Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-08-09 / 83. szám
1995. április 8-9., szombat-vasárnap #BÉKÉ$ MEGYEI HÍRLAP „Gyakran megkérdezik: nem fojtja-e meg a civilizáció a költészetet?" Fotó: Lehoczky Péter Második üzenet A vers: kiszáradt pusztafű, asszonyban méhkaparó kanál, üveg- hólyag-vákuum embriószivattyú, Jézus átka, Zeusz durrantása és böfögése, halottak fehér zománcvigyora vérpihés aranyrönkben, nagy emberzsíros kés, rózsaszín vályús márványtöredék, véres bikaherék fehér tálon, csillagnárcisz sárga bandzsítása, rézcsövekből gőzorgona Mississippi lapátkerekes hattyú-hajóján. Arany János levespiros, őszfakó bajsza, nyirokcsomók szőlőfürtje, világapályai kony, forradalmi zászló, űrszonda, Hold-rakéta, tarkón lőtt kisgyerek térdepelve, letépett kézfej gránitkockákra hullva, diófalevél, részeg kurvák tánca bugyjtlanul, fekete harisnyakötőben, emberégető kemencék sütőlapátja, viasz-tangó a lét-hab Tejúton, Rodin-csók, a pocakos Balzac meztelenül, delfin-csipogás, csillagnász, ásvány-susogás. A vers én vagyok, te vagy, a vers a Világ, a befejezetlen époszi láng, a vers, hogy kimondd: mi a hit, mi a gond, népek magánya, éhség, szerelem. Azzal teremtés, hogy halál-türelem! vers ott szól minden szívben Juhász Ferenc költő a szépirodalom szerepéről fl uhász Ferenc Kossuth-díjas költőt I nemrégiben Békéscsabán kö- •r szönthettük. Találkozásunk során és tekintettel a közelgő Költészet Napjára a költőt többek között a költészet és a képzőművészet kapcsolatáról, valamint a szépirodalom szerepéről, a vers jelentőségéről kérdeztem. — Költészet és képzőművészet Ón szerint milyen kapcsolatban áll egymással? Közeli rokonságban, barátságban, netán édestestvérek? — A kettőnek és a többinek is, szépirodalomnak, zenének is szüksége van egymásra. Én ilyen szempontból megkülönböztetett állapotban nőttem fel, mert egy Budapest melletti faluban születvén, 12 éves koromban egy barátom, messziről rokonom is, képzőművészeti főiskolára járt, így rokoni barátom, testvérem révén a képzőművészet már gyermekkoromban, mint teremtő létforma ott volt az életemben. Mit jelent ez? Láttam a dolgait, bemehettem a főiskolára, részt vehettem az órákon, használhattam a főiskola könyvtárát, ami nagyon jó volt, mert abban a világban, ahol éltem, nem nagyon volt könyv. Ott ismertem meg az egész képzőművészetet, a régiektől a modernekig mindent, a barokk festészettől a reneszánszon át egészen a legújabb korig, Picassóig vagy Matisse-ig. Ráadásul ez a festő, Antali Simon, Schéner Mihállyal járt együtt a főiskolára, együtt is laktak. Ez a barátság tovább élt és él ma is, holott a festő elment Magyarországról 1948-ban, először Olasz-, majd Franciaországban élt és él ma is. Általa, vele, levelezésben, személyes beszélgetésekben az egész huszadik századi művészetet, mint jelenkort, volt módomban megismerni. Nekem ez a kapcsolat maga az eleven természet. — Hatnak-e egymásra a képek, a versek? — Erre a kérdésre igennel is válaszolhatok, meg nemmel is. Mindenképp indulati igennel, mert természetesen inspirálják egymást, fontos az, ahogyan rám néz a mű, és ahogyan a festőre rá néz a vers. Másrészt mindenkinek a maga világát kell a saját művészetében megvalósítani, akkor érvényes a mű, ha benne az alkotónak önmagát sikerül adni. — Ebben a rohanó, zűrzavaros, értékeinket nem becsülő, anyagiakat hajszoló világban a szellem és a lélek gyakran nem kapja meg táplálékát. Ón szerint kell ma a vers? — Kell! Kell! Kell! Megmondom, hogy miért. Mi csak úgy tudunk gondolkodni, hogy ha valami van, annak oka kell, hogy legyen, tehát ez egy láncolat, kauzalitás. Tehát: lehet, hogy a civilizációs fejlődéssel ez törvényszerű folyamat, ez van, így kell elfogadni. Az írókat sokszor kérdezik a nagyvilágban: nem fojtja-e meg a civilizáció a költészetet? Mert ránk ömlik,, a gyerekeink