Békés Megyei Hírlap, 1995. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04-05 / 54. szám
A festészettől a belsőépítészetig A Békéstáji Művészeti Társaság életrehívását a megváltozott alkotói feltételrendszer, az ellehetetlenedé helyzet elleni önvédelem tette szükségessé. (6. oldal) Körmendi, a lojális polgár — Tudja, aranyanyám, szellemileg jól vagyok, de a testi bajaimtól már egy kaszárnya kipusztult volna. Három veseműtéten estem át, érszűkületem van — kezdi a hatvanhét éves művész (7. oldal) Szittya őseink alig foglalták el új életterüket a Kárpátok medencéjében, Pannonhalmán már 996-ban oktatás folyt az apátság falai között. Úgy is mondhatnánk, hogy az amúgy vadat és halat bőven termő új hazában csak száz évig tudtak meglenni iskola nélkül. Jövőre emlékezik meg tehát a nemzet oktatásügyének ezeréves évfordulójáról. A nemzet napszámosai Ritkán adódó jubileum lesz!-Az örömbe azonban üröm is vegyül, mert súlyos kérdések vetítik előre árnyaikat. Lesz tanítás egyáltalán az ezredforduló magyar kistelepülésén? Megélhet-e falu tanoda nélkül? Mi lesz a kisközségek még meglévő utolsó értelmiségi bázisával, a pedagógussal? Jelentős változások zajlanak ma a közoktatásban. Mellbevágó, mert egyszerre, a szakma valamennyi területén jelentkeznek ezek. Elég, ha csak a törvénykezés, az iskolaszerkezet, a nemzeti alaptantervek körüli vitákra gondolunk. Mindezekkel egyidőben újraéled egy jól ismert régi ellentmondás: a faluhelyen is életképes, olykor szárnyaló pedagógiai lehetőségeinket a gazdasági recesszió köti röghöz. A jó nevelő születési hibája a jobbra való folyamatos törekvés. Munkája évtizedeken át már-már elvárt alapértékei a hivatástudat, az önzetlenség. Ma, az általános értékrend változás, a személyes boldogulás társadalmi szintű hajszolása a nevetségesség szintjére tapossa mindezt. Az iskola egyenlő az élettel Csabaszabadi és Pusztaottlaka megyénk közepén, egymástól alig karnyújtásnyira elterülő kistelepülések. Mindkettő az életért küzd. Megélték már egyszer a körzetesítést. Iskolabusz? Ennek „előnyeit” akkor megismerték és többé nem kémek belőle. Kesjár Mátyás polgármesterrel és Patai János igazgatóval a csabaszabadi iskola könyvtártermében beszélgetek. —A sírból hoztuk vissza ezt a községet — szövi gondolatai fonalát a falu első embere. — Nem is nyertük volna vissza önállóságunkat működő iskola nélkül. Azóta szerényen, de emelkedik a születések száma, nem ingáznak a gyerekek, kenyeret tudunk adni néhány helybélinek is. Közéleti szereplésem egyik legszebb emléke az volt, amikor a lakosság az első hívó szóra jött és társadalmi munkában újjáépítette ezt az épületet. Mint látja, azóta is bővítjük. Itt a legmakacsabb kételkedő is megérti: az iskola egyenlő az élettel! —Hogyan folyik az oktatás? — Természetesen összevont osztályaink vannak, hiszen kevés a gyermek — veszi át a szót az intézmény vezetője. De nehogy azt higgye, hogy ezzel visszatértünk a pedagógia őskorába! Hátrányainkból igyekezünk előnyt kovácsolni: személyre szabott, tehát igen hatékony oktatást folytatunk. Magasra kell itt is helyezni a mércét, tanítványaink tudása nem maradhat el a városi nebulókétól! Tudja, a kis iskola még nem jelent rossz iskolát... Kevés, de jó pedagógus dolgozik itt. Békéscsabáról járnak ki, húsz perc az út. Nálunk igazán kiélhetik szakmai ambícióikat, de nem kell feladniuk városi életformájukat. Ha itt nem szántaná tovább a kréta a nagytáblát, Szabadi ismét feltételes buszmegállóvá válna. — Településünkön alig hatszázan élnek — osztja meg velem gondjait a cserépkályha otthonos melege mellett Csomós István, Pusztaottlaka iskola- mestere. Még huszonhárom fiatal koptatja az iskolapadokat, de csak addig, míg az önkormányzat ilyen mélyen tud a zsebébe nyúlni. Az állami támogatás kiadásaink felét fedezi... Ugyanakkor az infrastruktúra fejletlen, rossz a közlekedés. Még az is előfordult, hogy a tanévkezdéskor nem volt meg az induláshoz szükséges nevelői állomány. A megoldást a helyi munkaerő kiképzése jelentené. De mi lesz, ha az is elköltözik? Kicsöngetnek. A folyosón lármás diáknépség indul elkölteni ebédjét. Az udvar viszont már néptelen. A falu is. Az utcán csak egy eltévedt kiskutyával találkozom. Megkondult a lélekharang a kisiskolák felett. A Viharsarok „kis tigrise” Nagy Béla, Medgyesegyháza polgár- mestere egyenes, fejlesztésben gondolkozó ember. Fiatal. Hivatalában lázas munka folyik, az