Békés Megyei Hírlap, 1995. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04-05 / 54. szám
t^BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Hé 1995. március 4-5., szombat-vasárnap 7 Székely Aladár felvételén: Ligeti Miklós. Székely Aladár fotóművész neve az általa készített portrékról ismert elsősorban: a kor művészeti életének jeleseit fényképezte, az ő fotója a legismertebb Ady-portré — akinek halála után a róla készült fotókból albumot is kiadott. Székely Aladár, a fotóművészeti realizmus első jelentős magyar képviselője 1870. március 5-én Békésgyulán született, és 1940-ben halt meg Budapesten. Gyulán és Orosházán működött, ő volt Karácsonyi János Békés megye története című munkájának fényképész munkatársa. A fenti felvételen: Ligeti Miklós szobrász, akinek fő műve a budapesti Anonymus-szobor Körmendi, a lojális polgár Sajgó térdekkel érkezik a Mikroszkóp Színházban éppen véget ért próbáról, de felvont szemöldöke mögött örökké ott bujkál a „sátá- X SdgPH ni” mosoly. Körmendi János hat- vanhét évesen maga írta, rendez- mm '' te kabaréját és a színpadra lépve a —Ilii — fájdalmat is elfelejti. — Tudja, aranyanyám, szellemileg jól vagyok, de a testi bajaimtól már egy kaszárnya kipusztult volna. Három veseműtéten estem, át, érszűkületem van, majd húsz éve küszködöm a cukorbajjal és mindemellett sajog a lábam és a gerincem. Egyedül a cselekvési kényszer tart életben. — A legnépszerűbb színészek egyike, de Körmendi Jánosról, mint magánemberről szinte nem tudni semmit. — Ez a szerencsém. Bár nincs rejtegetni valóm, az igazság az, hogy imádom az otthonomat. Ha a színházban végzek, rohanok haza és már bújok is a pizsamámba. Életem egyetlen jó lépése a házasságom volt. Nagyon szeretem a feleségemet, aki nyugdíjas röntgenorvosként ma is dolgozik. Több, mint negyven éve élünk együtt és egyre jobban szeretem. A lányom, Gabriella a Bristoli Egyetemen végzett teológiát, a férjével együtt nemrég települt haza. Nem akarok dicsekedni, de a lakásukban én szereltem a villanyt, festettem, parkettáztam. Mindent meg tudok csinálni a ház körül, amit kell. — Családszerető, nagyon jó édesapa. Otthonról hozta mindezt? — Apámat másfél éves koromban a háború vitte el. Mellesleg alkoholista volt. Anyám szőnyegszövőnőként dolgozott, de nem tudott eltartani bennünket, így a bátyámmal együtt menhelyre kerültünk. Intézetről intézetre vándoroltunk. Nehéz sors jutott osztályrészemül, de nem haragudtam meg sem a világra, sem önmagámra. —A színészi pályán sokáig váratott magára a siker. — Pedig a tudásom, a tehetségem korábban sem volt más. Egyszerűen nem tudtam magam megszerettetni azokkal, akiknek a támogatása nélkül a legnagyobb zsenik sem boldogulnak. Túlságosan egyenes és szókimondó vagyok, ezt pedig nem mindenki szereti. Idővel aztán az antipátia lassan megkopott velem szemben. —Hobbi, szenvedély? — Nem gyűjtök semmit. Szerencsére nincs különösebb káros szenvedélyem sem. Ha meg kellene innom egy pohár bort, abba azonnal belehalnék. Egyedül a cigarettáról nem tudok lemondani. Sokat dohányzom. — Mi a véleménye a politikáról? — Olyan vagyok, mint egy átlagember. Bosszankodom, ha a dolgok másként alakulnak, mint ahogy szeretném. És örülök, ha számomra kedvező döntések születnek. Ezzel együtt rám mindenfajta diktatúra számíthat. Ha be kell fizetni az adót, én kifizetem. Ha azt mondják, hogy holnap reggel jelenjek meg a Keleti pályaudvar hatos vagonjánál háromnapi hideg élelemmel, akkor én megjelenek. Rendkívül lojális, engedelmes polgár vagyok. — Tervei? — Megélni