Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-02 / 1. szám
SPORT 1995. január 2., hétfő Síelők figyelmébe! Kovács Istvánt aranyéremmel tüntették ki négy évtizedes munkájáért Az igazi oktatók aggódnak a kóklerek miatt Gyakori látvány a kedden reggel: a békéscsabai Kossuth téren sífelszereléssel gyülekezőcsoport leste a buszt, hogy aztán bepakolva a hegy ek felé vegyék az irányt. Szlovákiába, Ausztriába, Olaszországba, vagy éppen a Semmeringre, Ausztriába. A szerény, nyolcágy as szállásokon eltöltött napok éppúgy felejthetetlen élményt jelenthetnek egy-egy sítáborban, mint a szau- nás, kétágyas luxuskényelniű panziók, ha kitűnő' a társaság és — talán még inkább fontos — élvezetet jelent lesiklani a hófehér lejtőkön... Ez utóbbit valamelyest nehezebb „megszervezni” és nem mindegy, hogy különösen az első alkalommal sílécet csatoló túrázó ilyen szempontból mit kap a pénzéért? Mert rengeteg múlik a síoktatón, az első(és a következő) lejtői leckéken... Vámos László, a békéscsabai Körösi Csorna Sándor Főiskola testnevelő tanára régi síoktató, ezért alább inkább mint a Síoktatók Magyarországi Szövetségének szekciójaként ténykedő Iskolai Síoktatók Egyesülete tagjával beszélgettünk. Nem tagadja, vannak aggályai a hazai gyakorlatot ismerve. Először a nem kifejezetten ismert egyesületről kérdeztük: — A sportágban számos hasonló szervezet működik, de egyben hasonlítunk egymásra: érdekvédelmi egyesülés is akarunk lenni, a mi sajátosságunk talán abban rejlik, hogy a felsőoktatásban dolgozókat egyesíti és igyekszik továbbadni a 18—24 éves diákok körében ennek a gyönyörű sportágnak a szépségeit, rejtelmeit. Hozzáteszem, más iskolákból is jelentkezhetnek hozzánk oktatók — természetesen döntően testnevelőket várunk tagjaink sorába —, fontos azonban, hogy mindenki részt vegyen a kötelező továbbképzéseken, táborozásokon, ahol mindenki újra számot ad ismereteiről. —Mi a feltétele aimak, hogy nálunk valaki hivatalosan is síoktatónak nevezhesse magát? — Nagyon rendezetlen kérdés ez is ma még Magyarországon. Sok önjelölt, pancser van, és még nem is fogalmaztam nagyon durván. Én csak remélni tudom — és a magam erejével meg is teszek ezért mindent —, hogy mihamarabb letisztul a helyzet s tényleg csak azok oktatnak a lejtőkön, akik ehhez értenek is. A mi szervezetünk egyik alapvető célja éppen ennek elérése, de legalábbis elősegítése. Félő ugyanis, hogy ellenkező esetben egy sajátos lavina alakul ki, ami alatt azt értem, hogy kezelhetetlen lesz a képzés, senki nem tudja, valójában kihez szegődik tanítványul — akár egy utazási iroda „áldozataként”. —Ez elég durván hangzik. — Vállalom, mert amikor tapasztalataim alapján belegondolok, mivel jár egy felelőtlenségből, hozzá nem értésből bekövetkező baleset, akkor nem lehetünk elnézőek, nem fogalmazhatunk finoman. Ne gondolja, hogy a kenyeremet féltem, hogy emiatt nem jutok bizonyos többletkeresethez telente. És hiszem, hogy amikor hazánkban a különféle kamarák szerveződnek, akkor mindegyikük azt tartja a legfontosabbnak: védje a saját szakmáját. Egyszerűen arról van szó, hogy testnevelő tanárok sokasága több éven át rengeteg időt és energiát fordít arra, hogy egy mind divatosabb sportág ismereteibe képes legyen beavatni valakit, amikor valaki odaáll az utazásszervező színe elé és azt mondja, „Bízd csak rám pajtás, majd én megtanítom őket síelni akár négy nap alatt... Te csak szedjed a pénzt és ne aggódj!” Hogy