Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-04 / 3. szám
1995. január 4., szerda KITEKINTÉS Oroszlánpróba, rántotta strucctojásból, hadititok, a néma szamár? Nem vadásztam Afrikában Az ember életében sokszor vannak emlékezetes pillanatok, percek, esetleg órák. A ma már nyugalmazott állatorvos, dr. Antal Tibor és felesége számára a Mezőhegyesen eltöltött ötven év mellett — bevallásuk szerint — az Afrikában szerzett élmények is életre szólóak. — Kalandvágyból vagy szakmai kíváncsiságból utazott állatorvosként a világ másik szegletébe dolgozni? — Azt hiszem egyik miatt sem. Egy gazdaságban általában a vezetők változnak, s az állatorvosok maradnak, akár egy életre is. Az én esetemben ez éppen fordítva történt a 70- es években. Szerencsére ekkor kaptam egy ajánlatot, melyet elfogadtam, és a feleségemmel, két gyerekünkkel Tanzániába utaztunk. —Közel az Egyéniító'höz bizonyára különbözik az állatorvosi munka a mezőhegyesitó'l. — Alapvetően. Ott lényegesen kevesebb az állatorvos, mint Magyarországon. Én egy tanzániai megyének voltam a főállatorvosa. A területe körülbelül akkora, mint Magyarország. Összesen 5—6 állatorvos praktizált, így aztán ritkán találkoztam kollégákkal. Állattenyésztésről európai mércével nem beszélhettünk. Legfeljebb állattartásról. Tanzániában abban az időben 22 millió szarvasmarha volt. Az én területemre 4 milliójutott, ezeket két állatorvos látta el. Egyedi beteg állatok kezeléséről szó sem lehetett, munkánk elsősorban a megelőzésre szorítkozott. Az állatokkal a maszáj törzsek foglalkoztak. Segítségükkel fürösztőhelyeket alakítottunk ki, ahol a vándorlások során áthajtották az állatokat. Mi a megfelelő szerekről gondoskodtunk. Dr. Antal Tibor, aki kezet fogott Nyerere elnökkel — Fehér emberként hogy érezte magát az ismeretlen kontinensen? — Az ország fővárosába, Dar Es Salaamba érkeztünk. Aki még nem járt Afrikában, el sem tudja képzelni, milyen hatalmas és gyönyörű városok vannak ott. Áz első élmények lenyűgözőek voltak. Az egzotikus környezet dús és színpompás növényzettel, a trópus megannyi színével, az óceán, melyből felkelt a Nap, a helyi szokások mind újak voltak számunkra. Egy-egy felfedezett látványtól még a szájunk is tátva maradt olykor. A helyiek humora is szokatlan volt számomra. Megérkezésünk másnapján elém állt egy fekete: „Doktor! Az oroszlán beteg. Meg kell gyógyítani!” Még sosem fordult elő a praxisomban oroszlán. Szerencsére ketrecben volt. Töprengő arccal körüljártam, s megállapítottam: valóban nagyon beteg az oroszlán. — Nektek — mondtam a helyieknek — az lesz a legjobb, hogy bementek a ketrecbe és beadjátok a tablettákat. Ehelyett hangos nevetés lett az eredménye a diagnózisomnak. A legnagyobb megdöbbenést az okozta, amikor észrevettük, mennyire megbámulnak bennünket. Nem csoda, hiszen a sok-sok fekete között érdekességszámba megy egy-egy fehérember. Ez eleinte kellemetlen érzés volt. —Milyen volt a kapcsolatuk a helyiekkel? Hogyan tudtak beszélgetni? — Az emberek 80 százaléka beszél angolul, hiszen az iskolák többsége angol. Ezek mellett szuhaéli iskolákat is alapítottak. Csak a legelmaradottabb falvakban okozott nehézséget a beszéd. Ott mutogatással próbáltuk megértetni magunkat. Na és nekünk is meg kellett a helyiek nyelvén tanulni azt, ami a munkánkhoz feltétlenül szükséges. Eleinte gyanakvással fogadtak, később feloldódott ez az érzés. Nagyon szívesen vettek minden segítséget, s megbecsültek minden fehért, aki nem „kul- túrkirándulásként” fogta fel az ottlétét. Három év múlva, hazatértünkkor, amikor egy egész csapat kísért ki a repülőtérre azt mondták: „Ide figyelj, doktor! Minden fehér itt akar maradni, csak pont te mész el?” Bevallom sírtam, amikor elbúcsúztunk. Mindenki sírt. — Olyan tárgyak veszik körül szép számmal, melyek Afrikából származnak. Zebra- és majombőrök, strucctojások, elefántcsont-faragások. Van ezeknek történetük? — Mindegyiknek külön története van. Olyan tárgyakat gyűjtöttünk, melyekhez valamilyen élményünk kötődik. Sokáig izgatott a vadászat gondolata. Egyszer a munkatársak ösztönzésére egy kis csapattal nekiindultunk. Reméltem valamilyen trófeával gazdagíthatom a gyűjteményemet. Két napig mentünk elefántfűben, bozótban, őserdőben. Láttunk vadakat, de azok a nemzeti park határán túlról néztek ránk szelíden. Ott tilos vadászni. Miután nem akadt puskavégre vad, hazamenetben első utam a bőrkereskedőhöz vezetett. Ott vásároltam a bőröket. A későbbiekben volt alkalmam egészen közel kerülni a vadakhoz. Főképpen a Ngo- ron-goro kráterben, ahol szép kirándulásokat tettünk. — Honnan származnak a strucctojások? Úgy hallottam ezeket meg is lehet enni. — Nyerere elnök vadaskertje is az én állategészség? ügyi felügyeletem alá tartozott. Struccot is kezelnem kellett volna, de akkorákat rúgott, hogy senki sem jutott a közelébe. Tojtak, de fogságban nem Egy világcsavargó legújabb kalandjai Hotel Istambul A 25 adagos strucctojások Többszöri próbálkozás után arra gondoltam, feladom, és inkább arról írok cikket, hogyan nem csináltam riportot a megyeszékhely városszerte híres (inkább talán hírhedt?) világcsavargójával, aki magánéleti okok miatt inkognitóban óhajtott maradni a beszélgetés folyamán. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy felhívjam az olvasók figyelmét arra, amennyiben ráismer beszélgetőtársamra, az csak a véletlen műve lehet. Napokig „üldöztem”, de sosem sikerült a megfelelő állapotban találkozni, míg egyszer egy füstös, de otthonos (az ott megforduló törzsvendégek némelyike valószínűleg évek óta nem volt józan) kocsmában találkoztunk. Nem a konspiráció, hanem egy születésnapi buli ürügyén. Mivel úgy gondoltam, a kezemet arra kell használnom, hogy a füstöt hessegessem és a poharam emelgessem, vittem magammal egy diktafont. —- Tedd el azt a nevetséges vacakot, jó? — mondta O. így rövid tanakodás után a legmegbízhatóbbnak nyilvánított ismerős zsebébe került a magnóm. (Azóta sem láttam.) Ezután már csak arra kellett figyelnem, hogy el. ne sza- lasszam azt az ihletett állapotot, amikor X-t már elengedték a földi béklyók, de még tud beszélni. — Azt hagyjuk honnan, de szert tettél némi pénzre, fogtál Faragott elefántagyar egy vállalkozó kedvű társat és elindultatok. Hová? — India felé akartunk menni, amíg a pénzünk tart. Törökországon és Iránon át, Pakisztánban egy kis pihenővel. — Nem először jártál arra, igaz? — Akkor Szíriába, Izraelbe és Egyiptomba készültem. Az egyik török kikötőben majdnem sikerült lestoppolnom egy teherhajót, de aztán a kapitány meggondolta magát, mert rossz tapasztalatai voltak. Egyszer felvett egy románt, akitől fél évig nem tudott megszabadulni, ugyanis nem volt vízuma, és egyetlen országban sem tudta kirakni. Szerencsétlen beutazta a Földet és egy hajón kívül semmit nem látott. — Most sem jutottál messzebbre Törökországnál? Amikor Észak felé indulsz, szerencsésebb szoktál lenni? — Igen, Isztambulban leragadtunk. —Szövevényes üzleti ügyeidről most ne beszéljünk, de azt meséld el, milyen malőr történt veletek ott. — Békésen tipródtunk az isztambuli nyüzsgésben, amikor ránk rontottak a török rendőrök... —És mi volt a problémájuk? Elszórtál már egy pár útlevelet Ázsiában, lehet, hogy az egyiket megtalálta valaki? — Ááá, az volt a csel, hogy kiszúrták a társam fülbevalóját, és ezt valamiért nem bírták elviselni. Ott kócoltak velünk vagy félórát, megmotoztak... —Teljesen? — T...-ig. Elszedték mindenünket, meg kaptunk egy-két Az Öslakókkal jól lehetett dolgozni költöttek. Ezekből a tojásokból kaptam ajándékba. Otthon kifújtuk és megsütöttük rán- tottának. Lett belőlük vagy 25 adag. — Az elnökkel találkozott személyesen is? — Igen. Nagyon közvetlen ember volt. Állt a garázsában egy csodálatos Rolls-Royce. O sosem ült benne. Nekem megengedte, hogy kipróbáljam. Egyszerű tanító volt, rendkívül szerették az emberek. Amit Nyerere kért, azt mind megszavazták. Egyet kivéve. Az egynejűség bevezetését. Keresztény vallású ember volt, ezért szorgalmazta, ezt azonban nem tudta keresztülvinni. — Tanzánia és Mozambik határosak egymással. Akkoriban zajlottak a portugál gyarmatosítók elleni harcok. Lehetett ebből érzékelni valamit? — Lehetett bizony! Sőt, én is kivettem a részemet akaratlanul is ebből a háborúból. A felszabadító harcosoknak Tanzániából szállították az utánpótlást. Erre az ottani viszonyok között a szamár bizonyult a legalkalmasabb „járműnek”. De ez az átok szamár, ha meglátja a másikat, rögtön ordít. így kaptam a feladatot az Oxfordban végzett minisztériumbeli főnökömtől, hogy a szamarakat el kell hallgattatni. Nem kis problémát jelentett a megoldás. írtam még a hazai egyetemre is, de nem tudtak segíteni. Végezetül saját elképzelésem szerint három állaton végeztem hangszálműtétet. Sikerült. Ezután repülővel elvittek ezer kilométerre egy telepre, ahol a helyi rabok segítségével fél éven keresztül csak szamarakat operáltam. Hadititokként kezelték a beavatkozást. Ezek után Szudántól Mozambikig odahordták a szamarakat hangtalanítani. Azért, hogy megszabadulhassak ettől a történelmi jelentőségű feladattól, s hazajöhessek, megtanítottam két frissen végzett kollégát a műtét elvégzésére. így ért véget az afrikai történetünk. Elutazásunkkor a legfőbb állatorvos felesége megígérte, imádkozni fog azért, hogy visszatérjünk. Az ima máig még nem hatott. Bede László Kultúrák találkozása: elefántcsont és magyar népi hímzés Fotó: Csaba TV frászt. Voltam már meleg helyzetben életemben, de ezeket a perceket nem szívesen élném át újra. —Na de miért csinálták? — Tudom én azt? Nem lehetett velük beszélni sem angolul, sem oroszul. Nem maradt egy vasunk sem, csak a kifizetetlen hotelsZamla. — És megkerestétek a konzult? Bár a nagykövetségekkel nincsenek jó tapasztalataid. Például Pekingben... De ez egy másik történet. — Bementünk és megpróbáltuk az ilyenkor szokásos eljárást, vagyis végigtelefonálni minden ismerőst, hogy küldjön annyi pénzt, amennyiből kifizetjük a számlát és hazajövünk. —Itthon valahogy senki sem lepődött meg a hírre, hogy megint kellemetlenségbe keveredtél. És ha senki sem küldött volna pénzt? —Akkor bedugtak volna egy f... kis török börtönbe és ülhettünk volna a sitten, amíg le nem ketyeg a tartozásunk. —És a konzul? — Nem mutatott túl nagy együttérzést. —Hagyta volna... ? — Persze. De az utolsó pillanatban megjött a zsozsó. Kifizettük a szállodát, felültünk egy buszra és téptünk haza. — Gondolom elkerülöd egy ideig azt a vidéket. — Most indulok vissza. Megkért pár barátom, hogy vezessem őket, mert én jól ismerem Törökországot. —Akkor majd azt is elme séled, jó? Biztosan megint hátborzongató dolgok fognak megesni veled. Legendás útjaid egyikén részt vettem, úgyhogy tapasztalatból tudom, hogy aki veled utazik, ne számítson semmi biztatóra. Másrészt éppen ez a jó benne. Az este további része füstbe és ködbe veszett. Nem tudom, hogy értem haza. Virág