a holnapot. Németh Zsuzsa Fekete fehéren Tudják, a kásahegy... Sokak számára új időszámítás kezdődik a napokban, amikor kézhez veszik a villanyszámlát. A rádió kora esti műsorában a magyar családok anyagi helyzetét jól ismerő hölgy azt mondta, nem akar kuvik lenni, de két-három hónapon belül társadalmi robbanás következik be az áramdíj emelése miatt. A napokban egy kereskedő, a vállalkozások esélyeit firtató kérdésemre hanyagul csak annyit mondott: „mit akarnak ezek, társadalmi nyomásra távozni a hatalomból?” Tényleg, mit is akarnak „ezek”? Nem kétséges, megoldani az ország gazdasági bajait, s ennek árán túlélni e drámai napokat. Nehéz lesz, nem vitás, mert a kásahegy — hogy más, kevésbé szalonképes hasonlatot ne említsek — szinte elhordhatatlan. A választások óta eltelt vagy nyolc hónap, de a napok az elvesztegetett idő számlájára írhatók. Békési évvel ezelőtti, ovációval fogadott kinevezése (majd viharos távozása) után most Bokros is teljes egyetértéssel ülhet a PM székébe. A pénzügyminiszterekkel tehát nem volt baj már korábban sem, csak épp a gazdaság rohadt tovább. Amiből az következik, hogy az ország a reményeiből él már évek óta — hátha a következő fináncminiszter... Kérdés persze, meddig tartanak a remények a márciusi villanyszámla átvétele után. Van-e még tartalék, amely felélhető, villany, amely kikapcsolható. Kár lenne tagadni, egyre kevésbé: a nyomasztó szegénységet a kilátástalan- ság ketrecébe szorítják a korszerűtlen villamos fogyasztási eszközök. Hiába forog ötször lassabban a villanyóra a kompakt izzók, a modem televíziók, mosógépek és hűtő- szekrények bekapcsolásakor, ha a korszerű égők, gépek megfizetésére millióknak esélyük sincs. Marad tehát a „még ezt is ki kell bírni”! Vagy valóra válik a kuvik-jóslat: a társadalmi robbanás. Hogy akkor mi lesz, tőlem ne kérdezzék. Tudják, a kásahegy... ■w Árpási Zoltán Húsz éve halt meg Németh László író A XX. századi magyar próza- irodalom kiemelkedő' képviselője, Németh László Kossuth-díjas író 1901. április 18-án született Nagybányán, és 1975. március 3-án halt meg Budapesten. Regényei — többek között a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom —, és történelmi drámái — így a Húsz János, a Széchenyi, a Galilei, Az áruló, a II. József, A két Bolyai, a VII. Gergely — a magyar irodalom örökbecsű alkotásai. Értékesek esszéi és tanulmányai, s életművének nagy jelentőségű részét alkotják műfordításai. Elmélyülten foglalkozott a magyarság helyével Kelet-Európábán, alaposan megismerte a szomszédos népek kultúráját és irodalmát. VlDüuri bácsi igen nevezetes férfi volt va?osunkban. Az asztalosmesterek között első, akinek remekeit az idegenek is megcsodálták. Szerette a politúros szekrények és ágyak művészetét, de az asztal örömeit se vetette meg. György napját sokáig emlegették minden esztendőben azok a választottak, akiket vendégszerető házánál marasztalt vacsorára. Én az asztal végére kerültem, kisfiú, aki akkor kezdtem a latin iskolába járni, de már a magam rigmusaival köszöntöttem az ünnepeltet, aki rokoni szeretettel és aggodalommal veregette meg a vállamat. — Csak valahogy poéta ne légy, öcsém! Lesütöttem a szemem, és azután fölnéztem egy aranyrámás, nagy képre, amelyen Petőfi haldokolt a segesvári csatatéren, szíve vérével írva a porba: Hazám! Gyuri bácsi elfogta ezt a rajongó és büszke tekintetet, és nyomatékosan tette hozzá: — Mert Petőfi se volt ám csak költő, hanem őrnagy is volt Bem apó seregében. És Gyuri bácsi végigvezetett a hosszú folyosón és a szobák során, melyeknek falai valóságos történeti képcsarnokot alkottak. Sorra megtaláltam Attila hun királyt, Árpád vezért, Dobozi Mihályt, Zrínyi Miklóst, Batthyány Lajost, aki a vadászoknak tüzet vezényel, és végül Gyuri bácsi ágya fölött ott láttam egymás mellett a király és a száműzött Kossuth arcképét, mert Gyuri bácsi negyvennyolcas volt ugyan, de a Szent István-rend kiskeresztjét is megkapta a hazai ipar körül szerzett érdemei jutalmául. A vacsora belenyúlt a kora hajnalba, Gyuri bácsi nótás kedve nem akart véget érni, engem bizony hamarosan elfogott a buzgóság a párnákkal föltornyozott karosszékben, és álmomban Petőfivel együtt harcoltam az idegen elnyomás ellen, karddal az oldalamon. Javában vag- dalkoztam véle, mikor arra ébredtem, hogy Gyuri bácsi hangosan magyarázta az édesapámnak, aki a világ legbékésebb embere volt: — A díszkardot pedig a fiadnak hagyom! Hatvanhétben ezt a kardot viseltem a koronázáshoz. A legszebb emléket kapja tőlem. Már ennél többet nemigen hallottam, mert megint leragadt a szemem, és tovább küzdöttem az álombéli ellenséggel. Most már a díszkard villogott kezemben. Úgy vágtam a po- gányt, mint a répát, és közben csatadalokat énekeltem. A csatadalok persze a magam szerzeményei. Ez volt az utolsó gondtalanul vidám György-nap az életemben. Gyuri bácsi az egyik szenátor ezüstlakodalmán olyan mélyen nézett a pohár fenekére, hogy megsimogatta a guta. Alig maradt annyi ideje, hogy végrendelkezzék. Bizony, ez meg is látszott azon. A díszkardot ugyan reám testálta szegény, de az édesapámat már kifelejtette az örökösök sorából, pedig ő volt a szívéhez legközelebb. Áz örökösök pedig nagyon számosán voltak. Az atya- fiság családi tanácsot tartott, és azon hosszas veszekedés után az édesapámnak is adtak valamit a jussból, de csak éppen hogy tessék-lássék. A díszkard mégiscsak díszkard: én voltam a legkisebb és legbüszkébb örökös. Szép szál fegyver volt, szinte egy fejjel magasabb, mint magam. No, ehhez még nőni kell a gyereknek! — gondolták otthon, és a díszkard a padlásra került, mert a lakásban nem volt számára hely. Nekem a legnagyobb ünnepem, az volt, ha néha föllopóztam az öreg padlásra, annak is a legvégső szögletébe, ahol Mári néni tartogatta az ereklyéit és ott a pókhálót leverve, megemeltem a kardot. Fekete bársonyhüvelyéből kihúztam, megvillogtattam a négy világtáj felé, mint valami kiskirály. Hogy tüzelt a boglár bronzmarkolatán, csak az volt a kár, hogy a rozsda egyre jobban kikezdte a damaszk pengét. Az a juhászbojtár se lehetett boldogabb és büszkébb, aki az idők kezdetén az Isten kardját megtalálta. Egy álmos novemberi délután azonban hiába szöktem föl a padlásra, a díszkardnak, egyetlen örökségemnek már csak hűlt helyét találtam. Volt ott a sarokban még sok minden, üres befőt- tes- és törött ablaküvegek, egérfogó és falióra, amelynek már csak egyik mutatója jelezte a megái lőtt időt, fakult újságok és emléklapok az árvíz idejéről, ócska naptárak és rozsdás szegek, de Gyuri bácsi hagyománya hiányzott. Később tudtam meg, hogy egy nehéz órában eladták kéz alatt valakinek, aki éppen királyi audienciára készült. Én egy darabig titokban szomorkod- tam utána, de karácsonykor megvigasztalt egy ajándék verseskönyv, amelyben különösen Petőfi Magyar nemese tetszett. Ekkor fogadtam meg egy életre, hogy nekem nem a kard lesz a fegyverem, hanem a lant. Mert a kardforgatáshoz csakugyan múlhatatlanul szükséges a kard, de a lantpengetéshez elegendő az a kis acélfegyver is, amelyet közönségesen tolinak neveznek. Juhász Gyula: Örökség
