Békés Megyei Hírlap, 1995. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-28 / 73. szám

1995. március 28., kedd «►IHLET «*• INTERJÚ » Stílus és műgond Beszélgetés a 70 éves Petőcz Károllyal-—Hogyan kezdődik egy nyomdász-pálya­futás, milyen élmények segítik a kibonta­kozást? — Nekem az nem adatott meg, hogy Lipcsében vagy máshol egy külhoni szak­iskolában tanulhattam volna a mestersé­gem középfokát államköltségen, de még az sem, hogy, nyugati tanulmányutakon gyarapíthattam volna tipografikai kezdet­leges tudásomat. Az a néhány hónap, amit Tevan mester közelében töltöttem, igen­igen kevésnek tűnik egy magasabb szintű, jobb értékrendbe tartozó szakmai ízlés továbbfejlesztésre — fél évszázad távla­tából meg különösen. Az alatt a rövid idő alatt nem a tipográfiának az általánosság­ban kialakulttól eltérő, más, regionális esztétikájába kóstolhattam bele, hanem az üzemszervezés, a technológia, a munka ésszerűsítése köreibe nyerhettem valame­lyest betekintést. Ez a „vonal” erősödött meg bennem azokban az években (1950—60), amikor már Tevan nélkül, de Tevan szellemében — egy csabai team tagjaként — dolgozhattam a hirtelen meg­nőtt középüzem belső szervezetének, ke­reskedelmi kapcsolatainak fejlesztésé­ben. A tipográfia esztétikájának kérdései nem merültek fel akkor, „csupán” a szak­mai gyakorlat igényessége és precizitása volt állandóan napirenden. Ennek ez lett a következménye, hogy a nyomtatás tech­nológiájára került a hangsúly leginkább, mint annak előtte a sokkal kisebb üzem­ben, a tevani időkben. A csomagolóa- nyag-gyártás műfaja hozta ezt magával, az azonos rendszerű termékcsalád nyom­dán kívül kialakított ízlésvilága. A „sze­dőterem” döntően a nyomtató rész, a gép­terem folyamatos munkaellátását biztosí­totta úgy, hogy ott az üres — a nem termelő — idők állandóan csökkenjenek. A gépterem volt a vállalat húzó ágazata. A programozott munkavégzés ott alakult ki, a teljesítmény-normákat ott vezették be. Ez ma is pontosan így van. —Mikor találkoztál először valódi, mű­vészi feladatokkal? — Valóságos tipográfiai kérdésekkel akkor találkoztam, amikor az ágazati ve­zetés döntésével a békéscsabai nyomdá­hoz csatolt gyomai — volt Kner—nyom­daüzem vezetője lettem (1963). A biblio­fil könyvek reneszánsza kezdődött el ak­koriban nálunk, s az állami könykiadók általában presztízsnek tekintették a szép könyveket. A szépirodalom profiljában egyenesen kötelező lett és sikk volt az esztétiaki és technikai minőség. A kiadók műszaki vezetői elsősorban, de még az osztályok dolgozói közül (műszaki szer­kesztők) többen is a legjobb nyomdászok, a kiváló műhelyek mesterszedői közül verbuválódtak. Ok, szinte mindannyian megfelelően tájékozottak voltak a régi Kner-officína hagyományait illetően is. Szívesen keresték meg tehát a nyomdát, ahol a még meglévő régi szaktársak a legteljesebb tudásukkal társultak a kiadói célokhoz. így a gyomai műhelyben kivált­képpen elsőrendű fontosságúak lettek az esztétikai kérdések, melyeknek jelentősé­gét a technológiák gépesítései sem csorbí­tották. Sőt, a nyomdai fejlesztések gépeit eme szempontok szerint határoztuk meg. A nyomda berendezései ugyanis az 50-es évek végére már teljesen elavultak, hiszen akkortájt a nyomdászatban is divatos át­szervezések okozta labilis helyzetek miatt — néhány nagyobb fővárosi, kulcshely­zetben lévő üzemet kivéve — a fejleszté­seket szerte az országban elhanyagolta az iparvezetés. Gyomán nagy lelkesedéssel