Békés Megyei Hírlap, 1995. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-02-03 / 206. szám
Kapaszkodók az ezredfordulón Kalandozás koffein-országban / Érzékenység, múlandóság, lét-nemlét, szerelem — ezek örök témái, és a 37 esztendős költő, Kántor Zsolt arra is gondol, hogy a versek, könyvek sorrendje az életmű ívét is felrajzolja. A vers születéséről, a költészet szerepéről és az élet értelméről beszélgettünk. (8. oldal) A közhiedelemmel ellentétben a tartós kávéfogyasztás, még nagyobb mennyiség esetén sem okoz magas vérnyomást. A szervezet ugyanis egy hét leforgása alatt hozzászokik a koffeinhez, ami ezután a vérnyomást inkább kedvezően szabályozza, mintsem károsan befolyásolja. (10. oldal) Azt tanultuk, hogy a huszadik században már nem kell helyi háborúktól tartanunk. Az atombombák árnyékában legalább annyi örömünk lesz, hogy a mikrochipek megvívják a harcot majd egymással. Ellenünk. De lám, a jó öreg Európa — mint már annyiszor —ismét rácáfolt a jóslatokra. Mégis csak dörög az ágyú, szaggat a gránát, gyilkol a bajonett! Az ezredforduló finisén kőkorszaki kegyetlenséggel dúló délszláv öldöklés mutatja: nagyon nehezen tanul az emberiség saját hibáiból. Fivérek fegyverben Jómagam is e válságövezet magyarországi határszakaszára indulok. Nem felfújható szenzációkat, riogató híreket, hanem tényszerű válaszokat keresek kérdéseimre. Hogyan élik meg baranyai hazánkfiai a'hétköznapjaikat? Kell-e háborús eseményektől tartani Magyarországon? Felkészültek esetleges védelmünkre? A békéscsabai Thermál taxi az első szóra, ingyen-bérmentve vállalja a szokatlan, közel ezer kilométeres utat e veszélyesnek nyilvánított területre. A másodpercre pontosan érkező Audi volánja mögött Bursán Kálmán üzletvezető ül. Érdeklődő, kellemes útitárs. Mire meghányjuk-vetjük cége, hazánk s a világ dolgait, már a Dunába szakadó löszvölgyekben száguldunk Mohács felé. A város határában iszonyatos dörrenésekre és villanásokra kapom fel a fejem. Nem, nem a szerbek lőnek, nem is a NATO bombáz! Csupán egy hirtelen jött hidegfront vonul át dél felé. Schnell Tamás főhadnagy, a határőr kirendeltség vezetője terepszínű egyenruhájában fogad. Kimért járása, szabatos beszéde katonás külsőt kölcsönöz az udvarias, intelligens fiatal tisztnek. — Huszonnyolc kilométeres határ- szakaszt őrzünk a baranyai háromszög magyarországi részén. Állományunk hivatásosokból áll, de szükség esetén kiegészítést kaphatunk a sorállományból is. Fegyverrel védjük az államhatárt, a polgári lakosságot, az objektumokat és eljárunk az illegális határátlépőkkel szemben. Többnyire csak a határfolyón átsodródó horgászokkal, csigaszedőkkel akad dolgunk. Menekültünk összesen négy volt az elmúlt hónapban, mert nem mernek átkelni az aláaknázott zöld határon. Őket kihallgatás után elláttuk élelemmel, és a nagyatádi táborba irányítottuk. Beülünk az autóba, hogy kimenjünk a határmellékre. Földúton jutunk el ide, a Duna egyik holtágához. A part mellett stégek sorakoznak, száz méterenként. Nem is csoda, olyan halakat fognak itt, hogy na! Odább, az öntéstalajon kialakított zöldségeskertben asszonyok szedik a burgonyát. Nem nyilatkoznak, nem állnak a fényképezőgép elé. Elegük van az újságírókból. Nincs itt hulla, nem folyik vér. Félnek? Valaha, mikor a gránic túloldalán nehéztüzérséggel lőtték egymást szerb és horvát katonák, akkor rettegtek. De ennek már több éve. Ki tud