Békés Megyei Hírlap, 1995. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-02-03 / 206. szám

Kapaszkodók az ezredfordulón Kalandozás koffein-országban / Érzékenység, múlandóság, lét-nemlét, szerelem — ezek örök témái, és a 37 esztendős költő, Kántor Zsolt arra is gondol, hogy a versek, könyvek sorrendje az életmű ívét is felrajzolja. A vers szüle­téséről, a költészet szerepéről és az élet értelméről beszélgettünk. (8. oldal) A közhiedelemmel ellentétben a tartós kávéfogyasztás, még nagyobb mennyiség esetén sem okoz magas vérnyomást. A szervezet ugyanis egy hét leforgása alatt hozzászokik a koffeinhez, ami ezután a vérnyomást inkább kedvezően szabályozza, mintsem károsan befolyásolja. (10. oldal) Azt tanultuk, hogy a huszadik században már nem kell helyi háborúktól tartanunk. Az atombombák árnyékában legalább annyi örömünk lesz, hogy a mikrochipek megvívják a harcot majd egymással. Ellenünk. De lám, a jó öreg Európa — mint már annyiszor —ismét rácáfolt a jóslatokra. Mégis csak dörög az ágyú, szaggat a gránát, gyilkol a bajonett! Az ezredforduló finisén kőkorszaki kegyetlenséggel dúló délszláv öldöklés mutatja: nagyon nehezen tanul az emberiség saját hibáiból. Fivérek fegyverben Jómagam is e válságövezet magyaror­szági határszakaszára indulok. Nem felfújható szenzációkat, riogató híre­ket, hanem tényszerű válaszokat kere­sek kérdéseimre. Hogyan élik meg ba­ranyai hazánkfiai a'hétköznapjaikat? Kell-e háborús eseményektől tartani Magyarországon? Felkészültek esetle­ges védelmünkre? A békéscsabai Thermál taxi az első szóra, ingyen-bérmentve vállalja a szokatlan, közel ezer kilométeres utat e veszélyesnek nyilvánított területre. A másodpercre pontosan érkező Audi volánja mögött Bursán Kálmán üzlet­vezető ül. Érdeklődő, kellemes útitárs. Mire meghányjuk-vetjük cége, hazánk s a világ dolgait, már a Dunába szaka­dó löszvölgyekben száguldunk Mo­hács felé. A város határában iszonya­tos dörrenésekre és villanásokra ka­pom fel a fejem. Nem, nem a szerbek lőnek, nem is a NATO bombáz! Csu­pán egy hirtelen jött hidegfront vonul át dél felé. Schnell Tamás főhadnagy, a határőr kirendeltség vezetője terepszínű egyenruhájában fogad. Kimért járása, szabatos beszéde katonás külsőt köl­csönöz az udvarias, intelligens fiatal tisztnek. — Huszonnyolc kilométeres határ- szakaszt őrzünk a baranyai háromszög magyarországi részén. Állományunk hivatásosokból áll, de szükség esetén kiegészítést kaphatunk a sorállomány­ból is. Fegyverrel védjük az államha­tárt, a polgári lakosságot, az objektu­mokat és eljárunk az illegális határátlé­pőkkel szemben. Többnyire csak a ha­tárfolyón átsodródó horgászokkal, csi­gaszedőkkel akad dolgunk. Me­nekültünk összesen négy volt az elmúlt hónapban, mert nem mernek átkelni az aláaknázott zöld határon. Őket kihall­gatás után elláttuk élelemmel, és a na­gyatádi táborba irányítottuk. Beülünk az autóba, hogy ki­menjünk a határmellékre. Földúton ju­tunk el ide, a Duna egyik holtágához. A part mellett stégek sorakoznak, száz méterenként. Nem is csoda, olyan ha­lakat fognak itt, hogy na! Odább, az öntéstalajon kialakított zöldségeskert­ben asszonyok szedik a burgonyát. Nem nyilatkoznak, nem állnak a fény­képezőgép elé. Elegük van az újságí­rókból. Nincs itt hulla, nem folyik vér. Félnek? Valaha, mikor a gránic túlol­dalán nehéztüzérséggel lőtték egy­mást szerb és horvát katonák, akkor rettegtek. De ennek már több éve. Ki tud félni esztendőkön