hűségnek jelképe, az Mikes Kelemen; ha van a magyar nyelvnek vitathatatlan művésze, látomásszerű képekben gondolkodója, az megint csak Mikes Kelemen. Kellei György Fekete fehéren Kósáné mégis ment A miniszter asszony megelégelte a huzavonát. Aligha hiszem, hogy ama bizonyos, első 25 betegnap körülit, amelyben a pénzügyminiszter a munkáltatókra akarta lőcsölni a táppénz kifizetését. Gyanítom, inkább a kormányban ért megaláztatások miatt telhetett be nála a pohár. Kerékkötőnek nézhették, a Bokros-csomag Matuska Szilveszterének. Ebből lehetett elege Kósánénak. No meg abból, hogy a kormány újra és újra—minden figyelmeztetés és alkotmánybírósági pofon ellenére—megpróbált szembe gyalogolni az alaptörvénnyel. Ezért állhatott fel. Csinálja más könnyű szívvel, ha tudja. O már nem tudta. Eddig bírta tiszta lelkiismerettel, tovább nem megy. Itt akar élni, felemelt fejjel járni, boldog nyugdíjas lenni, kiülni a térre az öregek közé, unokát sétáltatni a parkban, úszkálni a Balatonban. Úgy érezte, ha megy, erre még van esélye. Ha nem, egyre kevesebb. Nyugati sorstársaihoz hasonlóan képzelte a dolgot: miniszter négy évig, vagy kétszer négy évig (a jelek szerint erre egyre kisebb esélye lett volna — nem maga miatt), intézi az ország ügyes-bajos dolgait, aztán ideje lejártával ismét közpolgár lesz, mint annak előtte. Sem nagyobb, sem kisebb. Nincs miért szégyenkeznie, tisztességesen dolgozott, meglehet gyakran kétszer annyit, mint mások. A hét elején — a sok álnok nyilatkozat hallatán — attól féltem, nem megy el. Tartottam tőle, hogy visszakönyörgik, hogy maradásával tovább palástolják a kormány gyenge teljesítményét, hogy megint — ki tudja hanyadjára — azt akarják „megetetni” velünk: odafönn minden rendben van. Miközben egyre nyilvánvalóbb, semmi nincs rendben. Talán épp ezért nem maradt Kósáné. Belülről érezte azt, amit kívülről látunk. Maradása idegen lett volna tőle. Megértem tehát a miniszter asszonyt. Csak azt nem értem, miért ő ment el? t Arpási Zoltán Irodalmi helynevek megyénkben Lépteik nyomán... BIHARCGRA Petőfi Sándor 1849 júliusában Mezőberényből Segesvárra tartva, itt éjszakázott családjával a helyi papnál, akit arra kért, hogy küldjön a nevében pár soros üdvözletét Arany Jánosnak. Szabó Pál itt született 1893. április 5-én. Az elemi iskolát szülőfalujában végezte el. 1909-ben kőművesinasnak szegődött hét esztendőre. Inasként, majd mesterlegényként dolgozott Bi- harugrán. Nagyváradon és Nagyszalontán. 1914-ben Budapestre ment. 1915-ben a frontra vonult. Amikor 1918. november 9-én leszerelt, hazatért a szülőfalujába. Kőműves- és paraszti munkából élt. 1922-ben feleségül vette Kiss Etelkát. (Róla mintázta a Talpalat- nyi föld Juhos Marikáját.) 1930-ban jelentette meg hat elemi iskolai végzettséggel írt Emberek című első regényét, amely hamarosan napvilágot látott horvát és angol nyelven is. 1939-ben Budapestre jött, de egy év múltán, 1940 őszén visszaköltözött Biharugrára. 1942-ben itt írta a Lakodalom, 1943-ban a Keresztelő és a Bölcső című trilógiát, amelyből Bán Frigyes Talpalatnyi föld címmel készített világhírű filmet. A trilógia későbbi kiadásai már Talpalatnyi föld címmel jelentek meg. 1944-ben Szabó Pál házában húzódott meg Asztalos István kolozsvári író. Szabó Pál 1946-ban véglegesen Budapestre költözött Biharugráról. A falu népének nehéz sorsa, küzdelme, a biharugrai táj szerepel a már említett Talpalatnyi föld mellett az Isten malmai, az Új föld című regényeiben, a Nyugtalan élet és a Szülőföldem, Bihar című önéletrajzi műveiben. (Forrás: Erős Zoltán: „Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig”) Mit szól hozzá, kedves tanár úr? A munkaügyi minisztert mások is követhetik Mi történik itt? Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa szakértő. Most a munkaügyi miniszter lemondásáról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá tanár úr? —Többről van szó, mint egy miniszter sértődött távozásáról. Úgy tűnik, a kormány nincs tisztában azokkal a hatásokkal, amelyek a kormányzás következményeiből adódnak. Ha pedig a kabinetben, vagy azon kívül ezt bárki is konkrétan, esetleg célozva szóvá teszi, annak konfliktusa — vagy lelkiismereti problémája — támad és előbb- utóbb távozni kényszerül. — Amit mond, elég lesújtó a kormányra, különösen annak szocialista részére nézve. — Egyszerre van szó pártról, frakcióról és a kormány szocialista részéről. Ami most történik, az nyílt bevallása annak, hogy nem tudják, mi van. De nem is voltak felkészülve erre a helyzetre, tehát most köszön vissza a rendszerváltás elméleti kidolgozatlansága. A szocialisták tudatzavarban vannak, meg szerepzavarban is. Ráadásul nem rendelkeznek azokkal a szellemi muníciókkal, amelyekkel a valóságot elemezni tudnák. Szerintük azért, mert az értelmiség — amely várakozó állásponton volt és az előszobájukban várakozott —, nem kapható arra, hogy aktivizálja magát és segítsen nekik. Ami persze magától értetődő, hiszen az értelmiség maga is nyomott helyzetben van és a kormányzati politika egyik céltáblájává vált. Nem fog tehát olyan politikát kidolgozni, aminek az égvilágon semmi hozadéka nincs és amely nem tud másra apellálni, mint az emberek megértésére. Annak a pártvezetésnek a lelepleződése ez, amelyik a ’88- ’90 közötti időben nem igényelte, hogy minél szélesebb tömegek, köztük az értelmiség csatlakozzon hozzájuk az átmenetben. — A legnagyobb kutyaszorítóban azért a szocialista miniszterek vannak. — Valóban, úgy tűnik, a gazdasági kényszer alatt nyögő, vakon előre rohanó kormány megszorító intézkedéseit egyre nehezebben szavazzák meg. Ennek ellenére az embernek az a benyomása, hogy olyannyira elhatárolódtak saját előzményeiktől, történelmi múltjuktól, eredet tudatuktól, hogy elfelejtették azokat a módszereket, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy segítségükkel elemezzék a társadalmi feszültségek okait, összetevőit, hatásait és annak következményeit az emberekre. — Mi van az SZDSZ-szel, amely a rendszerváltást megelőzően a legmarkánsabb kritikáját adta az előző, szocialista rendszernek? — Az SZDSZ erőltetetten pragmatikus irányba mozdult el. Mintha a párt elmélet-érzékenysége teljesen kimerült volna, s helyette egy modernizációs modellt követne. Ennek lényege: kíméletlen felzárkózás Európához és a piac- gazdaság adaptálása. Mindezt racionálisan, de a hazai feltételek és körülmények figyelembe-vétele nélkül, a szociális érzékenység szembetűnő hiánya mellett teszik. A piacgazdaság felé tartó, szerves fejlődést bejárt országok számára ez az irányzat követhető lehetett, de a mi feltételeink között nem vállalható kritikátlanul, mert következményei kiszámíthatatlanok. Gyengesége még az, hogy nem számol az elmúlt negyven évvel, ami bizonyos értelemben modernizációs folyamat volt, s nyomot hagyott az emberek tudatában, magatartásában, életformájában és életérzésében. A polgári radikalizmus — ami a liberalizmus egyik irányzata —, most úgy tesz, mintha nem történt volna semmi és neki kell felfedeznie a kanálban a mélyedést. Ok se tudnak tehát megoldást kínálni a mai helyzetre, arra az alapkérdésre: hogyan lehet egy csődbe jutott szocializmusból a fejlett piacgazdaságba átmenni úgy, hogy ne történjenek olyan konfliktus helyzetek, amik az egész átalakulást megkérdőjelezhetik. —Az elmondottakból azt a következtetést vonom le, hogy a munkaügyi minisztert mások is követhetik. — Igen, a kormányon belüli válság, amely a miniszterek erkölcsi, érzelmi válságaként, lelkiismereti konfliktusaként jelenik meg, újratermelődik. Ezzel mindaddig számolni kell, amíg nem lesznek képesek feltárni és megismerni a társadalmi feszültségek okait, összetevőit és annak hatásait az egyes emberre. A. Z. Elmúlás FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
