Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-03 / 102. szám
| 1995. május 3., szerda KITEKINTÉS m ± ! sü Válás, újraházasodás... és szentáldozás? A kétsopronyi katolikus templomot néhány éve újították fel (Archív fotó) lelkipásztori megoldásra törekedett, amely tekintettel van a különféle újraházasodott elváltak egymástól eltérő helyzetére. A Hittani Kongregáció, anélkül, hogy kétségbevonná a három püspök őszinte segíteni akarását, számos határhelyzetben és drámai szituációban arra mutat rá, hogy a házasság nem két ember magánügye, hanem az egész egyházat érintő nyilvános valóság, ennél fogva érvényességének megítélése sem lehet csupán a lelkiismeretre bízva. Ezért elengedhetetlen az egyház illetékes hatóságainak bekapcsolása, annál is inkább, mivel a lelkiismeret lehet téves is. Az irat befejező részében a Hittani Kongregáció üdvözöl minden olyan lelkipásztori kezdeményezést, amely azokat a hívőket, akiknek házassága ebben a vonatkozásban rendezetlen és ezért szentáldozáshoz nem járulhatnak, a Krisztus és egyháza iránti sze- retetben megerősíti. „Csak így lesznek képesek rá — írja a kongregáció —, hogy a keresztény házasságra vonatkozó üzenetet a maga teljességében elfogadják és súlyos helyzetüket a hitből élve vállalják. A lelkipásztorkodásnak minden erejét latba kell vetnie annak igazolására, hogy nem valamiféle megkülönböztetésről van szó, hanem kizárólagosan a korlátlan hűségről Krisztus akaratához, aki a Teremtő ajándékát visszaadta nekünk és azt újra reánk bízta.” A kérdés, vajon ezzel az egyház kimondta-e ebben az ügyben az utolsó szót, vita tárgya. Az újabb, kreatív megoldások keresése minden valószínűség szerint tovább fogja foglalkoztatni a teológusokat és lelkipásztorokat. Végső fokon arról van szó, hogy hogyan lehet a gyakorlatban egymással összeegyeztetni a hűséget Jézus világos tanításához azzal az irgalommal, amelyet ő az emberi gyarlósággal szemben tanúsított és amelyet egyházától minden kétséget kizárólag ma is elvár. (Az európai magyar katolikusok lapja, az Életünk nyomán) az egyház életében való részvételre egyéb vonatkozásokban: az ima, a rendszeres miselátogatás, a lelki áldozás, a kapcsolat az egyházi közösség többi tagjaival, a gyermekek vallásos nevelése, a vallásos ismeretek elmélyítése, a bűnbánat, a böjt, az önmegtagadás, a felebaráti szeretet gyakorlása. A Hittani Kongregáció dokumentuma kifejezetten ajánlja ezt az utat, ha nincs kilátás másfajta megoldásra, és a főpásztorok, valamint a lelkészkedő papság szerető gondjaiba ajánlja híveinek ezt a csoportját, ezzel is hangsúlyozva, hogy az újraházasodott elváltak nincsenek kiközösítve az egyházból, jóllehet a szentségekhez nem járulhatnak. Mi szolgáltatott okot a Hittani Kongregációnak arra, hogy a világ püspökeinek újra lelkére kösse ezeket az alapelveket? Egy évvel ezelőtt három délnémet püspök közös körlevelet intézett egyházmegyéjük papjaihoz, amelyben ugyanezzel a kérdéssel foglalkoznak. Ebben — az egyház hagyományos álláspontját fenntartva — lehetőséget látnak arra, hogy egyes pontosan meghatározott esetekben, egy ilyen kérdésekben járatos és tapasztalt pappal folytatott beszélgetés után, amelynek során vele gyütt tárgyilagosan megvizsgálják helyzetüket, az újraházasodott elváltak lelkiismeretükben úgy döntenek, hogy az Úr asztalához járulnak. Ezt a döntést az illető papnak tiszteletben kell tartania anélkül, hogy ez magában foglalna egy hivatalos részről történő hozzájárulást. A három püspök ilyen esetnek tekinti: ha az első házasság felbomlása hűtlen elhagyás következménye és ebben az újraházasodott fél teljesen ártatlan és mindent elkövetett az első házasság megmentésére; vagy, ha az újraházasodott felek lelkiismeretükben meg