Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-01-02 / 77. szám
Kcmdinszkij: Orosz szépség tájban (részlet, 1905). Kandinszkij a fekete papírlapot néhány helyen fedetlenül hagyta, s ezek kontúrokként bukkannak elő, erősítve a száraz gouache festék finom harmóniáit. A gyorsan száradó, síknatású festékfoltok csillámló mozaikot alkotnak Küzdelem a szereppel Három évtizede a pályán. Kecskeméten kezdte, majd a Nemzeti Színházban folytatta. Tizenöt esztendő után átszerződött a Madách Színházhoz, majd visszatért a Nemzetihez, ahol most is erősíti a társulatot. Moór Mariannát szinte kényeztették a rendezők, számos fontos szerepet eljátszott színpadon és filmen egyaránt. — Ha választani kellene az eddig Ón által megformált karakterfigurák közül, melyikre voksolna? — A Kopogós römire. Az amerikai kétszemélyes darabot Szilágyi Tiborral együtt játszottuk a Vigadóban. Egy menhelyi öregasszonyt alakítottam. Remélem, lesz még alkalmam újra eljátszani. •— Legjobban a végleteknek, az eltúlzott jellemeknek örül a színész? — Élvezetes munka az, ha a szereppel meg kell küzdeni. A színész személye adott, de az még semmi, a rábízott figurát meg kell töltenie élettel. Igaza van, a kirívó jellemekkel könnyebb boldogulni. A beszédstílussal, a testtartással, a gesztusokkal, a mimikával kel 1 gyúrni a színpadi alakot, és ha ez sajáttá . válik, akkor hiteles ábrázolásról beszélhetünk. Az pedig rendkívüli örömöt jelent a művésznek. — Ezzel szemben mit érez akkor, ha olyan szerepet bíznak Önre, amelyik távol áll Öntől? —Volt ilyen is a pályámon, mégsem mondtam nemet. Hogy miért? Egy társulat tagja nem ellenkezhet, nem illik megtagadnia a munkát. Egyik alkalommal Katona József Bánk bánjának Melindáját kaptam meg. Tudni kell, ez egy eljátszhatatlan szerep, mindenkinek beletört a bicskája. Valakinek azonban ott kell állnia a színpadon. Akkor én voltam az „áldozat”. —Ma már merne nemet mondani? — Nézze, aki egy színházi csapathoz tartozik, kutya kötelessége megoldania a rábízott feladatokat. Régen is, most is. — Úgy gondolom, az Ón pályája végig szerencsésen alakult. Sokat változott a világ, amint a művészeti élet is. Érzi ezt? — Valóban szerencsés vagyok, hiszen még most is nagyon sokat dolgozom. Sokan szabadúszásra adták a fejüket, nekem erre eddig nem volt szükségem. Megmondom őszintén, nem is vállalnám szívesen. Az ugyancsak szerencsém, hogy soha nem mutatták meg nekem, merre van az ajtó... 1957 óta dolgoztam annyit, hogy egy kis nyugdíj megillet majd. Mindjárt itt az ideje. — A rohanó világban mindannyiunkra több teher nehezedik. Moór Mariannára is? — Az otthoni munka nem teher. Elindítom az automata mosógépet, ne- kiállok vasalni. Van néhány kutyám, velük szívesen töltöm az időm. Szorgoskodom a kertben, ha kitavaszodik, máris munkába állok a ház körül. Mindenre jut időm, csak ésszerűen kell beosztani a napokat. Ha tehetem, itthon maradok, itt érzem magam a legjobban. De mostanában annyi a színházi elfoglaltságom, hogy alig vagyok idehaza. Bekerültem a fővárosi önkormányzatba is, és képviselőként rengeteg munka ígérkezik. Ezeket nem panaszként soroltam, hiszen a sokféle megbízatás az éltető erőm. A tétlenség a halálomat jelentené. Borzák Tibor Fekete fehéren Kulcs, kenyérbe sütve Mostantól minden másként lesz. Mostantól Európa is közelebb kerül hozzánk. Mostantól nyugodtabban élhetünk. E megállapítások a szomszéd megye napilapjának tudósítása nyomán fogalmazódtak meg bennem. Szegedi kollégám ugyanis arról adott hírt, hogy új rabomobilokat (rabszállítókat) vásárolt az Országos Büntetés-végrehajtási Intézet. Összesen tizenkettőt, darabját tízmillió)!) forintéit, vagyis az egészet potom százhúszmillióért. Lássanak csodát: a járgányok szuperek, biztonságosak, világosak, mi több, kényelmesek is. Olyannyira azok, hogy lehet bennük zenét hallgatni, és a csomagot páncélkazettába zárni (csak azt tudnám, kinek a csomagját ki elől?). Szép, új világ. Ha belegondolok, hogy a távolsági Ikarusokon nem hallgathatunk zenét, mert hónapok óta rossz az egész hóbelevanc, meg hogy egyetlen vonaton sincs zene-, vagy rádiószolgáltatás, mert a MÁV-nak nem telik rá, hát elszorul a szívem. Közben eszembe jutnak az aláírásgyűjtések a halálbüntetés visszaállításáért, felrémlenek a harag és a tehetetlen düh egyre-másra fellobbanó tüzei, Százhalombattán, ahol négy lány esett áldozatul az erőszaknak, Törökbálinton, ahol plébánosát gyászolva az egész falu követel elégtételt: szemet szemért, fogat fogért. De Szegedet is idézhetném, ahol a rettenet és a félelem úgy süvít az utcákon és a tereken, mint viharos téli éjszakákon a fagyos szél. A dandártábornok országos börtönfőparancsnok kenyérbe sütve kapta a vezér-rabomobil kulcsát. Lehet, hogy maga Magda Marinko, a nyolcszoros kecskeméti- orosházi-szegedi gyilkos sütötte a kulcsot a kenyérbe? Meghitt átadási ünnepség lehetett. Egy olyan országban, amely megbecsüli a rabjait. Okkal büszkék lehetünk, legalább a rabjainkat megbecsüljük. Árpási Zoltán Nyolcvan éve született Cseres Tibor író Gyergy óremetén 1915. április 1-jén született, és Budapesten 1993. május 24-én, Budapesten halt meg Cseres Tibor Kossuth- és József Atti- la-díjasíró. 