az illető semmiféle szakmai ismeretekkel nem rendelkezik, azt sem tudja, hogy hol van Pesten az Alkotás utca, az általában senkit sem zavar... főként addig, amíg nem kell tárcsázni odakint a legközelebbi kórház telefonszámát... — Ez nagyon szépen hangzik, de mit javasol, túl a síoktatók egyesületének aggódásán ? — Ahogy már említettem, arra senki sem késztethet bárkit is, hogy ne maga válassza meg, ki tanítsa meg síelni. Ezért csupán javasolni szeretném, hogy akik a színvonalas téli szórakozás reményében — többnyire mélyen pénztárcájukba nyúlva, befizetnek egy- egy utazásra — legalább tájékozódjanak előtte, hogy ki lesz az oktató, van-e és hol szerezte képesítését, mert így legalább megkímélik magukat az utólagos kellemetlenségektől. Nem akarok ijesztő számot mondani, de a Magyarországról útnak induló síelők 90 százaléka jelenleg amatőrnél is amatő- rebb oktatóktól próbál tanulni... nem véletlen, hogy — ha maguknak, vagy másoknak — nem is okoznak balesetet a túra során — nagyon sokan később, már „haladóként” képtelenek szabályosan síelni, mert elsőre beléjük rögződött a sok rossz mozdulat, rossz teehnni- ka. — Most akkor lebeszéljük a sok lelkes megyei sportbarátot, hogy ezekben a hetekben nekiinduljon a lejtőknek? —- A világért sem, annál is inkább, mert Békés megyéből talán a legtöbb szervezett vagy alkalmi csoport indul útnak évek óta, ami önmagában is örvendetes, hiszen akik egyszer megismerik a téli, síelési örömöket, biztos, hogy nem szabadulnak többé a varázstól, árról már nem is beszélve, hogy környezetükre is igen „fertőzőén” hatnak. Csupán azt mondom sokadszorra — a kezdők legyenek nagyon óvatosak, kérjék ki tapasztalt síoktatók, az iskolai bázisokon dolgozók véleményét már a felszerelésről is, mert rengeteg kellemetlenségtől kímélik meg — elsősorban önmagukat. Sífékkel felszerelt lécek, megfelelő, kilóra beállított síkötés és alapos cípőpróba nélkül én például egy lépést sem tennék, fel sem szál Ínék a buszra, akár felhívják a figyelmemet ezekre, akár nem. Fontos továbbá, hogy L-es, úgynevezett tanulólécet szerezzenek be, vagy legfeljebb A-jelzésű, közepes síelőknek való típus, jöhet még szóba. S-jelzésű lécektől pedig egyenesen óvakodjanak, mert a bekalkulált- nál is többször merülnek el a hóban, hiszen ezeken a léceken csak a gyakorlott síelők képesek gond nélkül kanyarodni, fordulni... A ruházatról csupán annyit: ne legyen síkos felületű, mert túlontúl begyorsulnak egy-egy esés következtében. — Ezek szerint Ön is szívesen segít bármilyen információval? —Természetesen, a főiskola tanszékén bármikor rendelkezésre állok, vagy ha úgy gondolják, kereshetik Tubákos Adá- mot is, aki ennek a szervezetnek az elnöke, az Államigazgatási Főiskolán található meg, vagy az egyesület telefonszámán, a 1660-644-en. (Fábián) Az orosházi birkózó Atlantára készül Olyan hírrel örvendeztette meg lapunkat az OMTK birkózó-szakosztályának vezető edzője, Jeszenszky P. László, ami nem mindennapi: Kiss Tamás (aki az idei Chicagóban megrendezett serdülő birkózó vb-n negyedik lett) meghívást kapott az atlantai olimpiára készülő bő(!) keret tagjainak sorába. Ez a keret 7 sportolóból áll. Vajon ébresztett-e reményeket a hír a szakosztály vezetésében? — kérdeztük az edzőtől. — Radios József óta ez a legnagyobb lehetősége orosházi sportolónak és természetesen a városnak.