vannak győződve első házasságuk érvénytelenségéről, ezt azonban külső bizonyítékkal alátámasztani nem tudják; vagy, ha már hosszabb ideje magukba tértek és bűnbánatot tartottak; végül akkor, ha komoly erkölcsi okokból nem tudják a különélést megvalósítani. A házasság nem csak két ember magánügye A három délnémet püspök ezzel a kezdeményezésével olyan toleráns és jóindulatú Mi az igaz ezekből a vádakból? Mi áll a Hittani Kongregációnak a Szentatya által is jóváhagyott iratában? Alapjában véve sem több, sem kevesebb, mint ámi az egyház eddigi álláspontja és praxisa volt ebben a kérdésben, hogy ti. azok, akik egyszer érvényes egyházi házasságot kötöttek, de elváltak és polgárilag (vagy egy másik egyházban) újraházasodtak. egyházi szempontból érvénytelen kapcsolatban élnek. Márpedig aki nem veszi figyelembe a házasságnak Jézus Krisztus által félreérthetetlen módon leszögezett fel- bonthatatlanságát, hanem új házasságra lép, az egy fontos pontban szembefordul vele, visszautasítja, illetőleg nem ismeri el saját maga számára kötelezőnek. Ha valaki ilyenformán Jézus előírásaival nem törődik, aligha mondhatja magáról, hogy szereti őt. Aki parancsaimat megtartja, az szeret engem — vési szívébe tanítványainak az utolsó vacsorán. A szentáldozásban viszont, amikor Jézust magunkhoz vesszük, iránta érzett szere - tetünket juttatjuk kifejezésre. Többek között ezért nem egyeztethető össze az újraházasodott elváltak helyzetével a szentáldozás. Ugyanez vonatkozik a többi szentségekre is, amelyek valamennyien feltételezik a Jézussal való szere- tetkapcsolatot, más szóval a megszentelő kegyelem állapotát. Ez volt mindvégig az egyház hivatalos álláspontja, akkor is, ha némely egyházatya az első századokban más nézetet képviselt és a keleti ortodox egyház bizonyos körülmények között, pl. házasságtörés esetén, lehetővé tett egy második házasságot. A sarkad! katolikus templom oltárképe Szent Ignácot ábrázolja (Archív fotó) Az egyház kereste a megoldást Annyi mindenesetre a kongregáció dokumentumából kiviláglik, hogy az elvi álláspont fenntartása nem akadályozza meg az egyházat, hogy nagy lelkipásztori szeretettel forduljon azok felé, akik egy tragikus helyzetből kifolyólag kerültek ilyen nehéz helyzetbe és szenvednek amiatt, hogy nem járulhatnak az Úr asztalához. Az újraházasodott elváltak lelkipásztori gondja, különösen a II. Vatikáni Zsinat óta állandóan foglalkoztatja az egyház felelős vezetőit. Ennek megfelelően keresték az ilyenek számára a megoldás lehetőségeit. Ezek között szerepel: 1. Az első házasság, érvénytelenségének megállapítása. Ez egy több esztendőt is igénybe vevő peres eljárás, amelynek során az egyházi törvényszék tanúkihallgatások és írásos dokumentumok alapján igyekszik megállapítani, hogy az első házasság érvényes volt-e vagy sem. Az utóbbi esetben a bírói döntés lehetőséget ad a második házasság egyházi rendezésére. 2. Ha az első házasság érvénytelen ugyan, de hiányzanak ennek bizonyítására a tanúvallomások és írásos dokumentumok, kivételes esetekben az egyházi törvényszék tanácsolhat más járható utat. 3. Ha az első házasság érvényes volt, de a második házasságban élő felek nyomós okokból nem élhetnek külön (pl. a gyermek felnevelése), járható út a felek írásbeli kijelentése, hogy nem élnek többé házaséletet. 