és erőfeszítéssel megkeződött a bibliofilja rehabilitása. Ezt a kneri esztétikumra ala­pozva kívánta kiteljesíteni mind a két oldal: a nyomda is, a kiadói kör is. Termé­szetes, hogy a kneri stílus és az akkori ízlés közötti különbségeket már az újabb irány­zatok, törekvések, divatok gyors befoga­dásával lehetett áthidalni. —Ebben a folyamatban, átalakításban ott te már motor voltál... — Békéscsaba volt — tudtommal — az egyetlen vidéki nyomda, ahol már az öt­venes évek elején megindult valami sze­rény mozgolódás a fejlesztések terén. Egy tőkeerősebb és jó személyi állományú anyavállalattal a háttérben, már valamit kezdeni lehetett a régi officinában. Bosszant az igénytelenség, a szakmai hebehurgyaság, a dilettantizmus pimasz gőgje. Minden korban, minden szakmá­ban, céhekben, manufaktúrákban, gyá­rakban végeztek silány munkát, gyártot­tak csapnivaló vásári holmit. Ezt megaka­dályozni nem lehet. A nyomdászat több mint fél évezrede során nem mindenütt és nem mndenkor művelték a míves tipográ­fiát. De voltak városok, műhelyek, ahol és amelyekben iskolákat teremtettek a kép­zett tipográfusok, ahol irányzatok, stílu­sok keletkeztek, melyeket rövid időn belül országok, kultúrövezetek vettek át és építettek bele saját szakmai szokásaik közé. Ami a régiók nyomdakultúráját ille­ti, az évszázadunk elején már itthon is, külföldön is ismert volt a Kner-műhely. Én — személyesen — sajnálom azt, hogy ez a műhely, amikor már iskolává fejlő­dött, nem taníthatta a szakmát sem közép- , sem felsőfokon, ugyanis amikor már hatni kezdett volna az officina a gyakori­ban, akkor szólt bele ebbe is a történelem, így akiknek az elméleti és gyakorlati tan­rendje készen állott a bevezetésre, éppen ezen a téren már semmit sem tehettek. Úgy harminc-negyven éve még messziről „Tevan mester közelében..." megmondta a szakmabéli, hogy melyik könyv melyik nyomdában készült: ugyan­is a nyomdára utaló önálló stílusjegyeket hordozott a nyomtatvány. A betűtípus, a díszanyag impresszum nélkül is adatokat közölt. —Csak a könyvek ? * — Egyéb nyomtatványoknak is volt arcuk, modoruk. Az ízlés vagy éppen az ízléstelenség, a tipográfia rendje árulkod­tak a kibocsátó műhelyről. Még az is leolvasható volt róluk, hogy elmaradott gazdaságú térség nyomdácskájában csi­nálták-e vagy kultúrhatás alatt élő város valamelyik üzemében. Ma néhány kie­melkedő tipográfust jellemez a kiadvány: annak rendjéből, tipográfiájából, stílusá­ból ismerjük fel a rendező mestert. S a többi, a tömeg? Az nem utal senkire, semmire. Azt bárki „csinálhatja” bárhol, bizony nem lesz értékelhető termés, az esetek többségében. —Hogyan fogalmaznád meg ars poeti­cád? — Tipográfus vagyok. Annak a team­nek egyik tagja, amely homogén csoport­ként együttdolgozik egy-egy igényesebb mű (kiadvány) létrejöttén. Grafikus, rek­lámgrafikus, fotós, illusztrátor, tipográ­fus, műszaki szerkesztő — és ki tudja még, miféle „művészekből” áll össze az a csoport, amelyben minden alkotó a saját szempontjait tekinti a legmeghatározóbb­nak. A tipográfia a gondolat megjeleníté­sének, láthatóvá válásának egyik formája, ága, tudománya, bár ezt a szót nem szíve­sen használom: művészete. Természetes, hogy bármely kor tipográfiája nem csak konzervatív megkötöttségek, kánonok­ban szabályozott elemek egymás mellé vagy egymásra rakott halmaza, hiszen az egyes korok stílusjegyeit is hordozza, azok divathatásait is tükrözi. Jómagam nem szívesen látom itt a