-A Magyar Birkózó Szövetség döntése viszont hiú ábrándokat nem keltett bennünk. Tamás 1995-ben lesz ifjúsági korú, az olimpián való szerepléshez még fiatal, de ott lehet második embernek. A fejlődése töretlen lesz — ha minden összejön. Az előrelátás meghozhatja gyümölcsét, ha előbb nem, majd Sydneyben. Jeszenszky P. László — a fenti információk mellett — még megjegyezte, hogy a megye birkózósportját reprezentáló néhány klub közül az orosházi olyan eredményeket tudott felmutatni tavaly, amivel ott lehettek volna az év legjobb megyei sportolóinak választásán. (Sajnálatos módon kimaradtak lapunk csütörtöki számából.) Ezt a hiányt is szeretnénk most pótolni, amikor elmondjuk, hogy az OMTK utánpótláskorú fiataljai közül a már említett világbajnoki helyezett Kiss Tamás itthon korosztályának magyar bajnoka kötött- és szabadfogásban is, Ivanics András kétszeres magyar bajnok, Hangya János és Tóth Árpád pedig a bajnokság harmadik, illetve negyedik helyezettje. A korosztályos válogatottságig vitte hat orosházi birkózó (a fentiek mellett ifjú Jeszenszky P. László és Kassai László). A reménységek között foglal helyet Kiss Isn’án és számtalan diák korcsoportú fiatal is. Aki tehát még nem adta le voksát, az orosházi birkózók legjobbjaira is szavazhat! Csete Ilona „Jé, ez az idős ember is köztünk gyakorol?” Kovács István gyulai testnevelő, aki több évtizedes pedagógusi és edzői munkájáért a közelmúltban aranyérmet kapott Fotó: Such Tamás Nemrégiben a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete életműaranyéremmel tüntette ki a gyulai Kovács István testneveló'-edzot, aki csaknem négy évtizeden át tevékenykedett a diáksport és a testnevelés területén. Edzőként oktatta a fiatalokat az atlétikai szakágakban és a kosárlabdasportban, de ő maga is küzdött több sportágban. Futballozott, úszott, atlé- tizált, röplabdázott, kosárlabdázott, sakkozott versenyszerűen, de még sorolhatnánk, mi mindenbe kóstolt bele a ma hatvanhét esztendős, nyugalmazott pedagógus. A minap beszélgetve tapasztaltuk, hogy most is jó egészségnek örvend, mi több, továbbra is kondicionál, fejleszti erejét, egyszóval karban tartja testét, amit a legfontosabbnak tartott világéletében. Tornászként kezdte — Szentesen tornászként kezdtem el barátkozni a sporttal az akkori testnevelő tanáromnak, Gál Tivadarnak köszönhetően — kezdi beszélgetésünk elejqn Kovács István, majd így mesél tovább: — A folytatásban azonban sportágat váltottam, miután Gál Tivadart elvitték katonának, így a Szentesi Madisz csapatában rúgtam a fűzős focit. Érettségi után a Testnevelési Főiskolán folytattam a tanulmányaimat, ahol az atlétikával foglalkoztám, ebben a sportágban versenyeztem hármasugrásban országos bajnoki ezüst- és bronzérmet szereztem, de csapatban országos főiskolai bajnokságot is nyertünk két ízben. Ezeski- lencszázötvennégyben még felnőtt válogatott is voltam ebben a számban. Persze nem számítottam én sohasem egy menő sportolónak, de versenyszerűen harminchat éves koromig űztem az atlétikát. — Tudjuk, hogy aki valaha rendszeresen sportolt, az nem tudja abbahagyni a mozgást egyik napról a másikra. Ön hogyan, mivel vezeti le a mozgásigényét? — Tulajdonképpen utána is versenyezgettem, csak nem annyira aktívan, míg az elmúlt években többnyire veteránversenyeken vettem részt, távol ugrásban, diszkoszvetésben, de említhetem az úszóviadalokat is, amelyeket Regele Károly szervez, e mellett tekézek is a gyulai csapatban. Persze nem szakadtam el az atlétikától sem, hiszem