Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-25 / 21. szám
MEGYEIKÖRKÉP 1995. január 25., szerda Földink volt. Almásy Imre gróf, földbirtokos, politikus, aki 1868-ban Kétegyhá- zán született, 1929-ben ezen a napon halt meg Budapesten. Tanulmányait a kolozsvári, budapesti és berlini egyetemeken végezte. 1892-től 1897-ig szabadelvű párti programmal országgyűlési képviselő. 1906-tól 1909-ig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánja. Tagja volta főrendi háznak, majd 1927- től a felsőháznak. 1923-ban az Országos Mezőgazdasági Kamara első elnöke. Főleg az érdekképviseleti szerv kiépítése és irányítása körül szerzett érdemeket. Pusztaszent- tamási birtokán mintagazdaságot létesített, híres volt ménese, mangalicatenyészete, fésűs-gyapjas juhászata. Aranytollú diákok. A Szarvasi 1-es Számú Általános Iskola „Aranytoll” című vers- és prózaíró pályázatot hirdet alsó és felső tagozatos diákok részére, tavasz— természet, az én családom, egy élményem az iskolában témakörökben. Az írások műfaja kötetlen. Beküldési határidő: 1995. március 1. Cím: 1-es Számú Általános Iskola, Szarvas, Kossuth u. 17. „Megtanultam tűrni, szenvedni és ápolni” Kiképezték az akasztottak mentésére is Az újságíró igen gyakran akkor bukkan egy igazi témára, amikor nem is várja. így voltam én is a vésztó'i Mátrai Mihályné Julika nénivel, aki először csak gondját osztotta meg velem, majd kicsit később életét is elmesélte. Történetéhez nem kell semmiféle megjegyzés, az önmagáért beszél. — 1910-ben születtem Békésen, akkor Püski Juliannának hívtak. Bizony nem volt könnyű az én gyerekkorom, hiszen édesapám négyéves koromban kivándorolt Amerikába szerencsét próbálni és soha többé nem jött haza. Édesanyámat is elvesztettem egy évvel később. Baleset érte. Akkor árvíz volt Békés környékén és hozzánk is beszállásoltak vízügyi felvigyázókat. Egyikőjük kezében a szobában véletlenül elsült a pisztoly és halálra sebezte az anyámat. Árván maradtunk hatéves nővéremmel és kétéves húgommal, ettől kezdve a nagymamám nevelt bennünket. Apámmal leveleztünk, amikor megtudta anyám halálhírét, azt írta, hogy „gyerekeim, ti árvák vagytok, nincs nektek se apátok, se anyátok”. Volt neki hat hold földje, azt, amíg kiskorúak voltunk, a helybeli jegyző kezelte. Amikor nagykorúak lettünk, kértük a jussunkat, de egy fillért sem kaptunk, becsapott bennünket a gazember. Engem 1927-ben férjhez adtak Darabos Ferenchez, aki tíz évvel volt idősebb nálam. Bizony úgy igaz, sírva készültem az esküvőre háromhetes ismeretség után, de hát szegényen mentem férjhez, nemigen válogathattam. Nem volt rossz ember az uram, noha az esküvő előtt ő más lányt szeretett, de velem is jól kijött. Két gyermekünk született, de mindkettő kiskorában meg is halt. Békésen éltünk egészen 1944-ig, amikor a férjemet elvitték a frontra, ahol hamarosan orosz fogságba esett. 1944 októberében bejöttek az oroszok Békésre is, majd kihirdették, hogy aki tud, menjen segíteni az elsősegélynyújtó helyre, amelyből később kisebb kórház is lett. Miután nekem volt ilyen képzettségem, hát jelentkeztem. Igaz, otthon feküdt betegen az anyósom, őt is ápolnom kellett, de a segélyhelyen is nagy szükség volt rám. Naponta tizenkét órát dolgoztam, az én feladatom főleg a kötszerek és az orvosi műszerek tisztántartása volt, de természetesen besegítettem a betegágyaknál is. A leggyakrabban malá- riás katonákat hoztak hozzánk, meg persze a sebesülteket. Eleinte csak tolmáccsal tudtunk velük beszélni, a végére már a legfontosabb orvosr szavakat is megtanultuk. 1945 elején megtudtam, hogy a férjem a székesfehérvári hadifogoly-kórházban van, elmentem meglátogatni. Ez persze nem volt könnyű, először is Békésen kaptam egy orosz meg egy magyar nyelvű igazolást, hogy ki vagyok és hová megyek. Szolnokig még viszonyleg simán eljutottam, ám onnan már csak egy orosz katonavonat indult tovább. Én nagy bátran arra is felszálltam, rajtam volt a vöröskeresztes karszalag, nem bántottak. Egyszer csak jött egy orosz tiszt és kérdezte, hogy nővér vagyok-e. Mondtam, hogy igen, erre bevitt egy fülkébe, ahol ott feküdt a maláriás orosz katona. A tiszt rám parancsolt, hogy gyógyítsam meg szegényt, aki dobálta magát a magas láztól. A vöröskeresztes táskámból adtam neki gyógyszert, a tiszt tartotta a beteg fejét, nehogy megfulladjon. Ezután nem engedett elmenni, sőt, azt mondta, hogy ha a katona meghal, engem kidob a vonatablakon. Elhiheti, mennyit izgultam, nehogy meghaljon a katona. Szerencsére hamarosan jobban lett, úgyhogy megúsztam a dolgot. Székesfehérvárott találkoztam a férjemmel, de annyira rossz állapotban volt, úgy nézett ki, hogy meg sem ismertem. Közben, amíg én oda voltam, két orosz katona vigyázott anyósom házára, hiszen ő jóformán felkelni sem tudott. 1945 áprilisában aztán elköltözött a kórház Békésről, de a munkánkat még csak meg sem köszönték, azt mondták, ez hazafias kötelességünk volt. Én maradtam a Vöröskeresztnél, sőt 45 áprilisa után már fizetést is kaptunk. Közben a férjem hazakerült ugyan, de a háborúban szerzett elmebaja mindinkább elhatalmasodott rajta, majd meg is halt. Vöröskeresztes aktívaként dolgoztam, itt van a tagkönyvem. Nézze meg, 1945 júliusában a tagdíjat nem pénzben kellett megfizetnünk, én például egy tojást hoztam pénz helyett, be is van írva a bélyeg helyére. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, tudja, amikor volt az a nagy szövetkezetesítés, nagyon sokan inkább felakasztották magukat Békésen is. Ekkor kaptunk egy gyors kiképzést arra, hogy ha nekünk szólnak ilyen esetben, mit is kell tennünk. Nem egy embernek mentettem meg így az életét, az egyikük nemrég halt meg, akkor már elmúlt kilencvenéves. 1960-ban férjhez mentem másodjára, Mátrai Ferenchez, akkor kerültem Vésztőre. Ekkor történt, hogy hozzánk került a második férjem anyósa is, 91 éves korában, már halálos betegen. Őt is elápoltam pár hónapig, amíg csendben meg nem halt. 1977-től a férjem lett súlyos beteg, 1984-ben bekövetkezett haláláig őt ápoltam. És még mindig nem volt vége. „Most is nagyon benne vagyok a munkában" — julika néni 85 éves Fotó: Balogh László 1986-ban egy falubeli ember kért meg, aki akkor 83 éves volt, hogy viseljem gondját. Én már nemigen akartam, de a református tiszteletes is nagyon mondta, hogy vállaljam el, a szegény beteg Mihály meg azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem viselem én a gondját tovább. Hát mit lehetett itt csinálni, most mondja meg?! Az én lelkemen száradjon a halála?! Azt nem venném a lelkemre, hát ideköltözött hozzám. Hat és fél évig gondoskodtam róla,nem volt könnyű, hiszen már én sem voltam fiatal, ráadásul tolókocsival tudott csak közlekedni. Amióta meghalt, magam vagyok. Persze, ahogy látja, most is nagyon benne vagyok a munkában, éppen a leprás betegeknek készítek fáslit. Szóval, ez az életem, ugye, nincs benne semmi különleges. Tudja, nekem az volt a mondásom, hogy „megtanultam tűrni, élni, ápolni és szenvedni”. Ahogy mondtam, a történethez nincs mit hozzátenni. Jó egészséget, Julika néni és minden elmaradt köszönet helyett most mi mondunk köszönetét! Gila Károly A „Kései találkozás” Sarkadon Háromszáz fölött. A battonyai középiskolában jelenleg 204 gimnazista és 112 szakközépiskolás diák tanul. A leány- és a fiúkollégiumban összesen 123-an laknak. Az intézményben 35 kinevezett és 3 óraadó pedagógus dolgozik, 5 álláshely betöltetlen. A sarkadi Bartók Béla Művelődési Központ a közeljövőben két színvonalas előadással is szeretné megajándékozni a településen élőket. Február 21 -én Felkai Eszter és Gálfi László főszereplésével a Kései találkozás című színdarabot láthatja a közönség, amelyet annak idején Tolnai Klári és Mensáros László játszottak nagy sikerrel. Március 18-án érkezik a településre Szulák Andrea, az év énekesnője, aki a Darabok a szívemből című műsorával Máté Péterre emlékezik. ...hogy miket képesek mondani honatyáink a viták hevében! Nahát tapasztalataink ezzel kapcsolatban mindannyiunknak vannak, de csak a Heti Világgazdaság szerkesztősége vállalkozott, hogy csokorba szedje — mégpedig az ülések hiteles jegyzőkönyve alapján — ezeket a szóvirágokat, mondatmorzsákat, ákombákomokat, félresikerült nyelvi leleményeket. A gondolat röptetője a nyelv. Ennél fogva tudni kellene, hogy milyen gondolatokat milyen szavak képesek felemelni. S persze azt is, hogy mennyire