Békés Megyei Hírlap, 1995. július (50. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-29-30 / 176. szám
Vincent van Gogh: Arató. A modern európai festészet legmeghatározóbb egyénisége Cezanne és Gauguin mellett: Vincent van Gogh holland festő és grafikus (1853 —1890). Autodidaktaként kezdte, komor realizmussal ábrázolta a belgiumi bányászok nyomorát és szenvedését, a holland parasztok életét. Párizsi tanulmányai idején színei világosabbak, élénkebbek lettek. 1888-ban költözött Arles-ba, ahol a déli napsütésben ragyogó színektől bódultán remek posztimpresszionista műveket alkotott. Meg nem értéssel fogadták, a siker elkerülte. Mindez felőrölte idegeit, gyógyintézetbe került, végül öngyilkos lett. A művésszé válás első foka Elindult és visszafordult. Két főiskolai évvel és két Nemzeti színházi sikerrel a tarsolyában Fonyó Barbara úgy döntött: feladja alig elkezdett színészi pályáját, hogy prózai szerepek, operettek és musicalek helyett a jövőben operaszínpadokon énekelhessen. — Mikor jött rá, hogy az opera még a musicalnél is jobbanvonzza? A MyFair Lady próbái során? — Nem. Sokkal korábban. Már régóta vágyom arra, hogy operaénekes lehessek. — Hogyan kötött ki a színművészeim ? — Érettségi után két évig a Rádió Bridge-ben dolgoztam, mint műsorvezető, közben énekelni tanultam. Aztán egy nap nem is tudom, honnan jött a gondolat... azt mondtam, megpróbálom az operettmusical szakot. A Zeneakadémiára soha nem akartam felvételizni és most sem fogok, hiszen Adorján Ilona személyében remek énektanárom van. Szóval elmentem a színművészetire és felvettek. — Édesanyja, Kállay Bori hogyan fogadta mindezt? — Örült. — S akkor mit szólt, amikor bejelentetté: ebből ennyi is elég. — Nem érte őt váratlanul a döntésem. Itthon már régóta sejtették, mire készülök. Időközben ugyanis rájöttem, hogy az én hangom nem alkalmas musicalek éneklésére. Koloratúrszopránnal három darabban lehet csak igazán jól szerepelni. A My Fair Lady ben, a West Side Storyban és Az Operaház fantomjában. Ebből az elsőt megkaptam, a másik kettő lehet, hogy utolért volna, de mire várjak a harmadik után? Tehát döntenem kellett, s én úgy döntöttem: mindent odaadok és elölről kezdem. —Elölről? Az hol van? — A nullánál. Énekórákra járok és korrepetíciókra. Gounod Rómeó és Júliáját tanulom, bár egyelőre szó sincs róla, hogy hol és mikor fogok legközelebb színpadra lépni. Lehet, hogy évekbe telik, míg operaénekesnőként is bemutat- kozhatom. —Hogyan jött a felkérés? — Ezen a pályán szerencse nélkül nem sokra megy az ember. Ragyoghat a tehetsége, akár a nap, a puszta tudás nem elég. Én Ungvári Tamásnak köszönhetem a lehetőséget. Művelődéstörténetet tanít a főiskolán; elképesztő, micsoda jó fej. Meghívott bennünket kávéra egy óra után, ott volt az egész osztály. Sztorizott, mi meg jókat nevettünk. Egyszercsak azt mondja: műsorra tűzi a Nemzeti a My Fair Éadyt... Barbara, nem akarja eljátszani Elisát? Ó, dehogynem, tanár úr, szívesen! Ennyi. És másnap reggel behívtak a Nemzetibe. —A főiskolát otthagyta. Elisát megtartotta? — Az emlékezetemben. Azt hittem, a szívem szakad bele. Levelet írtam a Nemzeti igazgatójának, s elmondtam benne mindent. Megértett. Azt mondta: a művésszé válás első foka az, hogy kockáztatni merünk. Sz. G. L. Fekete fehéren Gesztusokkal Európába