edzősködtem is a Gyulai SE-ben, sőt, országos versenybírói minőségben segítkezem az atlétikai viadalok megszervezésében, rendezésében. De szívesen emlékszem vissza arra az időre, amikor itt Gyulán tizennyolc esztendőn át voltam a helyi kosárlabdacsapat szakvezetője. Amióta nyugdíjas vagyok, természetesen a fiatalab- baké a pálya, előttük a lehetőség, így kissé visszavonultam én is. Főleg, hogy leépítések történtek a létszámban is, így majdhogynem elfogytak az ugrók, a dobók, s nem láttam értelmét a továbbiaknak már én sem. Ha újra elkezdődne valami, ha újra fellendülne az atlétika a fürdővárosban, talán akkor vállalnék szerepet, ha arra kémének... Neves pályatársak — Négy évtized a sportban tekintélyes idő. Úgy tűnik, mások is jegyzik, s elismerik a sportban kifejtett munkásságát. Hogyan vélekedik a kitüntetéséről? — Meghatva, s jóleső érzéssel vettem át a díjat, hogy nem felejtették el azt, amit megpróbáltam tenni a magyar sportért, s szűkebben is a gyulai sportolókért. Persze nemcsak engem ünnepeltek, hiszen rajtam kívül még kilencen részesültek elismerésben. Igazán jól éreztem magam a díjátadón, hiszen többek között találkozhattam a berlini birkózó olimpiai bajnok Kárpáti Károllyal, aki tanárom volt a TF-en, s a már említett Gál Tivadarral is, miként a szintén szentesi illetőségű Széchenyi Józsefe gykori diszkoszvetővel. De örömteli volt a találkozás fiammal, ifjabb Kovács Istvánnal, aki szintén a főiskolán tanít. — Az egykori pályatársak, sportemberek, s az élmények közül kikre vagy mire emlékszik vissza szívesen? — Említettem már, hogy itt a fürdővárosban élénk kosárlabda-élet folyt az ötvenes évek közepétől, s magam is pályára léptem a bajnokságok során. Arra a gárdára szívesen emlékszem vissza. Aztán Buczkó Józsefre, Kliszek Antal ugróra, a válogatott Skulté- ti Lászlóra vagy éppen az olimpikon magasugró Medo- varszki Jánosra, akinek menedzsere voltam. De mindig szívet melengetőek azok az órák, amikor a húsz-harminc- negyven éves találkozókon találkozhatok az egykori diákjaimmal, ahol még azokkal is barátságosan elbeszélgetünk, akik gyengébbek voltak testnevelésből, akiket mindig noszogatni kellett a testnevelő órákon. Ez egyébként ma is úgy van, hogy sok függ attól, hogyan motiválja őket az ember, hogyan segítjük őket egy- egy sikerhez. Sajnos, sok tehetség elvész ebben az országban. s nekünk, testnevelőknek, edzőknek a feladatunk, hogy megnyerjük őket a sportnak. Szívesen tekézik — Nyugdíjasként, a szabadidejében most mely sportágat űzi a legszívesebben, s érzi jól magát, hiszen csaknem mindegyikbe belekóstolt élete folyamán ? — Nemrégiben rendeztek Tiszakécskén egy veterán tekeversenyt, amelyen 4. lettem. De többször lejárok súlyzózni is az Atlas Klubba, ahol Lovász Gyuri szívesen fogad. Mondhatom, csodálkoznak a fiatalok, hogy jé, ez az idős ember is köztük gyakorol? Arra különösen büszke vagyok, hogy már mintegy negyven éve nem vagyok beteg, táppénzes állományban sem voltam, tehát vigyáztam magamra, s ilyen tekintetben szerencsésnek is vallhatom magam. Pedig nem kíméltem magam sohasem, az egykori Pedagógus Sportkörben is több sportágból is kivettem a részem és mindig mindent kedvvel csináltam. Sokat köszönhetek a sportnak, hiszen rengeteg sportemberrel hozott össze a sors, szinte mindenfelé voltak versenyeink az országban. Egyszóval, megérte ez a negyven esztendő! — mondta búcsúzóul Kovács István. Gyurkó Mihály
