Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-24 / 120. szám
«SlIÉKÉS MEGYEI HlKLAPMEGYEI KÖRKÉP 1995. május 24., szerda o Az alaptalan félelmeket le kell győzni Évforduló. Ezen a napon született 1915-ben Gáti József, színész, kiváló művész- Negyedszázadon át a Nemzeti Színház tagja volt .Egyike legszebben beszélő színészeinknek, s kiváló versmondó. EFOTT, Diáksziget. Pénzmegtakarító jegyárusításba kezdett a békéscsabai Diáktanya az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozójára, valamint a Diáksziget eseményeire. Előbbit augusztus 9—13. között rendezik Debrecenben, és az 1900 forintos belépőt most 1600 forintért kínálják. A budapesti Hajógyári szigeten augusztus 17—24-ig zajló Diáksziget programjaira szóló jegyekhez május 31-éig ezer forinttal olcsóbban — kétezer forintért — lehet hozzájutni a Diáktanyán. Június 1-jétől ugyanakkor 500 forintot spórolhatnak meg ajegyvásárlók. Elsősorban a HÍV pozitív, illetve AIDS-beteg gyerekek álltak annak az előadásnak a középpontjában, melyet dr. Jelenik Zsuzsanna, a budapesti Szent László Kórház főorvosa tartott tegnap Békéscsabán, a Réthy kórház érdeklődő dolgozóinak. Az először 1981 -ben, Kaliforniában kimutatott betegséggel ma a gyerekek az esetek 80 százalékában a szülők révén fertőződnek meg. Hasonlóképpen vétlen a betegeket körülvevő társadalmi környezet is. Ez utóbbi tele van — nem is ok nélkül — félelmekkel, ám a súlyos kórral sújtott kis betegeket gyógyító orvosnő nem győzi hangsúlyozni: ezzel a helyzettel is meg kell Hétfőn délután tartotta ülését a muronyi képviselő-testület. A község közoktatásának helyzetéről Varga Ottó, az általános iskola igazgatója számolt be. A beszámoló szerves részét alkotta az iskolaotthonosmódszer hatékonysága, melynek lényege: a tanórák, foglalkozások délelőtt és délután egyaránt folynak, így egyenletesebbé vátanulnunk együtt élni, az alaptalan félelmeinket le kell győznünk. A megoldás a megfelelő ismeretek megszerzése lehet. Magyarországon viszont az egészségkultúra igencsak gyermekcipőben jár. Egy Svájcban működő, a magyarországi AIDS-megelőzést támogató alapítvány, a SHAPE jóvoltából hallhatott sok száz megyebelink tájékoztatást a betegségről, a gyógyítás lehetőségeiről, a betegséggel való együttélés módjáról. Dr. Jelenik Zsuzsanná- ék szorosan együttműködnek a világ más AIDS-központjaival, így ismeretekben, eljárásokban, kezelésekben együtt haladhatnak velük. Külön problémát jelent, hogy olyan fertőzöttek, lik a tanulókra nehezedő terhelés, és a pedagógusok sokkal inkább megismerik a gyermekeket és képességeiket. Második napirendi pontként dr. Péter Sándor fogszakorvos és dr. Zentay Tibor háziorvos beszámolója következett. A község háziorvosa szóvá tette,hogy nincs olyan különálló helyiség, ahol a beteg panaszait és intim probléakik a betegségük kiteljesedéséig — 6-8 éven át — szinte teljes értékű emberi életet élhetnének, a betegségük nyilvánosságra kerülése miatt — indokolatlanul —szinte kizáratnak a társadalomból. Más kérdés, hogy a betegség körülményeinek ismeretében az együttélés ésszerű és már ma is pontosan meghatározható szabályait be kell tartani. Dr. Jelenik Zsuzsannától megtudtuk, hogy a korábban megyénkben — Békésen — lakó, s ott családjával együtt teljes kitaszítottságban élő HIV-pozi- tív kisgyerek édesanyjával és testvéreivel együtt elköltözött Békés megyéből. K.A.J. máit az orvossal négyszemközt beszélhetné meg. Végezetül Balog Istvánná, az idősek klubjának megbízott vezetője számolt be a klub tevékenységéről. Az említett beszámolókat a képviselő-testület egyhangúlag elfogadta. A háziorvos fejlesztési igényével is egyetértettek, a gondok orvoslására a későbbiek folyamán még visszatérnek. Beszámolók Muronyban Megkérdeztük olvasóinkat Hol nyaralnának szívesen Juhos Károly, 48 éves, kertészszigeti rokkantnyugdíjas: Nincsenek nagy igényeim, nekem a magyarországi táj bőven megfelel. Elsősorban azokat a vidékeket szeretném újra bejárni, ahol fiatal koromban már megfordultam. Amennyiben megengedhetném magamnak, Visegrádra, Esztergomba és Dunaújvárosba biztos elmennék. Aztán a szép „magyar tengert”, a Balatont sem hagynám ki. Bár—azt hiszem — a hegyvidékeken szerzett élményeim a legkellemesebbek. Szebegyinszki János, 32 éves, köröstarcsai kőműves: Régebben nagy természet- járó voltam, és gyakran jártam az országot. Sok szép hazai vidéken megfordultam, s ahol éppen megtetszett a táj, ott vertem le a sátrat. Azt hiszem, valami ehhez hasonló vadkempingezésre legalább egy hónapra most is elmennék. Szerencsére jelenleg úgy néz ki, hogy ebből két hét — a családdal együtt — most nyáron a valóságban is könnyen összejöhet. Várkonyi Imre, 38 éves, füzesgyarmati iskolaigazgató: Nemrég egyik ismerősömmel egy játék nyereményútjai között böngésztünk. Akkor merült fel bennem, milyen jó volna a floridai utat megnyerni. Hogy miért éppen ezt? Talán mert tetszik a vidék, a tenger, a növények. S az ott hirdetett két hét nagyon elég volna. Ám a valóság ennél prózaibb lesz. Úgy tűnik, a nyáron Szlovákiába és Szegedre megyünk, meg persze hétvégén a földre kapálni. Vasas Anikó, 17 éves, békéscsabai tanuló: Ha bármi közül választhatnék, akkor Görögországba mennék. Elsősorban a tenger szépsége, meg az ottani kellemes időjárás vonz. A történelmi emlékhelyekre, valamint a híres görög kultúrára szintén kíváncsi vagyok. Ráadásul arra még nem jártam. Szerencsére úgy hallom, az ottani árak nem túl magasak, így talán vágyam már most nyáron valósággá válhat. (Magyari) Ötven nap, ötven lap Lapunk fél évszázados fennállása alkalmából mától Ötven lap — ötven nap címmel, a történelmi visszatekintés jegyében sorozatot indítunk. Összeállításunkban szerepel tallózás egykori újságokból és megszólalnak jeles személyiségek, régi olvasóink, kollégáink, akik hozzájárultak a lap arculatának kialakításához. A népcsere-propaganda vadhajtásai ellen tiltakozik a békéscsabai Nemzeti Bizottság A békéscsabai Nemzeti Bizottság május 23-i ülésén a bizottság tagjai beszámoltak arról a minősíthetetlen tevékenységről, melyet közpánikot és sokszor a családi közösségek felbontását eredményezve végeznek »titokzatos« elemek, csakhogy minél több békéscsabai szlovákot különféle gálád ijesztgetéssel Szlovákiába vándorlásra ösztönözzenek. Ezekkel a felelőtlen és minden becsületes érdeket veszélyeztető rémhírekkel szemben a békéscsabai Nemzeti Bizottság — melynek tagjai túlnyomó többségben szlovák nemzetiségűek — a legnagyobb eréllyel tiltakozik. A rémhírek elindítói nem riadnak vissza Szovjetoro- szország külpolitikája hitelének bemocskolásától sem. Ezek a minősíthetetlen rémhírek talán a legfelháborítóbb kilengései annak az agitációs munkának, mely azt célozza, hogy minél több