át? — Várható-e Magyarország elleni támadás? — kérdezem kísérőnket. — Jelenleg csak védelmi jellegű mozgásokat észlelünk a túlsó, szerbek által ellenőrzött horvát területeken. Nem hiszem, hogy szándékosan átlép­nék a magyar államhatárt a harcoló ala­kulatok. Ha ez véletlen átsodródással megtörténne, le kell tenniük fegyverei­ket. Ha nem — akár a megsemmisí­tésükre is — felkészültünk. Közben szép csendesen leereszke­dem a töltés aljába. Tőlem kőhajtásnyi- ra húzódik a határvonal. A határkő tete­jén réti héja tol­lászkodik. Nyí­lik az ezerféle vadvirág, mel­lettük figyel­meztető tábla: Vigyázat! Ak­naveszély. Az ártéri erdőben, szinte elérhető közelségben va­lóban felfedez­hető egy hosszú gazcsík. — Oda telepítették az aknákat a szerbek. Sok erre a vad, lehúzódnak a gemenci erdőkből. Ha valamelyik vad­disznó vágy őz belelép a vezérlőhuzal­ba, nyomban felrobban. Kétszáz méte­rig életveszélyesek a repeszek — vi­gasztal fanyar mosollyal a főhadnagy. — A fotózással is vigyázzon. Nehogy nemzetközi bonyodalmakra vagy kel­lemetlen kérdésekre kerüljön sor miatta a katonai ügyészségen. Szót fogadok. Udvar kétszáz lelket számláló, taka­ros kis község. A határ a legszélső ház kerítésénél kezdődik. Korábban az élénk közúti átmenőforgalom miatt szinte elviselhetetlen volt az élet. Ma a madár sem jár erre. A határátkelőhely sorompói zárva vannak, az aszfaltútba is harckocsiaknákat építettek a túlolda­lon. Négy éve néznek egymással táv- cső-farkasszemet a katonák. Néptelen az utca, a bezárt benzinkút faláról te­nyérnyi darabokban mállik a vakolat. Idős nénike cammog kiskannájával a közkúthoz. Óvatosan megszólítom, a kitelepítés felől érdeklődöm. — Persze, hogy maradunk. Tudja, mi volt itt a második világháborúban? Na, az ne gyüjjék vissza. Akkor se ment innen el egyikünk se! Én nem hagyom itt a házam, jószágom. Nem mondom, megijedek, ha felrobban a határon egy akna, de nem hiszem, hogy átgyünne ide a szerb. Minek? A drávaszabolcsi átkelőhely már a horvát határra esik. Semmi jele a távo­labb zajló ütközeteknek. Mindkét olda­lon egyenletes a forgalom. Menekültek­Ez a riport a Thermál taxi nél­kül nem készül­hetett volna el! Négy éve néznek egymással távcső-farkasszemet a katonák nek se híre, se hamva. Bogdán Csaba helyettes parancsnok épp telefonál. Mi­közben vonalra vár, úgy dobol ujjaival az asztalon, mint Clayderman a verseny­zongorán. Jól elbeszélgetünk, majd kato­nás alapossággal megcenzúrázza kézira­taimat. Fotózni is szabad. Ott, ahol a szabályzat megengedi. Megmaradt ká­posztától jóllakott kecskeként, de meg­nyugodva hagyom el irodáját. A horvá- tok valóban menekülnek! A saját árszín­vonaluk elől, egészen Pécsig. Ott aztán bevásárolnak kerti bútort, pickszalámit, mindent-kivisz mosóport, és irány haza. Azért van némi háborús hangulat. Mi­közben kattog a kezemben a kis Exakta, sejtelmes mosollyal kihajol egy katonás bajszú fiatalember és a győzelem nem­zetközijeiét formázza felém ujjaival. Mire az este beborítja a Kárpátok medencéjét, már haza is érkezünk Bé­késbe. Vért, szenvedést, páni félelmet nem láttunk. Bár érezhető volt a levegő­ben vibráló feszültség, mindenki élte megszokott életét. A jövőt nem lehet ugyan előre látni, de senki nem hitte, hogy idegen bakák csizmája taposhat­ná a hazai földet. Ugyanakkor egy biz­tos: az egymással talpig fegyverben harcoló fivérek Balkánja sokáig Euró­pa lőporos hordója marad. Kálmán János

Next

/
Oldalképek
Tartalom