szigorúan körülírt, a törvényerőre emelt szabályo­kat, amelyeket mindenhol, mindenkor va­kon alkalmaznunk kell. Azt már megtaga­dom, ha idegen kultúrák számunkra nem vagy nehezen emészthető, nekünk deka­dens, harsány, a hazájában is csak egy kör, egy csoport által erőszakosan diktált ti- pografikai-grafikai konglomerátum előtt borulnak le imádásra. Mérték, ízlés, szak­értelem, tájékozottság, logika és esztétika =S> IHLET INTERJÚ 1995. március 28., kedd Dr. Cs. Tóth János, Petőcz Károly és dr. Szabó ferenc az én kánonom a szöveg-előállításban is a reklámban is, a társművészetekkel való együttélésben is. Vallom, a tipográfiában is lehet formát robbantani, meghökkentő megoldásokra vállalkozni, mint mondjuk a piktúrában vagy a sculptúrában. De nem mindenkinek. — Te nem csak a kivitelező műhelyben biztosítottad a minőséget, a gondolat lát­hatóvá tételének esztétikumát, hanem ma­gad is terveztél könyveket, nyomtatványo­kat. — A tipográfiai munkámat tekintve: még a Tevan-műhely bizonyos értékeit megtartó békéscsbai „dobozgyár” tapo­sómalmában is volt valami efféle csekély szerepem. A gyomai korszakom idejének második felében (1970-es évek) kerültem olyan helyzetbe, hogy néhány neves kia­dónak tervezhettem könyvburkolókat, komplett könyveket. A Szép Magyar Könyv évenkénti versenyében rendszere­sen érdekelt lehettem, hol az okleveles, hol a díjazott könyvcsoportokban. Fon­tosnak tartom azonban azt is, hogy a nem szakkiadók kiadványainak egész sorát patronálhattam a regionális helytörténeti kutatások kategóriájában. —Békéscsaba város kiadásában jelent meg az Új Auróra című irodalmi és művé­szeti folyóirat. Tizenhét esztendő át mű­szaki szerkesztője, tervezője voltál. — Igen. Azonban magam is szerkesz­tettem kiadványokat. Akkoriban élte fénykorát Magyarországon a mini-köny­vek diavatja. Cégem kiadásában, irodalmi és műszaki gondozásomban évenként öt­hat ilyen kis könyvecske is megjelent. Valamennyit igen jó árfolyamokon je­gyezték a gyűjtők az ország könyvklubjai­nak börzéjén. A Kner Nyomdaipari Múze­um kiadásában — a nyomda életének centenáriumi évében— 1982-ben indítot­tam a múzeumi füzetek sorozatát. Az ed­dig megjelent huszonöt számában a Te­van és a Kner témákon kívül a délkeleti nyomdai történeteinek feldolgozásában fogtam segítő szerzőtársaimmal együtt. — Úgy tudom, ez egyedülálló vállalko­zás a nyomdászatunk múltját illetően. — Minden szakma, iparág, szinte kizá­rólag a saját nagyjainak, kiemelkedő sze­mélyiségeinek munkásságával, a fejlet­tebb üzemek, vállakózások sikereivel szokott foglalkozni. Itt rendszerint si­mább a feltáró munka, mert az adatok kéznél vannak, a tárgyi emlékek, az üzemvitel dokumentumai a szakírók szá­mára könnyebben hozzáférhetők. Pl. a Kner üzemtörténet, a tulajdonosok irodal­mi-művészeti munkássága, közéleti sze­repe, szociális érzékenysége, stb. már ré­gen nyilvánosságot kapott. Már csak azért is, mert hatalmas anyag állt a kutatók rendelkezésére. A Tevan—műhellyel már más volt a helyzet. Egyrészt az előbb említett források meglehetősen szűkösek voltak, másrészt ez a kevés anyag na­gyobb része az államosítás után — eltűnt. Meg aztán az idővel jelentkező kísérletek sem nyerhettek kellő publicitást évtizede­ken át. A régió egyéb nyomdáiról csak­nem ugyanez mindható el. Ennek ellenére ezekről egyre több feltáró írás jelent meg a város és a megye folyóirataiban. Hadd jegyezzem meg ezen a helyen azt, hogy a megye ipar-, gazdaságtörténetének iro­dalma mindenkor bőséges volt: számos önálló kiadvány, kismonográfia mellett a Békési Élet — más folyóiratokkal együtt — állandó „vevője” volt az efféle publi­kációknak. Meggyőződésem, hogy a ki­sebb, a napi szükségletek kielégítésére dolgozó nyomdák is értékes részei az egyetemes nyomdászattörténetének, hisz azokat a „koLoncokat” vették le a koncep­ciózus vezetésű, szervezett termelést folytató nyomdaüzemek vállairól, me­lyek a ritmusos munkát csak akadályozták volna. Kétségtelen, hogy szinte vala­mennyi kisvárosi nyomdának is meg volt a maga hangulata^ műhelykultúrája és már csak azért is érdemes foglalkozni az ilyen vállalkozások üzem történetei vei. — Ismert a szakírói tevékenységed is. Egy időben a Magyar Grafika közölte cikkeid. Jelentős szereped volt a Tevan- és a Kner-nyomdák évfordulóihoz kapcsoló­dó irodalomban. A már említett régiós folyóiratokban rendszeresen publikáltál. Legújabban a Tevan Kiadó Bárka című irodalmi és művészeti folyóiratban jelent meg cikked. Különben ez a kiadvány az ország egyik legszebb periodikája. Ide s tova hat esztendeje annak, hogy a Kiadó könyveinek nagy részét műszakilag gon­dozod. — 1980-ban ismét — ki tudja hányad­szor az utóbbi háborúnk óta — átszervez­ték a megye nyomdaiparát. Ezt követően négy esztendős „száműzetésemben”, majd a nyugdíjas éveim kezdetén foglal­koztam intenzívebben a beszélgetésünk során említett területeken. De most már meglehetősen messzire kerültem a nyom­dától. Focizni csak megfelelő pályán le­het, kispadról csak bekiabálni — legfel­jebb. A zsombékos rét, a hepe-hupás, avarral terített erdő még sétára való. Eset­leg összegzésre. — Van-e tipo-grafikában is valamiféle „rendszerváltozás” ? Milyen a látképe? — Mint a Dunáé. Megállás, ellenőrzés nélkül, növekvő hevességgel ömlik az öreg folyamba a nagyvárosok szennye. Az ipari is, a lakosságé is. Nyíltan is, meg illegálisan is. Alig-alig van itt-ott szűrés, derítés, mielőtt elvegyülne a sok ártalmas anyag az amúgy is már eléggé szennyezett közegben. Sovány vigasz, hogy lelkiis­meretes cégek törvénytisztelő magánosok is akadnak, amelyek és akik az előírások szerint járnak el, mielőtt a mocskot belé- engednék. De mit változat ez az agyonfer­tőzött, elalgásított, már-már valóságos szennyvízcsatorna során? Hasonlítaha- tom már, ugyancsak természeti képhez is. Van egy szép táj, benne egymással is, a tájjal is harmonikusan illeszkedő építmé­nyek. Barokk kastélyok, Makovecz- épületek, gótikus templom, stílusos teme­tő, körülöttük a népi építészet ízléses há­zaival. Nyugodt, senkit sehogyan nem irritáló környezet. De már megjelent a betétkönyves erőszak, a pénzes bárdolat- lanság, mely nem kérdez senkit, nem lát semmit. Engedély nélkül telezsúfolja a domboldalakat költséges, ám a környe­zetbe nem való épület-giccsekkel. Van közöttük az „év legszebb háza” is. (Biz­tos, hogy az, nem csak megvették a cí­mét?) Leginkább azonban a módosságot demonstráló kiabáló szemtelenség uralja a panorámát. Hát ilyenféle ma mifelénk a tipo-grafika. — Köszönöm a beszélgetést. Kántor Zsolt ‘Báríqi IRODALMI ÉS MŰVÉSZIT! 'OLTÓIKAT M EURÓPAI NtMZETISÍCI KfRDfSRÓl ♦ Hw> r AZ AUSZTRIAI MAGYARSÁG ♦ SmM &Mh AZ EMIGRÁNS MAGYAR ÍRÓK PARI/SI KÖZGYlJlfel ♦ SéAfal Mércéi A Dl AS/POR A (S A MAI MAGYARORSZÁG ♦ flll NÍSRf BKKVADASRA) ÍTflVl ♦ NfPtK, NY El VEI. NYOMDAI ♦ AZ IMMRI MM AZ RÁÍR TORNYA 2-3 1993

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom