Békés Megyei Hírlap, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-01-02 / 152. szám

*§ BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1995. július 1-2., szombat-vasárnap Szerelmespár. Szinyei Merse Pál, a magyarplein airfestészet megteremtője, a modern magyarpiktúra első nagy képviselője 1870-ben festette ezt az olajképet, melyet a Magyar Nemzeti Galéria őriz. A művész legnevezetesebb, leginkább ismert képe, a Majális a Szerelmespár utáni években, 1873-ban készült. Szinyei Merse Pál 150 éve, 1845. június 4-én született Szinyeújfaluban. fehéren A morális határon túl A kormány — beismeri, vagy sem —, pontosan úgy járt, mint a kocsmai verekedés áldozata. Esete hasonlatos a kötekedő cimbo­ráéhoz, akit a nagy pofon „kiosztása” utáni önfeledt öröméből a v isszakézből kapott füles zökkentett vissza a valóságba. A különb­ség a kötekedő cimbora és a kormány között csak annyi, hogy míg előbbit a kocsma könnyen megbocsátó törzsközönsége előtt vág­ták szájon, utóbbit mindannyiunk szeme láttára. Akárhogy is, az Alkotmánybíróság tegnapi döntése a Bokros-csomag részleges elutasításáról, felér egy „zakóval”. Benne van a pakliban — mondhatnánk lazán, s bizonyára mondják is azok, akik számára elviselhetetlenül kínos a döntés. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Gyors egymásutánban ez már a harmadik olyan ítélet, amely a kormány ellenében szolgálta­tott igazságot. Kezdődött az ezer televíziós menesztésére hozott határozat elutasításával, folytatódott az egyetemi oktatók elbocsá­tásáról rendelkező döntés megmásításával és most itt van az újabb Alkotmánybírósági állásfoglalás, amely—előzményei és az eluta­sított lépések hordereje miatt—mind között a legjelentősebb. Ennyi és ekkora pofon után illő feltenni a kérdést: mennyit hibázhat egy kormány, egy pénzügyminiszter, egy parlamenti többség? Hol a szakmai, és hol a morális határ? Meddig lehet a hibát elintézettnek vélni egy bocsánattal, és mikor illik, kell a felelősséget vállalva bejelenteni: jöjjön más! A dolgokat bizonyá­ra lehet szépíteni, de tény, a kormány átlépte a morális határt. Azzal, hogy a viharos körülmények között elfogadtatott csomagja az Alkotmánybíróság szűrőjén fennakadt. Tegnap kiderült, még a nemzetmentés jelszavával sem lehet büntetlenül szembe haladni a társadalom természetes jogérzékével. Nekem, magyar állampolgárnak, rossz a közérzetem. Vajon milyen a kormányé, a pénzügyminiszteré, a Bokros-csomagot megszavazó képviselőké? A felső körökben van-e még morál, lesz-e bárkiben is tisztesség bejelenteni: jöjjön más!. Arpási Zoltán Fanyar Fruzsi a Szomszédokból Kicsit fanyar, nyers és határozott a fodrászlány, akiért kéthetente epe- kedik Gábor Gábor, az üzletembe­rek gyöngye. Fruzsi a Szomszédok­ban szivarozik, imádja a hagymát és elviselhetetlennek tartja az üres bókokat. Amolyan huszadik száza­di kékharisnya, nadrágba bújva. Pregitzer Fruzsina színészi pályája elismerő kitüntetésekkel van kikövez­ve: Rajz János-díj, Ratkó-gyűrű, Domján-díj, Jászai-díj. Pedig alig múlt harminc. Amilyen hirtelen robbant be a fővárosi életbe, olyan hamar ott is hagyta a Nemzeti Színházat. Eltűnnie mégse sikerült. Bár a nyíregyházi szín­ház tagja, a Szomszédokból az egész ország ismeri. S ezekben a hetekben a győri Baross úton, a Duna-parton, a parkokban tűnt fel. A fiatal színésznő most a Népszínház társulatánál vendé­geskedik. — Ót éve a Nemzetiből a politika miatt jött el? . — Nem. Én még az akkori igazga­tóm, Csiszár Imre fénykorában hagy­tam el, mert elégedetlen voltam a szere­peimmel. Úgy éreztem, hogy bonyolul­tabbakat is el tudnék játszani, mint ami­ket kaptam. —Hogyan lett ,,szomszéd” ? — Hívtak, ráértem, megnéztek, kel­lettem. Azóta is örülök, ha a postás kéthetente becsenget a forgatókönyv­vel.-— A fodrász Fruzsi figurája saját öllet? — Horváth Adám forgatókönyvíró álmodta ilyenné, de én is beleszólhatok az életébe. —Mi a közös a névrokonával? — Nagyon szeretem a hagymát. —Szivar? — Soha. Még cigarettát sem. Káros mindenre. —Határozottság és szókimondás? — Emiatt már nemegyszer megjár­tam. Régebben nem tudtam diplomati­kusan megfogalmazni a véleménye­met, nem voltam tekintettel másokra. Ma már talán jobban tudok időzíteni. —Bölcsebb lett? — Remélem, ilyennek tűnök. Csak így lehet életben maradni. —Mire a legbüszkébb? — Hogy szélsőségesen nyilatkoz­nak rólam. Örülök, ha nagyon kedvel­nek, és elgondolkodtat az ellenkezője. W.K. 20 éve halt meg Simon István költő Bazsi-ban, 1926. szeptem­ber 16-án szüle­tett, és 1975. jú­lius 7-én Buda­pesten halt meg Simon István Kossuth-díjas költő, műfordító. Az 1945 után je­lentkező első lí­rikus nemzedék kiemelkedő alakja, a hagyo­mányos népiesség követője volt. A tár­sadalmi valóságra és a változó világra való figyelés legfőbb jellegzetessége költői életművének. A Kortárs című fo­lyóirat egyik megalapítója, 1957-től ro­vatvezetője, majd főszerkesztője volt. A Magyar írók Szövetségének titkára, majd főtitkár-helyettesként és Veszp­rém megye országgyűlési képviselője­ként tevékenykedett. „...De így, magában tépelődve, múltba nézni és a jövőbe, s tudni majd: minek nekivágott, eltalálta — nem délibáb volt. Az a nehéz: egy pillanatra a mindenséget tenni latra — maga a küzdő és az ellen, maga harcol a két seregben. Az a nehéz: hinni, tagadni; az a nehéz: menni, maradni. Régi harcok, kudarcok népe töprengve néz a messzeségbe. Azt érzed: most a sok-sok egy itt mind magában harcol, verekszik. Hogy mért teszi, mindegyik tudja, s hogy mit jelent, mindegyik tudja: lenni egy világ talpkövének, melyre raknak pár ezerévet, és az utódok, ahogy nőnek, ne átkozzák a temetőket." (Simon István: Az a nehéz—részlet) Mit szól hozzá, kedves tanár úr? „Egyre nyilvánvalóbb: ebben a kormányban lassan mindenki csalódik!” Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeret­nénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Európa-szakértő. Most a kormányról kér­dezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — A kormány ugyanolyan állapot­ban van, mint az ország. Az egyes polgárhoz hasonlóan orientációs zava­rokkal küszködik, mind a helyzetet, mind a programnélküliséget illetően. Hogy mi ennek az oka, az elmulasztott kibeszélés, a változások mély megér­tésének hiánya, az átalakulás elméleti előkészítetlensége, vagy a prog­ramnélküliség, nem tudni. Valószínű az egész együtt. A felsorolt objektív elemek mellett súlyosak a szubjektív okok: a programadás képességének a hiánya. Ráadásul fura mutatványnak vagyunk tanúi. Modernizációs prog­ramról beszélnek, amit anélkül akar­nak a társadalommal elfogadtatni, hogy igényelnék az együttműködését, aktív részvételét az előkészítésben és magában a modernizálódási folyamat­ban. Márpedig a társadalom részvétele nélkül lehetetlen modernizálódni, de még reformokat is csinálni. — Szavai nem túl hízelgőek a kor­mányra nézve. Csak éppen azt nem mondja ki: ez egy rossz kormány. — Hogy a kormány rosszabb-e, mint amilyen lehetne? Mielőtt a kér­désre válaszolnék, le kell szögeznem, nem látok olyan erőt, amely alternatí­vája lehetne ennek a kormánynak, mert a kritikusai sem alkotnak olyan összképet, ami a társadalom számára elfogadható lenne, vagy ami a társa­dalmat mozdulásra tudná késztetni. Egyre nyilvánvalóbb viszont, hogy eb­ben a kormányban lassan mindenki csalódik. — Sokak szerint a kormány stílusa rosszabb, mint a valóságos teljesítmé­nye. — A stílus feltűnő hiányossága, hogy nincs párbeszéd a társadalom­mal. — Épp egy hete kiderült, a párttal sincs párbeszéd... — Igen, s ha nem is súlyosabb, de mindenképp súlyosbító körülmény, hogy még azzal a közeggel is hiányzik a párbeszéd, amelyiknek azonosulnia kellene a kormányzat szocialista ré­szével. De a baj ennél nagyobb. Sajnos a párt, de a többi párt sem rendelkezik azokkal a képességekkel, mechaniz­musokkal, hogy érzékelje azoknak az embereknek a gondját, baját, kritiká­ját, helyeslését, amelyikre hivatkozik. Úgy gondolom, az érzékelés csatornái nem működnek, a politizálás eleven formái nem alakultak ki. — Pedig a társadalom egyre ked­vetlenebb. — A társadalomnak rossz a hangu­lata, a beszorítottság állapotában van, kiábrándultsággal, illúzióvesztéssel, tájékozottságbeli problémákkal, prog- ramtalansággal küszködik, sok olyan dologgal, amit a pártok szónokai nem tudnak megválaszolni. Fel kell tételez­ni*, hogy azért nincs válasz, mert a változó helyzet állandó elemeit senki nem rakta össze, nem elemezte mé­lyen. Mindenki csak a negatívumok felsorolására képes. Bizonyára hiányzik az a csapat is, amelyik ezt az elemzést elvégezné és felelős politikai programmá szervezné. — A volt MSZMP többek között azért bukott meg 1990-ben, mert veze­tői elszakadtak a tömegektől, nem ér­zékelték az emberek problémáit. A szo­cialista politikusok—akiknek zöme az MSZMP-bői jött — ezek szerint nem tanultak a bukásból? — Amennyit a bukáshoz vezető körülményekhez szabottan tanulniuk kellett, annyit tanultak. Ebből jött ki az a rendszerváltási magatartás, aminek politikai megfogalmazásaként meg­született a Szocialista Párt. Az viszont más kérdés, hogy egy történelmi csa­var folytán ez a Szocialista Pártnak nevezett alakulat akarva-akaratlanul hatalomra került, és olyan rendszer- váltási helyzetben találta magát, ahol már nem az a feladata, hogy fékezze a folyamatot, a kapitalizálódást, hanem, hogy kiteljesítse azt. Tehát egy történelmi abszurdum­nak vagyunk a tanúi: tud-e szocialista lenni a Szocialista Párt? Egyáltalán, lehet-e szocialista ilyen körülmények között? Úgy tűnik, nem. Ha meg­nézzük, van-e Kelet-Európábán olyan ország, ahol tudják, hogyan lehet bal­oldaliként kapitalista versenytársadal­mat vezetni, akkor meg kell állapítsuk: nincs ilyen. Ez persze sovány vigasz azoknak, akik úgy látják, a helyzet egyre rosszabb és elviselhetetlenebb.

Next

/
Oldalképek
Tartalom