Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-29-30 / 256. szám
„Milyen volt szőkesége, nem tudom már...” Amikor a huszadik század egyik legnagyobb magyar költője papírra vetette e sorokat, mindössze két és fél év telt el attól a naptól, hogy „elbocsátó, szép üzenetét” elküldte Sárvári Annának. „Úgy érzem, Anna meleg szava szól át / Egy tavaszból, mely messze mint az ég.” Nem volt messze, csak a költő varázslatosan szép szavai sugallták a messzeséget. Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy Juhász Gyula valójában soha nem tudott szakítani idealizált szerelmével, Anna elérhetetlen női ideálja maradt egy életen át. Fantáziaszerelem volt hát? Tény, hogy a „kis vidéki primadonna” felajzotta a költőt, rajongott érte, lírája legszebb, legmaradandóbb csokrát neki írta, holott soha nem éltek együtt, jóformán nem is találkoztak. Kapcsolatuk sokáig tisztázatlan maradt, közvetlen barátai is csak nagyon keveset tudtak róla. Juhász Gyula öngyilkossági kísérlete után maga Sárvári Anna nyilatkozta, hogy csak egészen felületesen ismerte a költőt, s hogy nagyon meghatotta a tulajdonképpen nem neki szóló szerelem. A költő reményeit nem váltotta be, úgy tűnik, Juhász Gyula túlbecsülte Sárvári Anna színészi képességeit. „Mikor rájöttem a valóságra, hogy semmi nem vagyok neki, két hétig mint az őrült szaladgáltam a városban. Nem ettem, nem aludtam. Borzalmas kínokat szenvedtem. Két hét múlva megírtam legszebb versemet, amelynek refrénje: „De AnEörsi Júlia ifjú korában Júlia Nagy emberek szerelmei na meghalt, Annát eltemettem.” A költő csalódott hát, de átkozni soha nem tudta a szeretett nőt; ellenkezőleg, áldotta inkább. „Áldott vagy, Anna! / Messze, messze mentél, / Hogy megmutasd, milyen mélyen bennem élsz, / Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél / érez- zem, hogy az életem egész.” A fölmagasztosult szerelem áhítatával Juhász Gyula Annát az égbe emelte. S ahogy azt nem csekély költői öntudattal a Co- ronatio című vers utolsó sorában leírta: „Ätna örök, mert Annát én szeretem”. A hangsúly az én-e.n van, Anna az ő lírájának köszönheti halhatatlanságát. (Zárójelben jegyezzük meg: ez a vers 1912. február 18-án jelent meg a Hétben. Néhány hónappal később, május 16-án Ady Endre Elbocsátó, szép üzenetében ezt írta Lédának: „Általam vagy, mert meg én láttalak”. Az összefüggés aligha véletlen: hatás és kölcsönhatás egyformán egybefűzte legnagyobb lírikusainkat — állapította meg Juhász Gyula egyik életrajzírója.) Egy évvel később a költő még képeslapot küldött az időközben Pestre költözött színésznőnek, bizonyítékul, hogy „megint Annára gondolt”, nem sokkal ezután azonban Utolsó levél címmel a szegedi újságban leszámolt a valóságos Annával. „Játékbaba volták a szívem játékszobájában, fölcico- máztalak a legszebb babaruhákkal, színes, csillogó szavakkal, amiket versbe öntöttem, hogy még ragyogóbbnak lássalak, és alig csókoltam meg a kezed, már széjjel foszlott az álom, mintha zúgó förgeteg söpört volna ki életemből. És most belesüllyedtem a gyötrelmes magányosságba, csak lidércnyomás van velem, s a te emléked.” És Anna? Igazából tudott-e a költő gyötrelmeiről? Amikor meghalt, a korabeli tudósítások szerint ágya mellett, a földre ejtve Juhász Gyula verskötete feküdt, amelynek első oldalán a költő jellegzetes írásával ez állt: „Annának, örök szerelemmel Juhász Gyula”. Az öngyilkos Sárvári Anna ezek szerint utolsó pillanataiban az Anna-verse- ket olvasta. „Igaz volt-e vagy sem — de legendának is szép — írja Péter László Juhász Gyuláról szóló könyvében.