Békés Megyei Hírlap, 1995. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-25-26 / 48. szám
^RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Hé 1995. február 25-26., szombat-vasárnap 7 Kohón György: Vízöntő. Gyula szülötte, a Kossuth- és Munkácsy-díjas művész, Kohón György nyolcvanöt éve, 1910. február 22-én született Gyulaváriban, és 1 966. december 16-án halt meg Gyulán. A magyar festészet jeles egyénisége, az alföldi festészet egyéni hangú továbbfejlesztője. Drámai erejű művészetét a szimbolikus látásmód, a monumentális stílus jellemzi. Fekete fehéren Pohorelov polgártárs ' Ungváron történt, nem messze innen, a Kárpátalján. A képviselő-testület az utcanevek megváltoztatásáról tárgyalt. A magyarok a térséghez kötődő magyar történelmi nagyságok emléke mellett érveltek, többségében sikerrel, így került az „asztalra” Gyöngyösi István, 1629 és 1704 között élt költő, alispán, a Habsburg-ellenes harc nagy alakjának neve, aki mellesleg az Ungvárhoz közeli Radván- con született. A javaslat hallatán egy ukrán honatya ekként fakadt ki: „ha lehet itt utcája Gyöngyösinek, akit jószerivel nem ismernek a helybeliek, akkor többszörösen is indokolt, hogy legyen Pohorelov polgártársnak, aki évtizedeken át állt a kommunális szolgálat élén”. Természetesen fogalmam nincs arról, hogy Pohorelov polgártársnak voltak-e érdemei, s ha igen mekkorák? A történtek viszont jól érzékeltetik, milyen keservesen folyik a magyar történelem újraélesztése a trianoni területeken. S Kárpátalja e tekintetben még istenes hely, hiszen az átlagnál nagyobb készség mutatkozik a nemzeti kisebbség — köztük a magyarság — jogainak biztosítására. Nem véletlen hát, hogy az ungvári utcák, terek közel hét százaléka magyar személyek nevét őrzi, Petőfiét, Jókaiét, Bercsényiét, másokét, összesen tizenkét, Kárpátalja hírnevét öregbítő honfitársunkét. Ungvár tehát akár példa is lehetne, mondjuk a most formálódó magyar—román alapszerződéshez. Hiszen Erdélyben közel sem ilyen rózsás a helyzet. Nagyváradon a közelmúltban írták újra az utcanévtáblákat. Csak hosszas vita, sokszori bizonygatás, az érdemek tételes sorolása után „találhatott vissza” a Pece parti Párizsba Szent László, Tabéry Géza, Reményik Sándor, az Érmellékre pedig Kazinczy Ferenc, Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre és Dankó Pista. Ok legalább megérkeztek, mások, nagyon sokan magyarok, örökre kitiltattak. Akárhogy is, nehézkes egy hely ez a Kelet-Európa, s jó messze van tőle maga EUROPA. Arpási Zoltán Egy páratlan páros premierje Az idei színházi premierek egyedülálló csemegéje lesz az a zenés produkció, amelyben Koós János és Antal Imre — életükben először — együtt szerepelnek. Száznegyvenöt éve született Jászai Mari színésznő A magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége, Jászai Mari 1850. február 24-én Ászáron született, és 1926. október 5-én Budapesten halt meg. Székesfehérvárott lépett először színpadra, majd Kolozsvárra szerződött. 1872-ben lett a pesti Nemzeti Színház tagja, s egyévi megszakítással haláláig ott játszott. Elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák hősnőit: Antigonét, Io- kasztét, Elektrát. Shakespeare műveinek 20 nőalakját játszotta el — kiválóan, s ő volt Az ember tragédiájának első Évája. Verseket is mondott, s Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszotta a Nemzeti társulata. Egyébként kiválóan olvasott görögül, németül, angolul és franciául is. írt cikkeket, novellákat, emlékiratát pedig az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. — Az Operett színházban felkértek Lehár Ferenc Víg özvegyének egyik szerepére. Méghozzá egy joviális, kedves, no és igen szép úriember, a nagykövet alakjának a megformálására, akinek csodálatos, fiatal felesége van Dénes Judit személyében — mondja a próbák szünetében Koós János, akiről az évek során kiderült, hogy varázslatos humorú, színészi tehetséggel is megáldott showman. —Antal Imre a nagykövet személyi titkára lesz. Még csak a napokban kezdték a közös jeleneteket, de állítólag máris „röhögésbe fulladtak” a próbák. — Néhányszor valóban ránk kellett már szólnia a rendezőnek, hogy kicsit fogjuk vissza magunkat. Antal Imrével már régóta mondogattuk, hogy milyen jó is lenne egyszer mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember. Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, ha kifeszítené a mellét. De ő már ezt nem teszi többé. Olyan, mint a szomorúfűzfa. Különben ahány táltőst ismertem, az mind olyan sötét, magánakvaló volt. Nem is csodálom: aki véletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős. Már az anyja is szomorúan rejtegeti, takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született. Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejében eljönnének érte a rosszak, és elragadnák. Később már tudhatja mindenki. (...) A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren. Nem érti a világot. A világ sem érti őt. Csősz vagy pásztor lesz belőle. Az örökös magánakvalóság elmélkedésre szoktatja. A szemében valami sötét mélység keletkezik, a szemöldökei összeereszkednek. Mikorra pedig megöregszik, a puszták komor filoegyütt fellépni, hát most itt az alkalom. — Mindketten komolyzenei tanulmányokat is folytattak... — Antal Imre zongoraművész, én pedig oboaművész vagyok. így mindketten nagyra értékelünk egy jó viccet és egy pohár Unicumot. — Eddig még soha nem fordult elő, hogy Friderikusz Sándor két adást zófusává válik, aki elől a palánk mellé húzódnak a gyerekek, s akit csak éjnek idején keresnek meg olykor a lakatnyitó fű iránt érdeklődő pásztorok, vagy a vidéken lakó javasasszonyok, akik igézetekről való imádságok felől tudakozódnak. De hát a mi Dűli Péterünk nem öreg még és sajnálkozással gondolom, hogy nem is öregszik meg soha. (...) A kocsma körül íme bú- csús sereg rajzik. (...) Dűli Péter látta a búcsúsokat. Talán a ruhájok meg a kocsijok után ítélve meg is mondta volna, hová valók. De ismerni nem ismerte egyiket se. Megállóit és nézte őket. Talán nem is azért állott meg, ki tudná bizonyosan? Dehát megállóit. Figyelmét a napon melegedő ember vonta magára: egy öreg búcsús, aki tikácsol, és sovány, sárga és ereje- fogyott, mintő! Odalépett hozzá és ő is köhécselt. szentelt volna egymás után ugyanannak a személynek. Koós Jánossal kivételt tett. Miért? — Eredetileg nem így tervezte. Arról volt szó, hogy felveszünk egy háromórányi anyagot, amit később megvágnak másfél órásra. Bevallotta, nem volt szíve ollózni. Fridi igazi profi. Jó volt vele dolgozni. Németh Zsuzsa Aztán az ujját a kalapjáhöz emelin- tette. — Aggyisten — mondotta azon a száraz, elfásult hangon, amelyen ő szokott beszélni, és amely alig több a suttogásnál. — Aggyisten — felelt az ülő hasonló suttintással. Dűli Péter előre támasztotta a botját, és rányugaszkodott. — Hová valók? — kérdezte. — Fürjesre — felelt amaz. És nyitva hagyta a száját, hogy könnyebben levegőzzön. — Búcsún voltak? — Ott. — Kend is beteg, látom. — Száraz-baj fogyaszt — felelt amaz a fejét lehajtva. — Éngem is. Az ülő öreg fölemelte a fejét: — Gyógyítod? — Most jövök a doktoriul. — Mit mondott? — Gőzöljek. — Mivel? — Törpetyinnel. Elhallgattak. Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll, hogy levegőzzön. Az előénekes asszony eközben megtalálja a tu- tyiját, és háttal a kocsikerekéhez támaszkodik: fölhúzza. Hogy ez megtörtént, elégedetten pillantott széjjel, s részeg-mozdulatokkal odavitte a csupanyak pálinkás üveget. De nem ivott mingyárt, csak tartotta, mintha azon gondolkozna, hogy igyon-e vagy ne igyon? Az asszony visszafordult, és nekitolakodott előbb az egyik ajtófélfának, aztán meg a másiknak, míg végre sikerült beirányozódnia újra a kocsmába. Az öreg fölemelte akkor a pálinkás üveget. Nyelt egy kortyot. Aztán föl- nyújtottá Dűli Péternek. — Nem iszok — seppegte az, a fejét rázva —, soha nem ittam. — Hát mivel élsz? — kérdezte a beteg, fölemelve az arcát. —Tejjel—felelte röviden Düh Péter. Megint elhallgattak. A kocsmában az egyik búcsús az üveggel erősen kopogva sürgette a korcsmárost. Az udvarban a hamvasló fölnyiharászott, mintha zabot látna. A beteg fölemelte a csupanyak üveget, és inkább csorgatva, mint ivogatva, fenékig kiüresítette. Dűli Péter nem nézett oda. Maga elé merengett a semmibe, és talán nem is az öregnek, hanem csak úgy magának mondta: — Nincs gyógyulás, csak a főd... A másik nem felelt. Félig behúnyt szemmel nézett maga elé, mint aki valami dallamra gondolt, amit elfelejtett, de neki kedves az mégis. O azonban bizonyára nem dallamra gondolt, hanem azt a jóérzést élvezte, ami a tutyis asszony szerint az ember mejjit fölmelegíti. Gárdonyi Géza A táltos-ember