Elképzelem, amint a spanyol turisták Hegyeshalomnál lazán hátradobják autójuk hátsó ülésére kék útlevelüket és a magyar „határőrizeti szerveknek” felmutatják a személyi igazolványukat. így jelentkezvén belépésre a Magyar Köztársaság területére. Nem útlevéllel mint eddig, és nem úgy, mint más külföldiek, hanem személyivel. Bizony, hogy azzal és bizony, hogy úgy, ahogy annak idején mi jártunk a csehek- hez, a románokhoz, a lengyelekhez, a bulgárokhoz, meg más elvtársainkhoz-barátainkhoz. A jugókhoz nem, oda rendes útlevél kellett, ha még emlékeznek rá, mert azok csak elvtársaink voltak, de nem barátaink. Szóval, jöhetnek ezután a spanyolok símán, személyivel, mind az ötvenezren, mert körülbelül ennyien érdemesítik évente kis hazánkat arra, hogy megtekintsék. (Bezzeg a sógorok, itt „döngetnek” vagy hatmillióan, egymásnak adják a „kilincset” Hegyeshalomnál, Sopronnál, Kópházánál, másutt.) Biztosan tudják, a miniszterelnökünk jóvoltából ez a nagy lazaság. Ő tette a gesztust a spanyoloknak a héten Madridban: jöjjenek csak személyivel, ha akarnak. Meglehet, a magyar határig kell az útlevél, de ha erre tévednek, lássák, hová kerültek, milyen országba. Érdemes hát becsúsztatniuk azt a fránya személyit a táskájukba. Hadd élvezzék az élményt, mintha Madridból Barcelonába mennének. Olyan hétköznapian egyszerű a dolog: személyivel világot látni. Azért jót röhöghetett magában János Károly király, meg González kormányfő, amikor a mieink hazajöttek. Derülhettek rendesen ezen a személyi igazolványos gesztuson: a magyaroknak ennyire tellett. Mint a mesében: hoztak is ajándékot meg nem is, adtak is ajándékot, meg nem is. Hiába, kis ország a gesztusaiból él. Arra még telik neki. Különösen, ha görcsös igyekezettel lohol Európa felé. Árpási Zoltán 119 éve halt meg Székács József Orosházán, 1809. február 2-án született, és 1876. július 29-én halt meg Székács József költő, műfordító, egyházi író, evangélikus püspök, az MTA tagja. A bölcsészetet és a teológiát 1826- tól Sopronban végezte. 1836-ban a berlini egyetemen bölcsészeti doktorátust szerzett. 1836-tól haláláig a pesti magyar evangélikus hitközség elsó' papja volt. 1860-ban püspökké választották. 1842-48 között Török Pállal együtt a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapot szerkesztette. 1859- ben vezető' szerepet játszott a protestáns pátens elleni hazafias küzdelemben. 1838-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Verseit az 1830-as és 40-es évek folyóiratai közölték. A szerb népköltészet alkotásaiból fordított magyarra. Számos egyházi beszéde és más egyházi tárgyú munkája jelent meg. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Új törvény van születőben: segíts magadon, az Isten is megsegít! Mi történik itt? Teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, egyetemi docens, Kelet-Euró- pa-szakértó'. Most a gazdasági rendszerváltás hatásáról kérdezzük. — Tehát, mit szól hozzá tanár úr? — A rendszerváltás új szakaszba lépett. Miközben tovább folyik az új feltételeknek megfelelő társadalmi-politikai környezet formálódása, elkezdődött a gazdasági átalakulás. A társadalom aktív szereplői mindezt nehezen követik, sokan pedig felfordulásként élik meg. A ’89-90-es élmény csak részben tudatosította bennük, más következik, mint ami volt, ezért nehezen