megtévesztett és megrémített ember meneküljön az áttelepítési delegáció karjaiba. Viharsarok 1946. május 25. Megkérdeztük munkatársainkat: Miról írnának, ha idejük, módjuk lenne rá? Árpási Zoltán: Az elmúlt ötven év történetéről. Antal Gyöngyi: Inkább azt sorolnám fel, amiről nem szeretnék írni: szegénységről, bűnözésről, csalókról, szerencsétlenül járt emberekről, koszos parkokról, házakról, mérgező anyagokról — de addig írni kell róluk, amíg léteznek. Bede Zsóka: Egy jó szándékú földönkívüliről, aki magasabb színtű kultúrájával úgy tud segíteni nekünk földieloiek, hogy neki nem esik bántódása. Béla Vali: Amivel eddig foglalkoztam. A megalázónak, megnyomorítottak eseteit megszellőztetni, ostorozni a csalókat, a bűnözőket és persze minden panaszt végigjárni, amellyel a kedves olvasó megkeres. Csath Róza: Az újságíróként szerzett élményekről — érdekes találkozásokról, mosolyra fakasztó helyzetekről, megható pillanatokról —, amelyek legtöbbször kimaradnak a tudósításokból. Csete Di: Azt a sok visszásságot szeretném egyszer papírra vetni, amit ugyan elmesélnek az informátorok, ám beszélgetésünk során azt is mondják: —De le ne írd! Fábián István: Most akadt a kezembe D. Nagy Éva—Kiss István: Mesélő Magyarország című képes ismeretterjesztő kiadványa. Két másik megye társaságában itt is a legkisebb terjedelemben érdemeltük ki a szöveges bemutatást. Milyen sokszor kell még mondanunk, mutatnunk és erősítenünk saját értékeinket saját országunknak! Gila Károly: Nemrégen láttam egy fotót, amint éppen egy természetbarát, teljesen átlátszó anyagból készült ruhát mutatott be egy párizsi divatk- reátomak Cicciolina. Szívesen készítenék vele egy fényképes összeállítást, amelyet csak a kedvemért mutat be. (Folytatjuk) — Ejnye, Lajos bácsi, maga már megint nem evett — mondta a nővér, amikor az üres tányérokat szedegette össze. — Ne toljon ki velem, ne tessék sztrájkolni, abból baj lehet. — Nem sztrájkolok, csak nem eszem — válaszolt az öreg. —Nem enni azt szabad—hagyta rá a nő, aki már ki tudja, hányadszor vitte vissza az érintetlenül hagyott ételt. Pár napja csupán vagy talán hetek, hónapok teltek el azóta, amikor behozták a bácsit a számára idegen terembe. Itt az időszámítás is felborul, szürke egyhangúsággal vánszorognak az események. Áz első riadalmat az a különös szag jelentette, ami az ágyban fekvő emberekből áradt. Mindenen átható vizeletszag. Néhány magatehetetlen, összeaszott pária, olyan bűzt képes maga körül csinálni, nincs a világnak annyi ápolója, akik friss ágyneművel győznék a takarítást. Hát én is ide jutottam. Sose hittem volna — gondolta hősünk, amikor bizonyossá lett, hogy az az ágy, amelybe fektették, az utosló fekhely lesz számára. — Ne félj, te nyikorgó nyavalya, nem sokáig nyomlak, hamar eltakarítanak innen. Jöhet a következő páciens, az majd talán jobban megbecsül téged is. Konok magányában csak a tárgyakhoz volt szava. Beszélt a párnához, amelyet begyűrt a feje alá, és jó barátságba keveredett a pokróccal, melyet magára húzott. — Takarj, te durva jószág, ölelj át. Ne haragudj, hogy én nyüszítek alattad, tudom, jobban szeretnéd, ha lovak fénylő szőréhez simulnál. Látod, egy pokrócnak se sikerülhet minden. Legjobb volna megfulladni alattad, de ha ez nem megy, legalább zárd el tőlem ezt a cudar világot. Társai érdeklődéssel figyelték az új ember beilleszkedését. Volt, aki