—Anna sorsa, különös, ugyanúgy fejeződött be, mint a költőé. S ha testi mivoltában messze esett is attól a nőszemélytől, aki Juhász Gyula szerelmi költészetében, mintegy hetven versben, az utókor számára immár örök életű, nem róhatjuk föl neki a történteket. Halhatatlan érdeme, hogy ihletője, kiváltója lett annak az érzelmi, lélektani, művészi folyamatnak, amely az Anna-versek keletkezését táplálta.” Sokáig nem tudta a világ, hogy Juhász Gyulának volt egy másik szerelme. A nagy tűz lo- bogása mellett elhalványult, sok tekintetben máig sem tisztázott, boldogtalan szerelem volt ez is. A költő 1914 tavaszán súlyos lelki válságba került. Makón egy 51 tanulóból álló osztályban tanított heti 17 órában. Á szerelmi csalódás, az iskolai túlterheltség, a vidéki elszigeteltség, de leginkább az, hogy az érvényesüléshez nem talált utat—„a rossz sors leszorított engem a művészi érvényesülés lehetőségeinek közeléből”—felőrölte idegeit. Szinte önkívületi állapotban Pestre utazott, egy hotelban szobát vett ki, ahol másnap mellbe lőtte magát. A Világ március 7-ei számában Kosztolányi Dezső ezt írta: „Juhász Gyula, a költő, ma reggel revolverével mellbe lőtte magát egy budapesti szállóban. Délután láttam őt a Rókus kórház 19. számú kis szobájában, mozdulatlanul feküdt, a mellén jégtömlő volt, koromfekete szemeit, amelyek most is úgy égtek, mint a szurokfekete lángok, mereven és közönyösen a padlóra szögezte. Ez a varázslatos poéta, aki a legkülön- bek közül való, a szemével mondta el, miért emelt magára fegyvert.” Juhász Gyulát itt, ebben a kórházi szobában látogatta meg egy fiatal újságírónő, aki régi rajongója volt a költőnek. Az írói ambíciókat tápláló Eörsi Júlia tárcákat írt a Világ című lapban. A jégtömlő mellé, a költő szíve fölé helyezte ibolyacsokrát, és sokáig szótlanul nézte a beteget. „Nem tudom, mit mondtam neki, vagy mit mondott nekem. Csak megmozdult halálból visszarántott sárga keze és megfogta az enyémet” — emlékezett az írónő. „Fekete hídján a halálnak / Fehér szűz jött az életembe” — írta nem sokkal ezután a költő, akit „már vártak a sötét göröngyök”. E találkozásból bontakozott ki az a gyötrelmes és fájdalmas szerelem, amely egy időre elhalványította Anna emlékét. Amíg a költő a kórházban tartózkodott, Júlia mindennap meglátogatta. Amikor pedig hazatért szülővárosába, élénk levelezés indult közöttük. Később, felépülése után Juhász Gyula többször járt Júliáék Krisztina körúti lakásán, tervezgették a közös jövőt, s elhitték, hogy boldoggá tudják tenni egymást. „Mit írjak mást, és írhatok-e többet mostan, minthogy nagyon szeretem, Kedves, Legkedvesebb, hogy Maga az én életem legtisztább, leggyönyörűbb öröme, hogy ne gondolja lustaságomat másnak, mint lustaságnak és ne nehezteljen nagyon érte” — írta Juhász Gyula a július 28-án kelt levelében. „Legyen velem a lelke, a lénye, a gondolata, a szíve dobbanása... O, hát ki lehet-e törölni valaha a mi lelkűnkből azt a szent, szép budai estét?” És jöttek, mentek a levelek. „Szentem, megváltóm, orvosom, legkülönb!” S a visszaemlékező Eörsi Júlia szavaival: „Lehetett-e rezerváltság eszközeivel útját állni ennek az áradásnak, ami zuhogott, mint a hegyi patak, tisztán és trillázva. Hiszen író voltam, testvér az alkotásban, és lány, akit elbájolt a rajongó lebomlás.” Juhász szerint nekik volt a legszebb tavaszuk abban az évben, pedig a háború közben kitört, kifordult a világ, s a költő idegeiben rettentő erővel hárfázott a nagy, keserű idő. Szerelem és reménység, alkotó erő rezdült bennük az enyhe szomorúság tétovázásaival. Nagyritkán, ha találkoztak, terveket szőttek; hogy elutaznak Olaszországba, meglátni Rómát; Júlia Marcus Aureliust, mindkettőjük eszményét olvasta angolul a költőnek, s akarva-akaratlan kimondták: egymáséi akarnak lenni ember és Isten előtt. Ám akkor váratlanul a szobába lépett Júlia anyja: indulni kellett a vonathoz a sötét éjszakában. Juhász Gyula alkotókedve fokozatosan visszatért, drámát tervezett Zrínyi Miklósról, együtt alkotott szerelmével, aki gondosan egybeválogatta új verseit, s hozzáfogott egy kötet összeállításához. Sok-sok nehézség árán, utánjárásokkal végre megjelent a Késő szüret a Táltos kiadónál. A ritka örömre azonban sűrűn jött a bánat, a szomorúság: a költőn újra meg újra erőt vett a depresszió. A téli hónapok felemésztették idegeinek tartalékát, s 1917. január 8- án bekövetkezett az újabb idegroham. Lelki terheivel, öröklött idegbajával nem tudott megbirkózni. Amikor februárban a Szegeden vendégszereplő Kosztolányi Dezső Karinthy Frigyes és Barta Lajos társaságában meglátogatta a beteg költőt: „a kedveskedő szavakat némán hallgatta”, csak a könnye gördült szeméből. Júlia közreműködésével a pesti Moravcsik-klinikára vitték a költőt. Pár hónap múltával — anélkül, hogy meggyógyult volna—édesanyja hazavitte. Két nap sem tellett bele, Juhász Illésné arra kérte Eörsi Júliát, intézze el, hogy fia visszamehessen a klinikára. A költő azonban otthon akart maradni édesanyja közelében. Júlia a nehéz időkben kitartott a beteg Juhász Gyula mellett. Ápolta, erősítette benne a hitet, hogy meggyógyul, hogy hányatott élete jobbra fordul, s visszatér alkotó ereje. S bár a Júliához írott levelekből gyakran kicsendül a csüggedés, a szaporodó cikkek, versek, előadások bizonyították, hogy ez a küzdelem nem volt hiábavaló. Mindehhez persze hozzájárultak azok a jelentős társadalmi változások, melyek a világháború végnapjai után következtek. Juhász Gyula Júlia iránt táplált szerelmét egész versciklus igazolja. A levelekből, melyeket Eörsi Júliának írt, árad ez a magasztos érzés. A Késő szüret ajánlása: „Szentem, megváltóm, orvosom — a tied”, számos vershez fűzött megjegyzése kétségtelenné teszi kapcsolatuk hitelességét, komolyságát. Az így élt Juhász Gyula című könyv szerzőjének szavaival: „Júlia a maga végletes rajongásával ott állott az elesett költő mellett; táplálta önbizalmát, elősegítette talpra állását; kijárta szerkesztőségekben, a Táltos kiadónál verseinek megjelenését. Eltérő, eltorzító befolyása ellenére nyilvánvaló, hogy a magyar múzsák egyike volt. Juhász Gyulának Anna után a másik nagy női élménye.” Ez a szerelem nem bizonyult tartósnak. Eörsi Júlia szerint pedig titokban össze is házasodtak Júliáék Krisztina körúti lakásán. Az ezt igazoló irat hitelessége azonban mindmáig kétséges. A jegyzőkönyv szerint egy jezsuita szerzetes megeskette őket a szegedi rendőrkapitány és két tanú jelenlétében. Az igazoló okmányt 1945. augusztus 20-án állították össze, melyet az akkor még élő tanúk aláírtak. Eörsi Júlia könyvet írt e rejtélyes, beteljesületlen szerelemről. Ebben egyértelműen Juhász Gyula édesanyját okolja házasságuk meghiúsulásáért. Igaz, az írónő édesanyja sem akart hallani e kapcsolat legalizálásáról. A költő felnőtt korában is kiszolgáltatott gyermekként ragaszkodott édesanyjához. Sokkal jelentősebb lehet azonban, hogy Eörsi Júlia és Juhász Gyula útjai világnézetileg váltak el egymástól. Ezt maga az írónő is bevallja Tied a sírig című, 1957- ben kiadott visszaemlékezéseiben. Juhász Gyula egyik neki küldött levelében pedig szó szerint ez olvasható: „Köszönöm, hogy megmentettél. Köszönöm a könyvem, amit kiadattál. Köszönöm, hogy szerettél, hogy fölemeltél. Most már nélküled fogok emelkedni, föl a vörös erkélyre, a nyomorultak dicső tornyára, föl. Nem tudlak szeretni emberi törvények szerint. Te nem tudsz velem jönni ide, ahol rablánc nélkül szabad élni. Most már ne törődj velem.” Az említett könyvben — Tied a sírig —, melyet Eörsi Júlia 1947-ben írt, s melyet a TIT Csongrád megyei szervezetének irodalmi szakosztálya 1957-ben segített napvilágra, az írónő még egy utolsó levelet idéz Juhász Gyulától 1922-ből. „Most már mindegy, hogy mi történik velem. Belehalok abba, amit veled tettem. Tudom, hogy kívüled nincs lélek, akihez ezek után szólni lehetne. De én a sír széléről sóhajtok utánad és látni akarlak még egyszer. Jöjj el az örök jóság és irgalom nevében.” E levél hitelességében nincs okunk kételkedni. S az is igaz, hogy Eörsi Júlia még többször találkozott a költővel. „Amikor utolsó szerelmes levelét megírta, és becsukódott ez az imádságos könyv, a hitnek, hűségnek és hálának ez a liliomos kertje, amelyben boldogság elbolyongani nehéz korunkban: akkor mindennek vége lett” — idézzük Eörsi Júliát. Juhász Gyula nem írt életrajzot, visszaemlékezést. Élete nyitott könyv — rejtett sorokkal. Megfejthetetlen, örök titok marad például, hogy a költő egy korábban írt verse egyik sorát miért változtatta meg. A Júlia által őrzött versben a „volt jó anyám és Júlia” sor a később kiadott verskötetben így jelent meg: „volt egy anyám és egy Annám.” Júlia emlékét a róla írt versek és a neki szóló levelek őrzik. Pósfai János