félni esztendőkön át? — Várható-e Magyarország elleni támadás? — kérdezem kísérőnket. — Jelenleg csak védelmi jellegű mozgásokat észlelünk a túlsó, szerbek által ellenőrzött horvát területeken. Nem hiszem, hogy szándékosan átlépnék a magyar államhatárt a harcoló alakulatok. Ha ez véletlen átsodródással megtörténne, le kell tenniük fegyvereiket. Ha nem — akár a megsemmisítésükre is — felkészültünk. Közben szép csendesen leereszkedem a töltés aljába. Tőlem kőhajtásnyi- ra húzódik a határvonal. A határkő tetején réti héja tollászkodik. Nyílik az ezerféle vadvirág, mellettük figyelmeztető tábla: Vigyázat! Aknaveszély. Az ártéri erdőben, szinte elérhető közelségben valóban felfedezhető egy hosszú gazcsík. — Oda telepítették az aknákat a szerbek. Sok erre a vad, lehúzódnak a gemenci erdőkből. Ha valamelyik vaddisznó vágy őz belelép a vezérlőhuzalba, nyomban felrobban. Kétszáz méterig életveszélyesek a repeszek — vigasztal fanyar mosollyal a főhadnagy. — A fotózással is vigyázzon. Nehogy nemzetközi bonyodalmakra vagy kellemetlen kérdésekre kerüljön sor miatta a katonai ügyészségen. Szót fogadok. Udvar kétszáz lelket számláló, takaros kis község. A határ a legszélső ház kerítésénél kezdődik. Korábban az élénk közúti átmenőforgalom miatt szinte elviselhetetlen volt az élet. Ma a madár sem jár erre. A határátkelőhely sorompói zárva vannak, az aszfaltútba is harckocsiaknákat építettek a túloldalon. Négy éve néznek egymással táv- cső-farkasszemet a katonák. Néptelen az utca, a bezárt benzinkút faláról tenyérnyi darabokban mállik a vakolat. Idős nénike cammog kiskannájával a közkúthoz. Óvatosan megszólítom, a kitelepítés felől érdeklődöm. — Persze, hogy maradunk. Tudja, mi volt itt a második világháborúban? Na, az ne gyüjjék vissza. Akkor se ment innen el egyikünk se! Én nem hagyom itt a házam, jószágom. Nem mondom, megijedek, ha felrobban a határon egy akna, de nem hiszem, hogy átgyünne ide a szerb. Minek? A drávaszabolcsi átkelőhely már a horvát határra esik. Semmi jele a távolabb zajló ütközeteknek. Mindkét oldalon egyenletes a forgalom. MenekültekEz a riport a Thermál taxi nélkül nem készülhetett volna el! Négy éve néznek egymással távcső-farkasszemet a katonák nek se híre, se hamva. Bogdán Csaba helyettes parancsnok épp telefonál. Miközben vonalra vár, úgy dobol ujjaival az asztalon, mint Clayderman a versenyzongorán. Jól elbeszélgetünk, majd katonás alapossággal megcenzúrázza kézirataimat. Fotózni is szabad. Ott, ahol a szabályzat megengedi. Megmaradt káposztától jóllakott kecskeként, de megnyugodva hagyom el irodáját. A horvá- tok valóban menekülnek! A saját árszínvonaluk elől, egészen Pécsig. Ott aztán bevásárolnak kerti bútort, pickszalámit, mindent-kivisz mosóport, és irány haza. Azért van némi háborús hangulat. Miközben kattog a kezemben a kis Exakta, sejtelmes mosollyal kihajol egy katonás bajszú fiatalember és a győzelem nemzetközijeiét formázza felém ujjaival. Mire az este beborítja a Kárpátok medencéjét, már haza is érkezünk Békésbe. Vért, szenvedést, páni félelmet nem láttunk. Bár érezhető volt a levegőben vibráló feszültség, mindenki élte megszokott életét. A jövőt nem lehet ugyan előre látni, de senki nem hitte, hogy idegen bakák csizmája taposhatná a hazai földet. Ugyanakkor egy biztos: az egymással talpig fegyverben harcoló fivérek Balkánja sokáig Európa lőporos hordója marad. Kálmán János
