Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-31 / 257. szám

KITEKINTÉS 1994. október 31., hétfő' 0 Buddy kutya előtt titkolózni kellett... Családba csöppent Papa, mama meg a gyerekek Mede Márta amerikás magyar lett. Egy évnyi kinntartózko- dás már bizonyára annak szá­mít. Tavaly januárban ösztön­díjat nyert a „Fiatalok a meg­értésért” (Youth for unders­tanding) nevet viselő nemzet­közi szervezettől. Huszonötén kerültek az utazó csoportba, ebből tizenegyed magával ösztöndíjasként. Tavaly au­gusztus 9-én indultak Buda­pestről — illetve egy szál ma­ga egészen Gyuláról — az Amerikai Egyesült Államok­ba. Márta végcélja Montana állam Hardin nevű, háromez­res városkája volt. — Arrafelé főként a mező- gazdaságból élnek az emberek — emlékezik Márta az ott töl­tött napokra. — Kukoricát ter­melnek, tehenet, lovat tarta­nak, utóbbit főként a rodeók „alapanyagául”. Cowboy- kultúra virágzik azon a vidé­ken, akár Texasban. Budapes­ten döntöttek az utazásunk fe­lől, ám előtte angol nyelvből külön szóbeli és írásbeli vizs­gát kellett tennünk. — S most, visszaérkezése után mennyire tud angolul? — Sokkal jobban. Főként „amerikaiul”. Kinn egy ott diplomának mondott bizonyít­ványhoz jutottam. Ez felsőfo­kú nyelvvizsgának számít ide­haza. A második évet végez­tem el a gyulai Erkel gimnázi­umban, amikor kiutaztam. Hardinben egy öcsém és há­rom „nővérem” volt: ketten a tizenkettedik osztályba jártak, s ikrek voltak (a harmadik fia­talabb volt náluk). Praktikus okokból én is tizenkettedikes lettem. Az ott kapott bizonyít­vány lehetővé teszi, hogy ked­vezőbb feltételekkel érettsé­gizzem. Most az Erkel magán­tanulója vagyok. —Mi akar lenni, ha „nagy” lesz? A Leman család, akiknél Márta ideiglenesen állomásozott. Hátul, balról: Wayne, James, Elena. Elöl, balról: Karen, Deborah, Esther Oregoni kiránduláson, karácsony táján Kulcskérdés Atlantában Az első nap után hullafáradtan szálltunk meg egy csoporttal Atlanta egy jókora szállodájában. Magam voltam a szobában. A kezdeti vizsgáló­dás után éppen azon tanakodtam önmagámban, hogy a két gigászi franciaágy közül melyiken töltsem az éjszakát, mikor kedvem támadt — nyitott — folyosói levegőt szippantani. Ilyen helyen az ember fokozottan vigyázzon az érté­keire! — s már be is csaptam magam után az ajtót, nagy körültekintéssel. Szomorú felfedezés: az amerikai szállodák legtöbbjének ajtaján kívülről csak kulccsal a kezünkben léphetünk be. Ám az én kulcsom — mind a kettő — bizony a szobában maradt. Később jó volt látni, mily sokan fáradoznak olykor az emberért. Persze mindhiába. A meg­nyugvást csak a főportás érkezése hozta el: neki minden probléma megoldásására van egy (pót) kulcsa... Amerikai gombóc Amint megérkeztem, első teendőim közé tartozott a családi ház felfedezése. Eközben néhány apróság elgondolkod­tatott. Mindjárt ott volt a bevetett ágy: faalapon matrac, lepedő, párna. A pap­lan alatt újabb lepedő, amiről nem na­gyon tudtam, hogy mi célt szolgálhat. Vékonynak elég vékonyka volt, tehát lepedő. De sosem feküdtek rá, elvileg tehát takarózni kellene vele. Hát, én nem így tettem! A hőségben ugyanis folyvást rámtapadt, s reggelre öklöm- nyi gombóccá gyúródva nyomta az ol­dalamat. Ennek ellenére fogadó­anyámnak újra és újra sikerült becsem­pésznie egy-egy frissen mosottat az ágyamba... A konyhában, a mosogató lefolyójá­ba beépítettek egy szemétaprító beren­dezést. Erre abból kellett rájönnöm, hogy majdnem ledaráltam vele a ke­zem. Rossz gombot nyomtam meg a sok közül, amikor egyik ujjammal ép­pen a lefolyó nyílását próbáltam „dugu­láselhárítani”. Sokáig ijesztően hatott rám a fürdő­szobába lépés is. Abban a pillanatban, ahogy felkattintottam a villanykapcso­lót, földrengés rázta meg a szobát. Ké­sőbb rá kellett jönnöm, hogy azzal a halvány kis kattintással nemcsak a vilá­gítást kapcsoltam be, hanem a fürdő­szoba kényszerszellőztetését szintén. Volt aztán a családnak egy Buddy nevű kutyája is. Kutya létére szuperin­telligens volt, csak hát külön használati utasítás tartozott hozzá. Hallás után is­merte a „labda” és a „sétálni” szavakat, így azután, ha zavartalanul akartunk beszélgetni, * rejtjelezésre kény­szerültünk. Például: „Tegnap voltam es-é-té-á-el-ni”. Ellenkező esetben a kérdéses szavakat meghallva Buddy azonnal lerántotta a polcról a pórázát, s addig nem hagyott nyugtot senkinek, míg el nem vittük őt is es-é-té-á-el-ni! — Valahol médiaközeiben szeretnék maradni, tanulásban és munkában egyaránt. —Mekkora honvágya volt? — 1993. augusztus 9-től idén július 5-ig tartó. Az egy év alatt — a szabályok szerint látogatót nem fogadhattam, haza nem jöhettem. Családban éltem. A papámat Wayne, a mamámat Elena Lemannak hívták. Két tizennyolc és egy tizenöt éves lányuk, valamint egy közel tizenöt éves fiuk van. A lányok egypetéjű ikrek. S amíg ott lehettem, gyer­meküknek és testvérüknek érezhettem magam. Márta íróasztalán a tábla, mellyel a repülőtéren fogadták Puszimuszi helyett A Salt Lake Cityből Billingsbe tartó repülőjáraton már alig tudtam örömmel hódolni a táj szépségeinek. Izgatottá tett a fogadócsaládommal való ta­lálkozás közelsége. Legin­kább az nyugtalanított, hogy nem nagyon tudtam megbarát­kozni az Államokban dívó di­vattal: a ottaniak találkozáskor és a búcsú pillanatában puszi­muszi helyett simán megölelik egymást. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a rep­téren váró, egy éve „ügyele­tes” családomat ne pusziljam arcon, hanem valami sután előadott, idétlen öleléssel pró­báljam tudtukra adni: itt va­gyok, s már annyira vártam ezt a találkozást! Agytomaként gyakorolgattam, hogy miként emelem majd fel a kezem, vál­lon veregetem őket — vagy mit csinálok —, s mindezt öle­lés közben. A repülőtér várócsarnoká­ban már messziről észrevet­tem az integető kis csapatot. Veszettül arra koncentráltam: ölelni, ölelni, ölelni! (Ez nem egy Lenin-idézet.) A fizikai közelség aztán megtette a ma­ga hatását, kellőképpen össze­zavarodtam. Önfeledt baráti ölelésüket hasonlóképpen és sikeresen viszonoztam. Aztán, adózva magyaros ösztöneim­nek is, belepusziltam — a le­vegőbe... Márta egy alkalmi hódolójával a szokásos évi bálon. Ilyenkor az ifjak délceg limousinokat bérelnek — két-három pár egyet —, fiúk-lányok kiöltöznek oly csicsásán, ahogy csak az amerikaiak tudnak. Elmennek egy méregdrága étterembe vacsoráz­ni— olyan azegész, mintha egy sajátos beavatási szertartás lenne... Európa, onnan nézve A harmadik hónap kezdetétől, egy iskolai csoport tagjaként magam is részt vettem külön­féle versenyeken. Egyik ilyen kiruccanásunk alkalmával — már a nap végén—hullafárad­tan ültünk be egy gyorsétkez­débe. Kísérőnk mindenkinek egyenkaját rendelt, a szokáso­sat: hamburgert, sült krumplit ketchuppal, és valami inniva­lót. Amíg vártuk a rendelésün­ket, beszélgettünk, mások amerikai focit néztek a tévé­ben. Aztán hozták az enniva­lót, tálcán, kiábrándító mű­anyag és papír csomagolás­ban. Egy zacskóban — ilyen se volt még! — műanyag kést és villát is találtam. A legtöbb amerikai — a felnőtt is — csak kivételesen erős vészhelyzet­ben hajlandó kést venni a ke­zébe, az étkezés viszont általá­ban nem számít ilyennek, így minden gondjukat megoldják puszta villával. Velem másként álltak a dol­gok. A villát beleszúrtam a kajá­ba, a késsel levágtam a számba valót, balommal villástól a számhoz emeltem a falatot. Közben kerek szemmel csodál­koztam rá a tévébeli reklámok­ra, falatozgattam. Véletlenül felpillantottam: senki sem evett, mindenki engem bámult. A csendet egy még ártatlan ko­rú, elsős kissrác törte meg: — Mondd, miért eszed kés­sel és villával a sült krumplit? Ilyet én még nem láttam! Tisz­ta röhej... Kínomban mit válaszolhat­tam volna? — Azért eszem így, mert európai vagyok. — Igen? De jó neked, hogy már jártál ott! Egyszer űn is el akarok menni abba a városba. Ballag ási torta a jobb szélen álló Mártával és az ikrekkel Elena tortát sütött Mártának májusi születésnapjára Az oldalt Kiss A. János és Mede Márta írta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom