Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-29-05-01 / 100. szám
## BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1995. április 29.-május 1., szombat-hétfő Hegedűs D. Géza össztánca Hadirokkant magyar katonaként fél lábon ropja a táncot Hegedűs D. Géza, a Vígszínház Marton László rendezte szótlan produkciójában. Talpa alatt dong a padló, fogai közt feszül a fájdalom. Hazajött. Túlélte. Mankóval a hóna alatt. Össztáncának azonban egészen más fejezetei is vannak. — Járt valaha tánciskolába? Mondjuk gyerekfejjel, remegő térddel? — Gyerekfejjel igen, remegő térddel soha. Ibrányban, a kultúrházban egy nyíregyházi hölgy foglalkozott velünk. Általános iskolás voltam, de márcsa-csa-csáztam. Otthon, a konyhában a lánytestvéreimtől is sokat tanultam. —• Főiskolásként, gondolom, balettórákra is járt. — És művészi tornára, a lányokkal együtt. Egri Kati, Dancsházi Hajnal, Hűvösvölgyi Ildikó és Takács Kati voltak az osztálytársaim; velük nagyon jó volt „lejteni”. Hétvégén, a klubban már nem is táncoltunk, hanem valósággal tomboltunk. Ez volt számunkra a szabadság kapuja. Kirázhattuk magunkból az egész heti feszültséget. Mámorító volt. Mind a mai napig hiszen, hogy két ember közt a tánc az igazi kommunikációs nyelv. — Amikor fél lábon, katonazubbonyban táncol, kire gondol? — Sok minden eszembe jutott a próbákon. Például az a nap, amikor Egri Kati édesapja, Pista bácsi, a nagyszerű színész-rendező még főiskolás koromban elém tett egy újságkivágást. A saját nekrológját, amelyet Básti Lajos írt róla. Véget ért a háború, megindult az élet Budapesten, ő meg nem jött még haza a koncentrációs táborból. Mindenki azt hitte, hogy meghalt. És akkor Básti Lajos „eltemette”. Ez mélyen belém ivódott. Milyen lehetett megérkezni fogatlanul, csontsoványan, úgy, hogy már mindenki lemondott róla? — Főiskolásként a Popfesztiválban és a Harmincéves vágyókban táncolt, pár évvel ezelőtt a Kőműves Kelemenben, és még több darabban is. — Novák Ferenc koreográfiája, a Kőműves Kelemen valóságos felfe- dezőút volt számomra. Olyan mozgáskultúrát emeltünk át populárisabb szférában, amelyről egészen addig azt hittem: nem hajthat gyökeret egy másfajta közegben. Novák Ferenc 'azonban olyan mozgásvilágot komponált belőle, hogy én azt egy életre megszerettem. Sz.G.L. Fekete fehéren Amerika búcsúja Európától Bili Clinton soha nem fog eljutni Európába. (Lehet, hogy nem is akar?) Bili Clinton nem tartja tiszteletben az európai normákat. Bili Clinton balkáni módon halálbüntetést helyezett kilátásba az oklahomai robbantás tetteseinek. Bili Clinton nem lacafacázott, röviddel a gyilkos merénylet után a Fehér Ház kertjében felállíttatta sajtótájékoztatós asztalkáját és bejelentette, nincs kegyelem. Bili Clinton nem európai módon cselekedett. Bili Clinton a tömegnyomásnak bedőlve fordult ki magából. Bili Clintonnak tehát — eléggé el nem ítélhető módon — fontosabb volt a közvélemény, az amerikai nép óhaja és akarata, mint az európai norma. Ezért mondom hát, hogy Bili Clinton soha a büdös életben nem fog eljutni Európába, de az elnökösködése alatt senyvedő Amerika sem fog felzárkózni öreg kontinensünkhöz. Nem úgy Magyarország. Ahol az államtitkár-helyettes kijelentette: ,,A történelem bizonyítja: senkit sem tart vissza az emberöléstől az, ha a büntető törvénykönyvbe beírjuk, hogy valami halállal büntetendő. A kultúrának kell kiteljesednie.” Egyszer. Úgy harminc év múlva. Addig hadd hulljon a férgese. Már akit meggyilkolnak. Különben is, a hozzátartozók vegyék tudomásul, hogy Európában vannak, s nem Amerikában. Egyébként, ha ott lennének, régen rossz lenne nekik, mert ott aztán nincs kultúra. Ha lenne, akkor Bili Clinton nem fenyegetőzne ilyen marhaságokkal, hogy az oklahomai robbantókat halállal fogják büntetni. Amerika persze nagy ország, Magyarország meg kis ország. Amerika nem Európában van, Magyarország viszont igen. Amerikában demokrácia van, vagy két évszázada, Magyarországon most van alakulóban. Amerikában a közvéleménynek súlya van, itt meg... (Na, itt hagyjuk abba!) Árpási Zoltán Háromszázhetvenöt éve született Zrínyi Miklós költő, hadvezér Ozalyban 1620. május 1-jén született, és Csáktornyán 1664 november 18-á halt meg Zrínyi Miklós. A központosított nemzeti királyság híve és megvalósításának harcosa volt. Kérlelhetetlen harcot foly- \ tatott a török ellen, haláláig Zala megye főispánja volt, de mint horvát bán is tevékenyki dett. 1661-ben felépítette az Új Zrínyivárat, s sikerrel verte vissza a török támadását. Később maga a nagyvezér vonult ellene, aki az osztrákok tétlen szemlé- ídése mellett elfoglalta a várat. így köttetett végül a