1986—1989 között a Magyar írók Szövetségének elnöke volt. Számos jelentős könyvet írt, a legismertebb közülük a Hideg napok és a Parázna szobrok. Ez utóbbi ikerregénye egyébként a Fekete rózsa, mely szintén értékes alkotása, csakúgy mint színdarabjai, va-* lamint élete alkonyán írt dokumentarista prózái, például a Vérbosszú Bácskában. Több írásából készült film, Csókaréti levelek című' elbeszéléséből pedig Ránki György írt operettet. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Bokros Lajos az egyetemisták tüntetésén Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás, vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. Szándékaink szerint több-kevesebb rendszerességgel megvitatni dolgainkat. A tanár úr valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és — ahogy magáról mondja — Kelet-Európával „bíbelődik”. Kelet- Európa szakértő. Sajátosan látja a dolgokat, mint most, az egyetemisták és Bokros Lajos találkozóját. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Szokatlan volt. Valami egészen elképesztő dolog történt. Az új miniszter szakított a bevett szokásokkal: ahelyett, hogy fogadta volna az egyetemisták képviselőjét, és átvette volna tőlük — a szertartás részét képező tévékamerák jelenlétében — a piros-fehér-zöld színű szalaggal átkötött tiltakozó akármit, kijött közéjük a térre. Elmaradt a kávé, a tea, a csevely a miniszterrel. Aztán ott a téren Bokros megdöbbentő dolgot művelt: beszélgetni akart a tüntetőkkel. Hogy nem sikerült neki, az más kérdés, az a szituációból következett. Az egyetemisták ordítoztak, fütyültek, eleve azért mentek oda. Tehát amikor Bokros kijött és egyszerűen kiröhögte őket — „menjetek a fenébe, összeverődtök ezért a kétezer forintért” —, akkor ezzel a stílussal korszakot nyitott a rendszer- váltás utáni politikában. Ezzel nem azt mondom, hogy dicséretes volt amit csinált, de az biztos, hogy olyasmit mondott ki, ami eddig nem tudatosodott a társadalomban: itt kapitalizmus van, és mindenért fizetni kell. Hogy mi volt régen, az nem mentség arra, hogy most ugyanúgy legyen. —Miközben az egyetemisták a boldog kádári kort visszasíró jelszavakat skandáltak. Többek között — Horn Gyulára célozva — azt, „Gyula, mennyi volt a tandíj Rosztovban ?”. — Épp ez a helyzet legitimálta Bokros szereplését. Gondoljon bele: összeverődik több ezer egyetemista — akiknek ugyebár a haladás motorjának kelléne lenniük—és kimondva kimondatlan elkezdik a kádári kort visszasírni. Azt hiszem, Bokros nem csak szokatlan volt, nyers volt, szókimondó volt és könyörtelen, hanem azt is közölte: nincs tovább, Kádárt és az ő rendszerét most már ideje végleg eltemetni. — Nem gondolja, hogy volt ebben az egész Bokros-féle szereplésben valami megrendezettség? — Valóban, ez egy perlekedő, veszekedős, bekiabálós találkozó volt, de senkinek nem kellett igazi feszültségtől tartania. Vagyis Bokrosnak nem kellett attól félnie, hogy jön majd az ózdi kohász, vagy bárki és tüntet az egyetemisták mellett. Két ok miatt nem. Az előbb elmondottak miatt, vagyis, hogy az egész jelenség — a múlt zászlaját meglengető egyetemistákkal — anakronisztikus volt. De amiatt sem, hogy Bokros tudta, ha a több, mint 700 ezer munkanélküliért egyetlen egyetemista vagy pedagógus, egyetlen könnyet nem hullatott, akkor az egyetemistákért sem fognak a melósok az utcára menni. Bokros megérezte: a társadalmi szolidaritás széthullt, meglazult, felbomlott. Nincs semmi, ami összekösse az embereket sem eszmei, sem anyagi, sem semmilyen téren. Nos, emiatt nem volt mitől tartani Bokrosnak. Ezért röhögte ki az egyetemistákat, ezért vágta a szemükbe azt, amit. És még valami: mostantól kezdve másoknak is, akik utcára mennek, számolniuk kell azzal, hogy az elnök, a miniszter, az akárki — a petíció átvétele helyett — egyszerűen kiröhögi őket. — Lehet, hogy Bokros tudatosan játszott erre? Ha „hülyét” csinál az egyetemistákból, akkor az ózdi ko- * hász ő melléfog állni, vagy legalább nem az egyetemisták mellé? — Elképzelhetőnek tartom, hogy tudatosan tervezte meg a dolgot. A folyamatok könyörtelenségét szimbolizálandó akár ki is jelenthette volna: „teljesen mindegy, hogy miért tüntettek ti, vagy mit mondok én, ez eldőlt, mert ez egy világpolitikai nagyságrendű folyamat része. Az ügy, amiért tüntettek, komolytalan. Ezen nem lehet változtatni, ez így van.” Á. Z.