hazajönnek az iskolából, bekapcsolják a televíziót, és ami van, azt nézik. Nem győzzük a képzeletbeli tenyerünket a szemünk elé tenni, ugye?, Ez a helyzet. Én a harmincas években nőttem fel falun, akkor voltam gyerek. Ott, a falumban volt háromezer ember. Na, mit gondol, hány ember olvashatott egy faluban? Körülbelül kettőhárom. —A pap, a tanító... — ...meg egy-két tisztviselő, ha volt ilyen. Úgy van, ezek a tények, ez akkor is így volt. S ez a tény mégsem igazolhatja a művészet szükségtelenségét. Akkor ne lett volna Ady Endre, Kosztolányi Dezső, ne lett volna Tóth Árpád, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Radnóti, Áprily, Móricz, Kassák?! Azt gondolom, mások, civilizált országokban sem olvasnak többet, mint mi, magyarok. Mégis jelen kell, hogy legyen az irodalom, ami olyan, mint egy megrepedt ér, szétszivárog, bevérzik. Igen, ma vagyunk abban az állapotban, amikor a művészet nem is kell, nincsen társadalmi támogatottsága, nincsen anyagi támogatottsága, de nem mondhatunk le róla, akkor egy darabig csináljuk magunknak, majd egyszercsak szükség lesz rá, bízom benne... Jártam Indiában, három nagyvárosban, hogy ott mennyi ember van, azt el sem lehet képzelni. Félelmetes embertömeg az utcán, a nyomorúságnak olyan szintje, amit gőgös és pökhendi európaiak nem tudnak elképzelni. Ha hiszi, ha nem, mégis óriási vágy, éhség él mindenkiben a költészetre. Ha nem vesz könyvet, mert nincs rá pénze, akkor maga írja. De a zene ott szól minden szívben... Niedzielsky Katalin Schéner Mihály ken, masszíroz, gyúr, farag... %\ tilthatja az áldást? y^ihály! Mi már az alko- f I! M nyatban járunk. Irrever- ^ /■ /! zibilisen megyünk az J y K alkonyat egyre-mé- •r ” í- lyebb és egyre-másabb téranyag-rétegeibe befelé. Nagy léptekkel, mint 'a gázlómadarak, járunk az alkonyat vastag, alvadva bőröző vértócsáiban, bíborarany és lila, indigófényes tömbjeiben. Nincs mód a visszafordulásra. Mintha egy gigászi pupillába lépnénk, s mennénk a látást közvetítő gömbtestben célirányosan a bíborfolt felé. Megy a porlandó. S aranyló levélként leválik róla a maradandó. Nem az árnyék. Mert az a test fénytakarása sötét sík kinövekedésünk. Velünk-halandó. De mint a hulló falevél: tőlünk függetlenedve. De nekünk, halandóknak nincs lehe- > tőségünk a reverzibilitásra. Vannak ugyan szellem-lenyűgöző, a képzelet-absztrakcióban, a matematikai gáttörésben varázslatos idő-elképzelések, idő-jelenségek, mint a tükörképvilág, a tachyonok, a feltételezett, a fénysebességnél gyorsabban mozgó elemi részecskék világa, ahol a lefékeződésben gyorsul fel a test mozgása. És van fizikailag bizonyítható idő-elágazás, idő-fa, anyag-nagyobbodás az idő-görbében. És a tükörképvilágban megfordul, átperdül a törvény. Az előre- módnak fordítottja lesz a tükörképvalóság. De mi az előre-időirány egyenesébe vagyunk szorítva. Mint régi tengerész-látcsőként, folyton előre-tolódva kifelé nőve: törpülünk vagy növekszünk halandóságunk egyre-vékonyabb tokjában. Gyalogolunk szépen az alkonyatba. De micsoda fényes, világító, szín-fényekkel lángolva tobzódó, parádés, pompás alkonyat a tied: Schéner Mihály! Az ember száll, mint a kilőtt nyílvessző, nem ölni, de a halálba fúródni! És célba-csapódása nem nagyobb tömegűvé átalakulás rezgésköd-állo- mánya, mint bizonyos ősrészecskék összecsapódásakor, de a robanás-pá- raoszlásból az iránytalan csönd. De micsoda színes boldog teremtettség- zaj. elemi zene a tied, Barátom! Mint dzsungelnyi mindenféle madár részeg kiáltozása, éneke, füttye, kopogása, rikácsolása, bajusz alatti hajnali sikolya, rózsaszín, piros, kék, fehér. Mert az vagy Mihály, dzsungelek madárbeszéde hajnali hang-özön, az anyag színes zenéje teremtett világ! Itt állsz most életműved világhalmazának tetején, mint a testi lebegés a szellem mámorából teremtett anyag-köpenyű dolgok halmazat- végtelenén, ahogy Jézus az élő dolgokkal zsúfolt víz tetején, a mozgás bőrén állt mezítláb. És én merengve nézem öreg kezeid. Könnyet is mondhatnék. Nézem: dolgos kezeid. Teremtő kezeid. Fáradt kezeid. Finom kezeid. A nyersanyagtól ráncosra, kéreg-zománcúra, hólyagosra, bütykösre gyúródott kezeid. Világvalósí- tó kezeid. Mert mi minden lett, mi minden teremtődött kezeid által! így tetted reverzibilissé a jövőt működéseddel. A lehetetlent valósággá visszafordítva. így lettél tükrözöttből tükör. Jövő a múltból. Mi minden létező lett szorgalmas és szánakozó kezeidtől! Mese, varázslat, mítosz, ördög-nyüzsgés lakta faodú-szellem-molekulák, mint fatörzs korhadás-kelyhében a vadmé- hek bozsgása, sík, egyenes, magas, szeletes, örvényes, szelvényes, kockás, négyzetes, festett és csiszolt és gyúrt. Organikus teremtés, szerves megvalósulás az előre-ágazó időben. Az egymásból következő állapotok logikája szerves épülés. Ahogy a csöndből kicsírázik, lombosodik az élő szövevény, a millió módozattal és alakkal szétosztódó világ. A kilátszó természet. Ami van. Vagy nincs. Van fizikus, aki azt mondja: nincs is az egész, csak történik az egész. Nem Isten az ember, hogy ezt megtudhatná egyszer. Ezért ember. És ez vele a szép. Ez az örök tudatlanság. Halandóság, mert tudatlanság. Schéner Mihály: játék és transzcendens merengés, babona és misztikus anyagtűz ráolvasás, virágos csacsi-ünnep, fülesek királya: rózsako- szorú-koronás, szakállas fejedelemöreg, mosoly, mint virágzó barackfaág a Szűzanya kezében, a csönd kezében tűzliliom, titok-mester tétova dünnyögésből, darázsdörmögés-hangú botorkáló bánat, habos rózsanevetés, szüzek liliomkertje gyermeki ének, gyöngyvirág-erdők kislánykoszorúja tavaszi kórus, a háborgás szívén fehéren harangozva és bólogatva, a természeti jelenés-sokaság fölnagyítója, mintha egy bolhát, szöcskét, szúnyogot, muslicát néznénk hatalmas lencse-nagyítóval, s képzelhetjük magunkat óriásnak, aki nagyító-üvegével a lába alatti törpe, pontszerű lényeket'biológiai tollas és csápos szerkezeteket nézi a fűszálakon, fűleveleken, fűkalászokon, a füvek hajszáltövében. S látja a fű világító közlekedő-edényeiben a vizet tolódva áramlani. S hallja abban a molekulák suhogását, az apró tömegsúly-csobogást. Schéner Mihály ken, masszíroz, gyúr, farag, esztergál, szögei, ékel, nútol, kapar, vés, ecsettel festékben pancsolva vért és betlehemi megszületést fakaszt a vásznon, miközben feketén néma a szamár, s a tehén szénagombócot böfög föl és nyálszakállal nyámnyog, és a világtól véres a vászon, a farost-lemez, a papiros, a fatábla, vasszelvényeket illeszt vasszelvényekbe, így képezve a hang, a zene potrohát, vascsavarokkal, húszcentisekkel, páncélhéjazatot esztergákat, fugás szárny-hátakat dörzsöl csillagszínűre, csápot csinál bütykös vaspálcákból csigolyásan hajszálazva, színes fakockákat színes fakockákra illeszt, fa-szögekkel szorítva feszít, s abból lesz a csönd ágaskodása kakas- kukorékolás-csiko, a titáni sakkló-vi- lágtest, játszik, mert bohóc, bohóc, mert a lét-öröm vigasztalan hegedűse és trombitása, a népművészet-Bauhaus önmaga-ő, a gyermeki örülni-tudás ih- letettje költő, a mindent-cselekvés teremtő akaratában és ünnep-vágyában. És közben magányosan sír, mint a téli éjszaka száraz csillagai. És mindez, amit mondtam: csak az összeg részlete részlet, töredék, cserép, néhány pikkely a világegyetemhal hátáról, az úszás testoldaláról. Mondhatjuk: leírható, jellemezhető- e így képzőművész, mint én tettem most? Mért ne? Mert ki tilthatja, hogy megáldjam szavaimmal virágzó, bíbor képzeletét és teremtő mester-kezeit? (Juhász Ferenc beszéde március 22-én Békéscsabán, Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész akadémiai székfoglalója alkalmából rendezett kiállításán hangzott el.) Schéner Mihály: Golgota, 1976, mézeskalácsütő fa diófából