asztalokat irathalmok borítják el. A falon töviskoszorú, mellette szerencsepatkó. Hivatása jelképei lennének? — Nézze, ez a mi címerünk. A kék a szlovákság, a piros és a zöld a magyarság nemzeti színei. A középen álló életfa a megújhodás és az összefogás szimbólumai. —Hogyan áll a gazdaság és a kultúra helyzete? — A gazdaság feladata a források megteremtése. A medgyesiek már régen a talpukra estek, ez meg is látszik a falun. Mindenütt fólia, messze földön ismert a paprikánk, a dinnyénk... De azért mi sem vagyunk sokkal jobb helyzetben, mint mások. Okos gazdálkodással, utánjárással mindig elő tudtuk teremteni azokat a pénzeket, amelyek a fejlesztésekhez kellettek. A kultúra nem elpazarlója, hanem újratermelője a jólétnek, ezért tevékenységünk középpontjában a civil szervezetek újraélesztése és az oktatás áll. —Milyen a közoktatás helyzete? —Ez a legfontosabbak egyike. Nem véletlen, hogy a fejlett államokban a legtöbbet erre költenek. Nem az energia, nem a nyersanyag, hanem a beruházott szellemi tőke határozza már meg az áru értékét. A mi legfontosabb „termékünk” a színvonalas tudással rendelkező fiatal. Ez az egyéni és közösségi boldogulás alapja. —A jó iskola sokba kerül... — Bár az oktatás nemcsak pénzkérdés, de tényleg sokba kerül. Nem sajnáljuk az eredményes működéshez szükséges pénzt. Ennek előteremtése nálunk sem egyszerű, de a képviselők támogató hozzáállása, a lakosság józan értékítélete már érleli ennek sokáig élvezhető gyümölcseit. Mint említettem, mi sem élünk gondtalanabbá, mint mások. De néhány kérdésről másképp vélekedünk! Az oktatás színvonala a település életében minőségjelző elem. A hatalom árnyékában Döőry Albert dunántúli nyugdíjas pedagógus tartalmas, embert formáló életet élt. Gondolatai közéletiségről, szolgálatról ma is megszívlelendőek. — A pedagógus mindig központi szerepet játszott egy település közéletében. Vért adott, népességet írt össze, az ötvenes években még gyapotot is szedett társadalmi munkában. Ha dolgát jól végezte, előbb-utóbb kiemelték és vezetőt faragtak belőle. Én is így lettem igazgató a Kádár-rendszerben, meg ami ezzel járt: tanács- és párttag is. Munkámat nem egyéni céljaim elérésére, hanem az isten háta mögötti oskola fejlesztéséért fejtettem ki. Volt is emiatt elég bajom, fejbe is csaptak Lesz tanítás egyáltalán az ezredforduló magyar kistelepülésén? néhányszor. Beálltam a sorba, nem ment másképp. De sokszor megtapasztaltam Rogers őrnagy igazságát! —Mire gondol? Azt mondja Kenneth Roberts Észak- nyugati átjáró című regényében: „Nincs olyan aljasság, amire néhány magas állású ember ne volna képes, ha vetélytársát látja valakiben! Akkor szemrebbenés nélkül hazudik, csal, szavazatokat vásárol és megszegi legszentebb ígéreteit. Habozás nélkül ledöfi hátulról barátait. A háború is piszkos dolog, de a politika ezerszer piszkosabb!” Szokatlan világ ez a szolgálatra fogékony pedagógus számára, de muszáj volt beletanulnom. —Lobog még a fáklya ? — Bennem igen... Bár a végén már azt mondtam: nem kell, hogy szeressetek, hogy elismerjetek, csak hagyjatok nyugodtan dolgozni! A rendszerváltás is keserűséggel töltött el. O anyám, nem ilyen lovat akartunk... Nem sírom vissza a gulyáskommunizmust, de ez az ország akkor lakhatóbb volt, mint ma. A leginkább a saját fajtámért aggódok. Látom, hogy az emberekben gyűlő, már-már robbanásra kész feszültség olykor azokon is csattan, akik ártatlanok ebben. Az egykor megmosolygott kezdő tanári fizetés mára felértékelődött: esély a számlák kifizetésére, a holnap megélésére... Néha már úgy érzem, mintha mi lennénk a falu sanyarú helyzetének okozói. Félek, hogy ez a szemlélet csak később felismerhető, de súlyos károkat fog okozni a kultúrában, az oktatásban. — Egy dolgot szívleljen meg mindenki, aki a hatalomba ártja magát. A hosszú élet titka: a tüzes menyecskét elölről, a szilaj csikót hátulról, a politikát mindenfelől kerülni kell! Igaz a régi mondás is: hatalmat csak annak szabad a kezébe adni, aki számára ez teher. Különben visszaél vele. * A téren gyerekek játszanak, majd készülnek haza az iskolából. Kisvártatva hatalmas táskáikat cipelve szaladgálnak az aszfalton. Vajon mindannyian hozzájutnak a boldogulás alapjához: a tudáshoz? Vagy egy életen át cipelik hátukon a hátrányos helyzet keresztjeit? Tanító nénijük búcsúzik tőlük. Rajta biztosan nem múlik. Tette eddig is a dolgát — helytállt emberül. KálmánJános