alkalmazkodnak ahhoz, ami van. Az alkalmazkodási válság tömeges, főként azoknál a rétegeknél, amelyeknek lehetőségei, korábbi életmódja, életvitele kényszerűen megváltozott, illetve változóban van. Mindenek előtt az ipari és a mezőgazdasági munkásság soraiból sodródnak sokan a perifériára. Ez a válság-sújtottá réteg újabban kiegészül a pedagógusokból és más értelmiségi csoportokból. Bizonytalan egyes vállalkozói kategóriák helyzete is. A felsorolt rétegek eltérő módon élik meg helyzetüket, de közös bennük, hogy enyhébb, vagy élesebb kritikával ugyan, valamennyien elutasítják azt, ami van. Ám a bírálat nem totális elutasítása az 1989-90-ben indult folyamatnak. Inkább ösztönös, személyre és helyzetre szabott tiltakozás. A munkanélküli munkaalkalmat vár, a vállalkozó olcsó hitelt, a farmer világos, egyértelmű agrárpolitikát — äz államtól. A bajban lévők közös jellemzője tehát, hogy kívülről várnak segítséget. Nem, vagy nehezen fogadják el, hogy új törvény van születőben: segíts magadon, az Isten is megsegít! —Ez veszélyes, mert tovább táplálja a gondoskodó állam illúzióját. — Igen, miközben az állam egyre kevésbé akar a gondoskodó szerepében tetszelegni. így aztán a passzivitás, a csodavárás apatikus magatartáshoz vezethet. A „minden hiába” érzet igazolást keres és a versenyben való helytállás kilátástalanságára mutogat olyan esetek láttán, amelyek tömegesen fordulnak elő és erkölcsileg elfogadhatatlanok: csalás, sikkasztás, meg nem érdemelt vagyonhoz jutás, protekcionizmus. Sokan látják úgy: „Ezeknek akkora előnyük van, hogy én, ha ugrok, csak leverhetem a lécet.” A mostani állapot jellemzője továbbá, hogy nem stabilak a viszonyok. Labilisak az erkölcsi-etikai alapok, nincs elismert értékrend és a vezetés is inkább jelszavakat gyárt — „Európába megyünk”, meg másokat — ahelyett, hogy olyan programot adna, amibe a kisemberek tömegei is helyet találnának maguknak. —Fel kell tenni a kérdést: jogos-e az emberek elvárása, hogy készítsen már valaki programot nekik? — Részben jogos, részben nem. Annyiban igen, hogy a köznapi embernek nincsenek olyan információi, amelyek alapján össztársadalmi programot tudna kreálni, de ez nem is feladata. Az államnak viszont igen. Ám egyelőre nincs olyan program, ami összefogna és mozgósítana. Az más kérdés, hogy az emberek maguk sem igyekeznek egyéni programokat készíteni. Vagy azért, mert nincsenek még eléggé falhoz szorítva, vagy eleve mástól várják a segítséget, vagy pedig tényleg nem is képesek rá. Nagyon sokféle oka lehet ennek. A lényeg: akik kiszorulnak a cselekvésből, azok fölött úgy zúgnak a folyamatok, hogy azokból semmit nem értenek. Úgy érzik, eszközük sincs a káros hatások kivédésére. — Az elmondottak után milyennek látja a mai magyar társadalmat? — Egy önmagával is meghasonlott, lelkileg is meggyötört, sok negatív tapasztalat gúzsában vergődő, csalódott és megcsalattatott, bizalma vesztett, keserű élményeit nehezen feldolgozó, gyanakvó, sebeket hordozó, megsértett társadalom a mai magyar világ. — Amit mond eléggé lehangoló. Ez itt a vég? — Ez még nem a vég. De könnyen az lehet, ha folytatódik a csodavárás, ha nem kezdődik el a gyors alkalmazkodás a gazdasági rendszerváltás előidézte körülményekhez. Amit mondtam, azzal nem temetni, hanem felrázni é; figyelmeztetni akartam.