vasvári béke. Ekkor talán megfordult Zrínyi fejében a Habsburg-el- lenes szervezkedés is, de 1 ez már nem derült ki, mert egy vadászaton egy vadkan megölte. Politikai elképzeléseit a „Szige- veszedelem” című eposzban írta meg, híres politikai röp- irata „Az török áfium ellen való orvosság.” Mit szól hozzá kedves tanár úr? A munkás tegye csak le mielőbb a kalapácsot Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás, vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. Megvitatni időszerű dolgainkat. A tanár úr valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Európa-szakértő. Most a vasutassztrájkról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá tanár úr? — A legfőbb tapasztalat, hogy a közvélemény, majdnem teljesen elfogadta ezt a demonstrációt. Ha összehasonlítjuk a taxisblokáddal, szembetűnik, hogy ezt a társadalom kívülről nézte és nagy nyugalommal fogadta. Duzzogással ugyan, de sem elutasítóan, sem pártfogóan. Tudomásul vette, hogy „ez van”. Kérdés persze, hogy miért? Mindenekelőtt azért, mert a társadalom erősen differenciálódik, a csoportérdekek már nem képesek össztársadalmi érdekként megjelenni. Illúzió sincs arra, hogy egyes rétegek érdekei másokéval találkozzon. Kézenfekvő a tanulság: újra kell tanulni a szolidaritást. — Ha már a szolidaritást említette, minek tekinti a pedagógusok és az egészségügyiek sztrájkfenyegetését? — Erőtlen nyilatkozatnak, apátiába hulló lagymatag tiltakozásnak. Még Szöllősiné is — aki pedig az egyik legmilitánsabb, legharciasabb politikus —, inkább retorikával, semmint a szolidaritási sztrájk tényleges meghirdetésével lépett fel. Tudta, amit minden pedagógus tud, hogy nincsenek kulcspozícióban, mint a vasutasok, tehát nem tudnák manifesztálni erejüket. Az egyetemisták is hallgattak. Hetekkel ezelőtt még tüntettek, most meg képtelenek voltak cselekvő erőként megjelenni. Sőt, már a kohászok sem hiszik, hogy botrány lesz, ha lefújják a kohót. Ellenkezőleg, akkor a ráfizetéses magyar vas- és acélipar hál’ Istennek nem „termel” veszteséget. De a MÁV-on belül is hasonló a helyzet: hiába lyukasztanának a jegykezelők, s dolgoznának a sarusok, attól a vonatok még nem indulnának el. Tehát a modem társadalomban olyan jelenségek vannak, amilyeneket senki nem látott előre. A me- lósról, aki a szocializmusban joggal volt büszke magára, mint értéktermelőre, és mondta, hogy tőle a kalapácsot ugyan senki nem veszi el, mára kiderült, hogy tegye csak le minél előbb, mert netán ráfizetést termel. —De az erő látszólag még a kezében van... — A fenét, már nem ő határozza meg a folyamatokat, hanem a folyamatokat irányító helyek azok, amelyek meghatározó szerepet játszanak, a termelésben, a közlekedésben, a hírközlésben és az élet számos helyén. Ha a vasutassztrájknak van üzenete, akkor épp a melós számára van: önállóan már képtelen erőt kicsikarni. — De odafönn, a tárgyalóasztalnál még érződött az erő. — Látszólag. A felek kompromisszumra voltak ítélve. A MÁV ugyan igyekezett megjátszani, hogy magántársaság és kissé arogánsan viszonyult a dologhoz. A kormány meg úgy tett, mint aki nem kívánja gyakorolni a tulajdonosi jogát, sőt érzékeltetni akarta: rá ne is számítsanak. A szak- szervezet is nehéz helyzetben volt, a legitimációja megtartásáért küzdött, méghozzá a legerősebb nyomást gyakorló csoport körében. A felek tudták, egyikük sem kerekedhet a másik fölé, mert azzal elveszíti a partnerséget. — Végül is, mi volt ez a sztrájk valójában? — Maradjunk abban, hogy ez a sztrájk még nem az a sztrájk. Nem volt alkalmas arra — a történelmi szituáció miatt —, hogy a tömegelégedetlenség integrátora legyen. Ugyanakkor erőtartalék-felmérés volt — ha úgy veszem — a szakszervezetek és a kormány részéről egyaránt. A szakszervezeteknek, hogy kiderüljön, kik azok, akik mögéjük sorakoznának, a kormánynak pedig, hogy megtudja, kik lépnének fel ellene. Utólag úgy tűnik, mindenki csak a maga pozícióját tudta képviselni, senki nem számíthatott külső segítségre. Ilyen értelemben mondom: ez a sztrájk nem az a sztrájk, amelyik netán megfogalmazódott a társadalmi folyamatokat totálisan elutasítók fejében. Látni kell ugyanakkor, hogy a differenciálódott társadalom süllyed és elkeseredett, az emberek érzik, még mindig van lejjebb, van veszteni valójuk, van hová süllyedniük. Nem tudják, szembeforduljanak-e a meglévővel, s ha igen, van-e alternatívájuk? Úgy tűnik, kifulladóban a remény, hogy van alternatíva, s szomorú belátással veszik tudomásul, muszáj előre menni, mert nincs más hátra, mint előre. Történelmi értelemben ez akár pozitív hoza- déka is lehet a sztrájknak. Ezüst György: Tehenes szekér