nevetséges — cirkuszi bohócok gyakran felhasználják mu- lattatásul —, ha valaki olyan erőlködéssel emel egy luftballont, mintha mázsás súlygolyó lenne. Most következhetnének a HVG hasábjain megjelent idézetek. De — ahogyan egyik képviselő mondotta volt — „én másik oldalról szeretném a kérdést megkerülni.” Tudniillik nemcsak olvastam ezeket a hozzászólásokat, hanem jórészt hallgattam is. Micsoda különbség! Hogyne volna az, hiszen az írásos közlés személytelen, míg a tévében egyszerre látom és hallom a beszélőt. így hát egész személyiségével jelen van az illető, sőt! Mert ezek a fránya operatőrök és szerkesztők még ki is emelnek bizonyos karakterjegyeket. (Bármely operatőr ellenszenvessé tud tenni valakit kamerájának mozgatásával.) Ámbár furcsa, fonák érzéseink kialakulásához nem is igen kellenek rosszindulatú operatőrök. Quintilius mondta, az antikvitás nagy szónoka: „Ami bántja a fület, az az értelembe is nehezen nyer bebocsátást.” Socrates pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy a haragos arc, a kioktató hangnem mennyire irritálja a közönséget. De hát miért is olvasnák közéleti embereink az ókori szerzőket? Egyáltalán miért olvasnának? Azaz nincs is idejük olvasni mást — csak egymást. Nem egyszer voltam tanúja, hogy milyen viszolyogva veszik kezükbe különböző testületeink tagjai az írásos jelentéseket. Megengedem: többségükben bő lére eresztett, csikorgó stílusban megfogalmazott összefoglalók ezek. De hát mégiscsak nyújtanak bizonyos információkat. S ezek szinte nélkülözhetetlenek az érdemi vitához. Nos, éppen az érdemi vitában vagyunk gyengék! Sajnos nincsenek csodák: a készületlen sikertelen távozik! Persze mindenki érzi, ha készületlen, s igyekszik ezt ellensúlyozni, kiegyenlíteni. Hogyan? Leginkább arroganciával. Na, ebben szerepe van nemzeti sajátosságainknak is, hiszen ismerjük a szólást: „Akinek az Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá!” Ennélfogva a képviselő mindig bölcsebb, mint választói, akiket nem átallott a költő „a dolgozó nép okos gyülekezetének” nevezni. Csakhogy a „bölcsködés” korántsem bölcsesség, mint ahogyan a „tudákosság” sem tudás. (Ha volna parlamenti előkészítő — a többi között — ezeket is meg kellene tanulni.) Végre megmondom, mi a bajom. Áz ember — mindegy, hogy még gyerek, vagy már maga is gyerekek nevelője — mindig szeretne fölnézni valakikre. Nem mint az igazság letéteményeseire, hanem mint tiszta és értelmes emberekre, akik — éppen azért, mert ilyenek — beismerik tévedéseiket; nem tartják magukat csalhatatlannak. Van erkölcsi erejük és intellektusuk olykor még az ellenfélnek is igazat adni. Magyarán: elég bátrak ahhoz, hogy levonjanak bizonyos következtetéseket saját működésükkel, állásfoglalásukkal kapcsolatban is. De nem, nálunk még alig-alig van ilyen. Viszont van bizonyítványmagyarázat! Példákat nem kell mondanom: tessék bekapcsolni a tévét, a rádiót, tessék belelapozni az újságokba. Jó, nem bújhatunk ki a bőrünkből — nincsenek csodatevőink. (Egyébként már nekik se hinnénk.) De egyszerűbben, őszintébben talán lehetne... Hogy nincs politikai iskolázottság, gyakorlat, hogy sok a fiatal? Megengedem. Azt viszont nekem engedjék meg kimondani: sok az ostoba öregember a porondon! De az arrogancia — a pimaszság, pökhendiség, kihívó magatartás — nem is életkor kérdése. Excuplum docet! — mondták a latinok. Nos, a példázat tényleg tanít, de kiknek a példáját kövessük? Egyébként nem is tudom miért idézgetem én az ókoriakat, mikor parlamentünk egyik képviselőjének szavai minden aggályukat eloszlathatják. A honatya ezeket mondta: „Úgy gondolom, ha valaki hülyeségeket csinál, nem kell mögötte rögtön politikai motivációt keresni.” Csakhogy én a politikai motivációk mögött is az embert keresem. Korszerűtlen szemlélet... Gyarmati Béla Az embert keresem L Az igényes nők hetilapja Az igényes nők hetilapja GYÖNGY az ifzl finden kna. 9bívWarOS Mindenről, ami érdekli a nőket: Nem szabad egyformán szeretni Bőrápolás zord időben A gyógyító élesztő Balázs Péter haspárti A százévesek titka Segítség, lop a gyerek! Sok C-vitamint - de mennyit? A kábítószer rabságában • Ki tartsa el a mamát? Érdekesség! Az alacsony férfi esélyei