Békés Megyei Hírlap, 1995. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-30-10-01 / 230. szám

# BÉKÉS MEGYELHIRLAP

iöii

1995. szeptember 30-október 1., szombat-vasárnap

Reviczky Gyula

Vágy, szenvedély bevonja szárnyát; Dalaim immár csendesek;

Bennük csak néha-néha zendiil Egy álom, egy emlékezet.

A szép tavasznak álma őszkor; Virágokról édes regék.

A szív, mely lemondásra készül S úgy megzokog: Ne még! Ne még!

Lehajtja szép fejét a rózsa;

Nem éli túl a hév nyarat.

S az édes vágyak, a virágok, Szívemben is hullonganak.

Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;

A télre fázva gondolok,

S a langyos őszi napsugárnál Vérem még egyszer föllobog.

Tavasz mosolyg reám, keresztül Egy rózsaszín fátyol on.

Látom virulni a világot,

S csak álmodom, csak álmodom...

(1878)

Szigorúan ellenőrzött lustaság

Kétféle rendezőt ismer. Jót — és akitől még nem kapott szerepet. Jíri Menzel ugyanis boldogan játszik. Ő maga állítja: akármilyen feladattal bízzák is meg, a kamera előtt sokkal felszabadultabb, mint képen kívül, amikor rendezőként jegyzi a filmet. Első szerepét az Üzlet a korzón Oscar-díjas alkotópárosától, Jan Kádártól és Elmar Klostól kapta A vádlottban. Félénk, gyengén látó, tapasztalatlan védőügyvédet játszott huszonöt évesen. Hónapokkal ezelőtt Dieter Bemer Joint Venture című osztrák filmjében minden hájjal megkent, éles szemű „kisvállalkozó”.

— Kinek a felkérése lepte meg jobban? Az „üzleteseké” 1963-ban, vagy tavaly a bécsi rendezőé?

— Mindkettő váratlanul ért. Az első filmben ráadásul iszonyúan feszengtem. Néhány hétig mindennap azt hittem: le fognak váltani. Hogy Kádár vagy Klos majd azzal fogad, elnézését kérjük, tévedtünk, másvalakire kell osztanunk a szerepet. De nem küldtek haza. Kádár egész idő alatt csak mosolygott rám és Klos is kedves volt, amiből aztán arra következtettem: ha nem is vagyok jó, egyikük sem akar megsérteni.

—A Jolni Venture azokról szól, akik a zavarosban halászva, egyik napról a másikra akarnak meggazdagodni.

— Én szeretem ezt a filmet. Kedves,

kellemes, szórakoztató. És ami nagyon fontos: humora van. Finom iróniával mutatja meg, hogy milyenek a csehek és milyenek a külföldi „befektetők”. Politikai szónoklatok és erkölcsi példabeszédek nélkül fest képet gyávákról és kapzsikról, ügyetlenekről és

szemfülesekről. Életemben először negatív figurát játszom. Persze nem olyat, akit utálni kell, hanem egy ravasz kis cseh lumpot, aki ügyesen megszedi magát. Tudja, hol, kit kell lefizetni, megpuhítani, átejteni, ismeri a törvények közti réseket, tárgyalópartnerei gyenge pontjait... jó volt játszani, élveztem a szerepet.

—Élvezte, hogy ellenszenves lehet?

— Nem leszek olyan nagyon ellenszenves. Erre azért vigyáztam. Szeretem, ha szeretnek. Ez olyan megmosolyogtató, kedves gazember lesz. Különben is! Ki tud ma makulátlan tiszta maradni? Még az sem, akit annak hiszünk. Nekem

is vannak bűneim, csak nem beszélek róluk. Hamlettel szólva: más a látszat és más a valóság.

— Ha „a kis cseh lump” a látszat, akkor...

— ...én nagy cseh lump vagyok, igen. De semmivel sem nagyobb, mint mások. Csak nincs már kedvem dolgozni. Elfáradtam. Ha tehetném, már holnap nyugdíjba vonulnék, de nem mehetek. Kell a pénz. Lakást akarok venni. A mostanit, amelyben ötven éve élek, kinőttem. Már a könyveim sem fémek el benne. Tehát folytatnom kell, nem állhatok le. Ha legalább a filmjeim forgalmazásából csöppenne valami, de semmi. Ez fölöttébb idegesít. A Szigorúan ellenőrzött vonatoktól a Csonkinig csaknem minden filmemet vetítik külföldön, nekem mégsem fizetnek értük.

—A Csonkinért sem?

— Majd ha nyereséges lesz, akkor kapok valamit. Addig nem. így szól a szerződés. A producer viszont ravasz ember. Nem fogja elárulni, hogy a film már réges-rég behozta a forgatás költségeit. Ha csak fél szóval is megemlíteném neki, azt mondaná: ,,Menzel úr, mi már megfizettük önt. És ha jól emlékszem, elég tisztességesen.” Ami igaz. Valóban rendesek voltak velem szemben. Csakhogy az én orosz közlegényem azóta külföldi szolgálatot teljesít. Angliában, Olaszországban, Németországban és Svájcban vetítik a filmet. És a hazájában is természetesen.

— Két évvel a Csonkin után nem vágyik még új filmforgatására?

— Egyáltalán. Mondom, hogy lusta vagyok. Én csak akkor dolgozom, ha már nagyon kell. Mindig ilyen voltam. És a legszívesebben csak színházban rendeznék. Azt jobban szeretem. Az nem olyan fárasztó. Franz Werfel komédiáját, a Jacobowsky és az ezredest állítom majd színpadra a prágai Vinohrady Színházban. De azt is csak késő ősszel. Addig pihenek, utazgatok, és ha eszébe jutok valakinek, akkor eljátszom egy-két filmszerepet. Nekem az felér egy kellemes délutánnal.

Sz. G.L.

Fekete

fehéren

Disznósétáltatás

Az eset megtörtént, itt a megyében. Hogy pontosan hol és melyik polgármesterrel, nem írom ide, mert a közvélemény az alábbi történet után alighanem ragadványnevet akasztana rá. Pedig nem érdemelné meg. De lássuk a történetet!

A falu egyik polgára valamelyik nap valamelyik órájában bekopogtatott a polgármesterhez. Mit kopogtatott? Majdnem rátörte az ajtót, aztán köszönés nélkül mondta a magáét: disznót sétáltatott a háza környékén, amikor jött a rendőr és — szerinte — belekötött. Talán a forgalmat zavarta, talán mást, polgármesterünk máig nem tudja, csak azt, hogy emberünknek baja van a rendőrrel, meg persze a polgármesterrel is, amiért nem tesz rendet a faluban. Mert a rendőrök most már mindent megtehetnek, tőlük az ember még a disznaját sem sétáltathatja békén.

A falu első embere, aki mellesleg köztiszteletben áll a polgárok körében, azonnal átlátta: vita, magyarázkodás felesleges lenne. Helyette gépbe ültette Gizikét, a titkárnőt, fejléces papírt vetetett elő vele és elkezdte diktálni a szöveget: Disznósétáltatási engedély. A terjedelmes dokumentumban arról rendelkezett, hogy a papír felmutatója szabadon sétáltathatja disznaját, ha... Igen, ha jószágával betartja a KRESZ szabályait, nem zavarja meg a falu rendjét, „pórázt” köt az állat nyakára, és így tovább, és így tovább. A szöveg végén — ahogy dukál — aláírás és pecsét. Emberünk az engedély birtokában elégedetten távozott. Alighanem azzal a meggyőződéssel, hogy neki van a világon a legjobb polgármestere. Különben igaza van. Az a polgármester, aki akár a jogszabályi keretek tágítása árán is mindenre tud megoldást találni, nem elveszett ember. Érdemes tőle tanulni.

Árpási Zoltán

Irodalmi helynevek megyénkben

Lépteik nyomán...

BATTONYA. Juhász Gyula 1925. október 31-én Móra Ferenccel és Diósszilágyi Sámuellel irodalmi esten szerepelt a helységben.

BÉKÉS. Móricz Zsigmond nagy visszhangú szerzői estet tartott itt 1927 márciusában. Ezen közreműködött második felesége, Simonyi Mária is.

Püski Sándor, a Kelet Népe kiadója, a Magyar Élet Könyvkiadó tulajdonosa, Asztalos István, Darvas József, Féja Géza, Erdélyi József, Kodolányi János, Nagy István, Sinka István, Németh László, Szabó Dezső, Tatay Sándor, Veres Péter műveinek megjelente- tője itt, a város Ibránynak nevezett részében született 1911. február 4-én. Békésen töltötte gyermekkorát, a város gimnáziumában érettségizett. 1930- ban került el Budapestre, amikor egyetemre ment. 1944 szeptemberétől 1945 februárjáig a családjával együtt itt vészelte át a háborút, Budapest ostromát. A családja 1947-ig maradt Békésen, így Püski „kétlaki” életet élt ezen időszakban, hol Budapesten, hol pedig Békésen tartózkodott.

Béládi Miklós irodalomtörténész itt született 1928. március 23-án. A városi gimnáziumban érettségizett.

Németh László Püski Sándor hívására, biztatására 1945. március 10-én családjával együtt leköltözött Békésre. Nyeste János vaskereskedőnél laktak a Széchenyi tér 13. szám alatt, majd Maksa Mihály Teleki u. 31. számú házában béreltek lakást. Németh László a békési gimnáziumban nem kapott állást, ezért 1945 szeptemberében, elfogadva a hódmezővásárhelyi középiskolai tanári állást, odaköltözött. A család Békésen maradt. Az író 1945 decemberétől 1946. február elejéig ismét Békésen időzött. Németh László Békésen írta a Sámson című drámáját, valamint A tanügy rendezése és A gyermekeink diáktársaként című pedagógiai tanulmányait.

Féja Géza 1945 márciusában egy hónapot Békésen töltött. Ezt követően foglalta el Békéscsabán a városi könyvtárban kapott állását.

Szabó Lőrinc feleségével együtt 1946 pünkösdjétől kilenc napig lakott Karácsony András református lelkésznél. 1946. augusztus 18-án szintén megfordult Békésen, amikor szerepelt a Bélmegyer önálló nagyközséggé válása alkalmából rendezett ünnepség irodalmi műsorában.

(Forrás: Erős Zoltán „Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig”)

Mit szól hozzá, kedves tanár úr?

A Nyugat csak gazdaságilag és társadalmilag stabil országokat fogad be

Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet- Európa-szakértő. Most a Nyugat Magyarországgal szembeni magatartásáról kérdezzük.

—Tehát, mit szól hozzá, tanár úr?

— Az a törekvés, hogy az Európai Unióba és a NATO-ba bekerüljünk, első ránézésre nem is rossz. Nyilván az az óhaj húzódik meg a gondolat mögött, hogy a külső és a belső társadalmi stabilitáshoz katonai biztonság társuljon. Ez szép elképzelés, de azért a másik oldalon mégsem arról van szó, hogy a Nyugat Kelet-Euró- pát olyan módon próbálná stabilizálni — durvábban: „megemészteni”, ,.,magához emelni” —, hogy minket bevisz a saját keretei közé és ott a maga erőforrásaival és szervezettségével megteremti nekünk a stabilitás feltételeit. Azt hiszem a Nyugat magától értetődőnek tartja, hogy a belépés csak a stabilitás megteremtése után következhet. Magyarán: itt kell létrehozni a stabilitás társadalmi bázisát, a nemzeti középosztályt, egy tulajdonosi, nagytulajdonosi réteget, amely politikai kultúrájával, és befolyásával megteremti az országon belüli megfelelő berendezkedést és politikai stabilitást.

Különben ez a folyamat egyszer már lezajlott. Akkor a Szovjetunióval szembeni feltartóztatási és visszaszorítási stratégiának nevezték és ennek kitalálóját — „kiagyalóját”, ahogy Csou-En- laj, a nagy mandarin mondta —, Kissingemek hívták. Annak is az volt a lényege: hogyan lehet a harmadik világban elkerülni a kommunista behatolást, vagyis hogyan lehet a társadalmi

elégedetlenséget belülről úgy fékezni és ellenőrzés alatt tartani, hogy közben elinduljon a polgári fejlődés. Már akkor rájöttek, hogy ezt csak a nemzeti burzsoázia létrehozásával érhetik el. A nálunk zajló folyamatok erre emlékeztetnek. Azok sem voltak ellentmondásoktól mentesek, ezek sem.

— Ha jól értem szavait, a Nyugatot abszolút nem zavarja, hogy a nemzeti burzsoázia létrejöttéhez vezető privatizációs folyamatot lopások és csalások tarkítják.

—A Nyugat bizonyára nem ide teszi a hangsúlyt. Legfeljebb annyiban zavarhatja, amennyiben a társadalmi-politikai stabilitást kikezdheti.

—Csakhogy az emberek érzékenyek ezekre a jelenségekre, a szocializmusban felnőtt, ahhoz szokott társadalom kevésbé toleráns, mint a kapitalista.

— A társadalomnak az a része, amelyik elszenvedi e folyamat ránehezedő részét, bizonyára nem is gondolja azt, hogy a privatizációt holttisztán meg lehetne oldani. Még azt sem hiszi, hogy nagyformátumú részese lehet a privatizációnak. Viszont rosszízűén regisztrálja: „ebből bizony kimaradunk, ehhez nekünk semmi közünk”. Ez a negatív hozzáállás valójában a tehetetlenség bevallása. A probléma az, hogy érzik: a folyamat a maga természetessége ellenére is igazságtalan. Azért látják igazságtalannak, mert egyre kevésbé tudják maguknak megmagyarázni. Emiatt megfogalrrfazódik bennük a védelem igénye. Miután nincs más, aki ernyőt tarthatna föléjük, az államtól, a mindenkori kormánytól várnak védelmet. Ennek oka, hogy Kelet-Európábán az állam mindenhatóságáról mindig is volt ilyen elképzelés, másrészt hogy nincs egyetlen olyan civil társadalmi szerveződés sem, amelyiknek bármiféle nyomásgyakorló, vagy hatalmi eszköze lenne ahhoz, hogy befolyásolja a folyamatot. A kormánnyal meg az a baj, hogy kényszerpályán áll az ország, ami kényszerpálya öröklött okok miatt kezd

circulus vitiosusszá, önmagába visszatérő körré válni.

Eddig egymástól elkülönült, elszakadt, mesterségesen is távol tartott, egymással is vitatkozó részekből állt a társadalom. Úgy tűnik, rossz csomóso- dások és egymásra találások kezdenek létrejönni. Nevezetesen az értelmiség kritikája, amelyik eddig a múltra irányult, kezd fordulatot venni. Rájött arra, hogy a múlt bírálata a tömegek számára nem elégséges a mai helyzet megmagyarázására, a reménytelenné váló jövő pótlására. Ráadásul az értelmiség maga is tömegesen kerül a lendkerék alá. Ezért egyre gyakrabban és hangosabban fogalmazza meg a jelennel szembeni kritikáját, aminek közös jellemzője: ami van, az rossz. Az értelmiségnek ez az intellektuális kritikája találkozva sokszázezer ember negatív tapasztalatával bizony előidézhet tömegmozgalmakat s létrehozhat olyan szituációt, ahol a parlament, az állam, egyáltalán a demokrácia már védtelen. A. Z.

Ősz felé