már sok éve a ház lakója. Ismerik egymás történeteit, unják is nagyon, mégis újra meg újra elmondják a mindenki számára érdektelen eseményeket. Egy-egy jövevény néha felfrissíti a meséket, de valami különös erő hatására hamarosan mind ugyanazt a bús nótát kezdi fújni. Amikor még volt hozzá ereje, elhatározta, hogy nem áll be a motyogó kórusba. Sztrájkolni tilos, de nem enni szabad. E különös törvényt kihasználva, apadt is szép csendesen az ereje, s ahogy telt az idő, egyre könnyebben érezte magát, gondolatban szinte repült. Mind ritkábban szállt le a körülötte lévő valóságba. Egyik alkalommal azt vette észre, hogy valaki megsimítja homlokát. Unokája ült az ágya mellett. Leltár — Tata, hogyan vihetnélek el innen? — kérdezte a fiú. Jó lett volna válaszolni, szépen, értelmesen. Megmondani a gyereknek, hogy ne eméssze magát, itt már nincs segítség. Élje csak nyugodtan a saját életét, hátha majd neki jobban sikerül. És sose sajnálkozzon, hiszen az a legfontosabb, hogy az ember megpróbáljon minden telhetőt. Legyen tisztességes, dolgozzon becsülettel, a többi nem rajta múlik. Jaj, de sok minden szerencse kérdése csupán. Tanulja meg bölcsen értékelni a jó dolgokat, és tűrni a rosszat is. Forgandó a világ, egyszer fenn, máskor lenn. Minél tovább él az ember, annál több bukfencet megél. Lám, az öreg fa ím elkorhadt, de semmi baj, hisz volt szép napom elég. Lesz neked is, kicsi legény. Szép bölcseket kellett volna mondani, de nem jött ajkára szó. Csak megszorította a fiú kezét, még egyszer keményen, férfiasán, s abból érezni lehetett, hogy lényegében minden rendben van. A többi csak suhanás és álom, ködös gondolatok gomolygása. Jó emberek voltak az ápolói, ezért mindenféle csöveket kötöttek a karjára, úgy próbálták táplálni, hogy el ne szálljon belőle az élet. Éjszakánként kicibálta magából a csöveket, s az ápolók ezt is hagyták, hiszen jó emberek voltak. így aztán nagy szárnyalásokhoz szoktatta magát. Hajó magasan járt, olyan parányinak, lényegtelennek látszottak a dolgok. Főként az ágy mélyén kuporgó önmagát vélte egyre jelentéktelenebbnek. Az út, amit megtett idáig, az jó volt, hiszen a sok küszködés mellett is egy teljes élet útja. Volt benne minden, ami kell: ifjúság, szerelem, munka és kudarc is bőségesen, meg rossz háború, ahogy ez már történt, mióta világ a világ. Szívből igazán hinni sose tudott, de a legfőbb parancsolatot betartotta. Sok ájtatos gazember ellenében ha lelkem pokolra jut, hát nincs igazság odaát se — gondolta magában. Vagy ha tényleg van lélekvándorlás meg újjászületés, bizony megkérem az urat, most egy darabig pihentessen, nem vagyok kíváncsi újabb küzdelmekre. Teste fogyatkozott, de libegő derengésében még tréfás dolgok is átsuhantak rajta. Egyik alkalommal a komájára gondolt, akihez a pap ment, utolsó vigaszt adni. Bátorította az atya, hogy milyen jó lesz, rövidesen az Isten színe elé kerül, s ott kezdődik majd az örök élet. Hiszem atyám, vágyódom is rá — sóhajtott a szomszéd — de azért még megvárnám itt a földön ennek a televíziós sorozatnak a végét. Nagyon furdal a kíváncsiság, kár lenne így meghalni. Hát az én komám nem járt még ott, ahonnan most én gondolok rá, ha annyira vágyódott a hívságos világba. Később talán ő is nekilódult, távoli magasságok felé. És ez az utazás lesz mindnyájunk legutolsó titka. A történet vége. Andódy Tibor