4. Amennyiben ez a megoldás sem lehetséges, a második házasságban élők számára mindig megmarad a lehetőség Nagy port vert fel a vatikáni Hittani Kongregáció múlt év október 14-én közzétett irata az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulásáról — írja az európai magyarság Münchenben megjelenő katolikus lapja, az Életünk. A televízió, a rádió, a sajtó, egyes egyházi lapokat sem kivéve, felháborodva utasította vissza „ezt az újabb római beavatkozást”, amely „megerőszakolja a hívő ember lelkiismeretét, kegyetlenül, lábbal tiporva a krisztusi irgalmas szeretetet”, saját hibájukon kívül elvált és újraházasodott hívőktől megtagadja a szeretet szentségében való részesülést, kizárja őket az egyház életéből. Sírtunk, nevettünk, megcsókoltuk a magyar földet gém is kivittek Oroszországba, 22 éves voltam, és 8 hónapos házasok voltunk a férjemmel. Őt elvitték munka- szolgálatra 1944 szeptemberében, engem meg 1945 januárjában. Ő Németországba került angol fogságba. Nem tudtunk egymásról semmit. Egy évben jöttünk haza, én beteg lettem, 1946 októberében jöttem, ő meg márciusban. 41 évig éltünk együtt, 2 gyermekünk született, a férjem meghalt már 10 éve. A prózát elküldöm a szerkesztőségnek, ha megfelel, közöljék az újságban. Minden igaz, ezeket én átéltem. Erről egy regényt is lehetne írni, de talán el sem hiszi mindenki. A szülők sok mindent átéltek. Én egyetlen gyermeke voltam a szüleimnek. 1945. január 4-e, a 22. születésem napja Egy hétköznap megállt egy kocsi a ház előtt, szólt édesapám, gyere lányom, érted jöttek, el is vittek az orosz parancsnokságra. Soha nem mentem vissza a tanyára. A harmadik községbe vagonba zárva indultunk, de nem tudtuk hova. Tíz napig mentünk, majd meg is érkeztünk egy lágerbe. A priccsen lepihentünk. Egy pár nap múlva le a bánya fenekére mentünk, toltuk a csillét, lapátoltuk a szenet, dobáltuk a követ. Én a gépházba kerültem, a csilléket egymásra húzattam. A büntetést ezért meg is kaptam. Volt egy váltótársam és az lázas lett, és ezért én dolgoztam 16 órát, de azt is túléltem. Nagypénteken megböjtöltem, hogy a jó Isten hazasegítsen. Valaki kitalálta, levelet lehet írni haza, én meg is írtam: Édesanyám a kenyérben kakaó van és kis törek. Sajnos nem volt postás, aki elvigye. Múltak a napok egymás után, nem megyünk innen haza soha talán. Beteg lettem a bányában, kivittek a kolhozba, kapáltuk a burgonyát. Egyiket bekapáltuk, másikat a táskába raktuk és a bunkerban megfőztük. Éjjel tengerit loptunk és megfőztük. Arattunk, csépeltünk, egyik estefelé jön a parancs, hogy készülődjünk, hazamegyünk. A lágerbe vittek, egész éjjel nem aludtunk. Körülbelül egy hétig a lágerben voltunk, mert nem volt vagon, amibe bepakoljanak. Kivittek a Don-ka- nyarba, ahol a Dnyeper folyt a Donba. Szénát gyűjtöttünk, de nem volt csak öt villa. Fogtuk kézzel a rendet és összehord- tuk. Másnap villát kaptunk. Én találtam egy ágyúgolyót és a villa ágát akartam belekényszeríteni, de szerencsére nem sikerült. Sose láttam volna a hazám. Szénában aludtunk. A szúnyogok majd megettek. Újra a lágerbe kerültem, megint nem volt vagon és kivittek a kolhozba. Két nap után kivittek az állomásra, két napig voltunk ott. Harmadik napon, amikor ment a nap lefele, elindult a vonat velünk, hazafelé. Sokáig egy szót sem szóltunk, a sírástól beszélni sem tudtunk. Minden állomásnál a vonat megállt és elvitték a mozdonyt. Egynapi élelmünk volt 10 deka kenyér, 1 deka cukor, 3 deka szalonna és egy negyed szárított hal. Minden ruhánkat elcseréltünk élelemért. Úgy sem kell, mert hazamegyünk. Sok napi utazás után elértük a magyar határt. Leszálltunk a vagonból, sírtunk, nevettünk, megcsókoltuk a magyar földet. Nem hittük, hogy hazafelé jövünk. Az első magyar állomásnál megállt a vonat, hozták az asszonyok a fehér kenyeret, a másik állomásnál gyümölcsöt hoztak. Debrecenben a vagonból kiszálltunk, talán az összes lakosság kint volt az állomáson. Katonazene fogadott bennünket. Egy napig ott voltunk, 5 forintot kaptunk, kinek merre indult a vonatja, arra indult mindenki haza. Én már többet írni nem tudok, mert könnyek nélkül nem bírom. Özv. Gábor Kárólyné, Köröstarcsa
