Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-08 / 264. szám
1994. november 8., kedd INTERJÚ iBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Herélnie kellett, de alig találta Beszélgetés a szolnoki börtönben Kiadta magát már állatorvosnak, plébánosnak, pártelnöknek, rendőrtisztnek, futárnak, bankigazgatónak Rácson innen, rácson túl... (Archiv fotó) A szolnoki börtön nevelőtiszti szobájában ül előttem ez a 24 éves fiatalember. Félhosszú haj, rövid szakáll, megnyerő tekintet, kedves, közvetlen modor. Az ember bárminek elképzelheti az előtte helyet foglaló békéscsabai Horváth Zoltánt. Volt ő sok minden, hiszen legutóbb is csalás miatt vonták ki a forgalomból. —Horváth úr! Hozzájárul a beszélgetéshez? — írásba adom, mert végre úgy kerülök az újságba, hogy nem köröznek. — Hallottam, hagy átváltozó, és fantasztikus balhékat csinált az ország egyik csücskétől a másikig. Mikor is kezdte? — Tizenhét évesen, amikor megkaptam az asztalos szakmunkás-bizonyítványomat. Mindez 1987rben történt. Gondoltam, pénzt keresek, és mivel a kutyám többször elvittem a doktorhoz, úgy határoztam, a Csaba környéki tanyavilágban állatorvosnak adom ki magam. —Sikerült? — Van, akinek évek kellenek a tanulmányok befejezéséhez, én két nap alatt doktor úr lettem. Két nap alatt diplomás — Miképpen? — Felültem egy kismotorra. Szereztem fehér köpenyt, volt orvosi táskám. Benne gyógyszerek, injekciós tűk és temérdek desztillált víz. Gondoltam, ha ezzel oltom be a jószágokat, nagy baj nem lehet. Emlékszem, az első tanyában 50 év körüli gazda fogadott. Pálinkát is adott, mert azt mondtam: mi békéscsabai állatorvosok körjáratot csinálunk. Igen? — kérdezte. Ha már eljött, nem bánom, oltsa be az aprólékot baromfivész ellen. Harminchat forint volt akkor darabja és csak azon az egy helyen hét és fél ezret kerestem. Igen ám, de azt is közölte, a tehén nem adja a tejet, csináljak neki valamit. Összeszorult a szívem, te jó ég, mit tegyek. Gyorsan határoztam, egybekevertem minden őrültséget és beadtam egy injekciót. Nem ragozom tovább, ez a gazda a tárgyalásomra is eljött és arra kérte a bírónőt: ne büntessenek meg, mert az injekció óta a kérődző jól tejel. —Máshová is eljutott? — Ajaj! Szívesen fogadtak minden tanyában, sokszor reggelit is kaptam. Az egyik helyen malacherélés várt rám, korábban azt se tudtam, hol a golyója. Azért csak kivágtam a visító süldőt, később meg belejöttem. —Hány helyre jutott el? — Harminchétre. 1987 júliusától november elejéig. Akkor jött a rendőr és anyu is ott tudta meg. Kaptam egy évet, leültem belőle kilenc hónapot. — Kiszabadult és megfogadta... — Nem fogadtam én semmit. Stílust váltottam. 1989/90 a pártalapítások évei. Gondoltam megalapítom a kubikosok pártját, ez ott Csongrád környékén jól is hangzott. Még a televízióban is felléptettek. Hozzáteszem, a taxisblokád idején sok aláírást gyűjtöttem, és ezeket lobogtattam: már ennyi tagom van. Felkerestem az MDF-et, a Fideszt, az MSZP-t, a függetleneket, hogy segítsenek. Segítettek. —A legjobban melyik párt? — Torgyánék, a kisgazdák, tőlük 350 ezret kaptam. Kocsit béreltem, elit helyekre jártam, és jöttek a nők is. Mert ahol pénz van, ott nőknek is lenni kell, hiszen közülük sokan szeretik a pénzt, a pénzes palikat. Ekkor megint ruhát és stílust kellett váltanom. Szolnokon voltam egy csajnál és láttam magam a televízióban, hogy köröznek. Na, Zoli, mondtam, ennek fele sem tréfa. Szerencsére a lány nem vette észre a körözést. Annak ellenére eljöttem tőle, és másnap irány Pest. Volt forintom, irány a jelmezkölcsönző, ettől kezdve reverendás pap voltam. Imakönyvem is lett, ez ma is velem van a cellámban. — Miért ennél a hivatásnál kötött ki? — Egyszerű. Sokszor keveredtem igazoltatásokba. Azt tapasztaltam, nincs az a rendőr, aki egy plébánostól — legyen az állomáson vagy utcán — személyit kéme. Egyébként személyim is volt, természetesen hamis. Egymás után kerestem fel a parókiákat, hogy ellopták a kocsimat. Segítettek: van ahol négyezret, máshol ötezret, ritkán tízezret kaptam. Esztergomba is eljutottam, ahol előadtam a régi mesét, kifosztottak. Erről rendőrségi igazolásom is volt, pecsétes. Elég az hozzá, a palotában egy magas rangú személy fogadott.Meghallgatott, végigmért, leültetett és átment egy másik szobába. Percekre egyedül maradtam és láttam, az asztalon pecsétes üres iratok hevernek. Belemarkoltam a paksamétába és a diplomata- táskámba tettem. Hamarosan jött az úr, tőlük 10 ezret kaptam és alá is írtam, hogy átvettem. Két nap múlva elvetődtem Győrbe, ott a Káptalan dombon van a püspökség. Bementem a titkárságra és éppen hozzáfogtam volna a szövegemhez, amikor egy baj történt, de ez nekem szerencsét hozott. Felborult a táskám, kiszóródott belőle minden, köztük a sok pecsétes egyházi, esztergomi irat. Rámnézett, elmosolyodott és így szólt: • • Összetévesztették — Ön jött a segélyekért? Fogalmam sem volt miféle segélyekről van szó, de bólintottam. Azt hitték, engem küldtek Esztergomból. Ezurán beszélgettünk, úri módon megebédeltettek, és 64 ezer forintot csúsztattak a táskámba. Nagy hálál- kodások közepette távoztam. Irány az állomás, Pest. Igen ám, de elment az utolsó vonat, és a következő hajnalban indult, közölték. Nem baj, megvettem a jegyet, leültem a padra, a táskát a hónom alát szorítottam és a itverendában elbóbiskoltam. Arra ébredtem, két rendőr finoman ráz. No, lebuktam, villant át az agyamon. Kiderült, egy frászt. Átkísértek a forgalmiba és ott közölték: — Atyám, igazoltatás folyik, azért kértük, fáradjon ide. Itt nyugodtam bóbiskolhat, meg a táskája sem lesz veszélyben. Köszöntem, megáldottam őket, így menekültem meg. De csak átmenetileg, mert a fényképes körözés már érvényben volt és 1991 áprilisában Szolnokon lebuktam. —Mikor szabadult? — 1992-ben. Hazamentem Csabára, de a szüleim elzavartak. Elutaztam egy lányhoz Bátaszék mellé. Összeköltöztünk, és úgy tűnt, én a börtönt csak kívülről látom ezentúl. Ő is dolgozott, én is, a szüleinél laktunk, szóval éltem az átlagemberek mindennapjait. Sajnos beütött a baj: a hites párom félrelépett. Nem tudta miért tette, én erre összeszedtem a cókmókom, fel- mondtam a munkahelyemen és tavaly októberben búcsút intettem Bátaszéknek. —Hol kötött ki? — Sok helyen. Forintom maradt bőven, jó helyre volt éltévé, végül ez okozta a vesztem. Szóval tavaly ilyenkor szabad lettem ismét és újra stílust váltottam. Most a szegény állampolgár szerepe következett. Előadtam, hogy kifosztottak, kiraboltak, vittem pecsétes igazolást. Felkerestem ötven polgármestert, plébániát, a Máltai Szeretetszolgálatot sem hagytam ki. Szolid, szerény voltam, így szinte mindenhol leesett 4—5 ezer. A másik módszerem az volt: felutaztam Budapestre. Itt kiválasztottam egy benzinkutat és stoppoltam. Nem Trabantnak, Wartburgnak, Ladának, hanem menő nyugati márkájú kocsiknak. Ha fújta, ha hordta kiskabátban, lássák, kifosztottak, megloptak. A nagy többség adott. Volt aki ezret, a másik háromezret, előfordult, hogy tízezret. Bőrkabátot, bundát, szőrmesapkát is kaptam. Mindez 1993 decemberétől 1994 februárjáig ment. —Utána? — Lebuktam, megint itt Szolnokon. — Ezek szerint nem szereti az itteni zsarukat. — De, nincs nekem velük semmi bajom. Akkor ők voltak az ügyesebbek, és ezt díjazom. Mert én, uram, nem akármilyen figura vagyok. —Gyanítom, Horváth úr. — Hozzáteszem, én rontottam el. Kimentem a buszpályaudvarra és nem volt nálam igazolvány. Arról nem beszélve, felismert az egyik rendőr. Most egy évet kaptam, de ha minden igaz, a jövő hónapban nyílik az ajtó. — Mi minden volt világéletében? — Állatorvos, plébános, futár, bankigazgató, erdész, pártalapító, az Aggteleki Nemzeti Park igazgatója, katonatiszt, rendőrtiszt, mert ilyen ruháim is vannak. — Emlékszik a legutolsó tárgyalásra? — Igen. Mondta az egyik ülnök, hogy a tisztelt bíróság vegye figyelembe, hogy a bűn- cselekmény elkövethetőségé- hez nagyban hozzájárult az, hogy az emberek naivak, hiszékenyek. —Tényleg így igaz?-— Nagyon is az. Megdöbbentő a hiszékenységük, a befolyásolhatóságuk. Csak megfelelő módon kell közeledni hozzájuk. — A férfiakat vagy a nőket könnyebb rászedni? — Nincs nagy különbség a nemek között, az életkor sem számít. Nekem legalább is ez a tapasztalatom. — Volt, aki bizalmatlanul fogadta? — Igen, de kidumáltam magam. Még egy fontos észrevétel, ha lehet. —Tessék. Számít a ruha is — Állítom, ruha teszi az embert. Nem mindegy, reverenda feszül rajtam, katonatisztnek öltözők vagy bankigazgatónak. —Hogyan tovább? — Van egy lelkész, akit szintén átvágtam, de végül megbocsátott. Eljött látogatni is, hozzá utazok. Annyit elárulok, nem ebben a megyében él. —Mit ígér? — Semmit, mert az egy nagy hazugság lenne. Helyette inkább azt: búcsúzik önöktől egy pap, egy állatorvos, egy pártelnök, egy polgármesterjelölt, mert az is voltam, egy rendőrtiszt, egy bankigazgató. Kérem tisztelettel: vigyázzanak, mert jövök! Mondjuk, ide, vissza. Vagy máshová. — Mikor lép ki a börtön kapuján? — November 10-én, csütörtökön reggel hat és negyed hét között. —Milyen szerelésben? — Most éppen vadászegyenruhában. Mert ha elfelejtettem volna mondani, vadász is voltam. Ha szeret korán kelni és akkor eljön oda a kapuba, saját szemével győződhet meg róla. D. Szabó Miklós