Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-12 / 241. szám

1994. október 12., szerda PERPATVAR i Tanyák lenn, a gát tövében Fülemüle-per? Ahogy vesz- szük. Ha szomszédomék szót értettek volna egymással, soha ki nem rikolt a permadár on­nan a szanazugi gátrengeteg- bó'l. Az a hely a legszanazu- gabb: ott ömlik össze a Fekete- Körös a Fehérrel, ékformájú zugot alkotva, melyet jó ideje mellvédszerűen védnek a gá­tak. Ha meg már senki nem bír valamelyik folyón az árral, ide löttyentik a vízfelesleget. Eb­ben a bugyorban csupán két tanya áll. Úgy ám, de békéden szomszédságban itt, a békes­ség (félig-meddig félszige­tén. Ha egy nyúl vagy őz beté­ved ebbe a zsákutcába, csak a visszaút jelenthet számára me­nekvést. A két tanya eltörpül a gátkolosszus alatt, lenn ma- kettkednek a mélyben, akár a ház A homok asszonyában. A túlpartról nézve csak a fák ko­ronája mutatkozik. A nap hol erre, hol arra vetíti halvány lenyomatukat, megfér a fák alatt a gyűlölet árnya is. Veresék laktak ott elébb, il­letve, ahogy vesszük: akikkel perben(?), haragban állnak, a rokonaik. Mindenesetre a Ve­res-tanya sorsa megpecsételő­dött: bekeríttetett. Nem nehéz hadigépezettel, csupán földtu­lajdonnal. Még azon is eltöp­renghetnének fülemüléink két füttyük között, hogy vajon ta­nya az, melyet más földje ölel körül? A Veres-tanya egyik szélére a gátoldal tehénkedik, éppen csak annyi levegőt hagyva sze­génynek, hogy a telekszélen egy kocsiút vihessen át. A ta­nya jobbján irdatlanul mély és széles árok, balján Biri Feren- cék tanyája. S hátul? Ott meg Biriék földje, melyet a téesz juttatott nekik jogszerűen — bár ezt Veresék el nem hinnék —, no meg a Biri-tanya kertje sarlósán körbe kanyarintva a szomszédok házát. A baj a kárpótlással jött el. Jobb esetben a tanya mellett kaphattak volna földet Vere­sék, ezt hallották ki a törvény­ből is, ám az a talpalatnyi már foglalt volt. így azután a tanya mögött, de a Biri-féle határsá­von túl licitáltak egy negy­vennyolc aranykoronás terü­letre. El is nyerték. Ekkor kel­lett volna a két családnak egyezkednie: valahogy össze­cserélgetik a vitatott földrész­letet, netán Veresék átjárhat­nak a Biri birodalmon. De nem. Utólag persze látható, hogy az ökölrázás nem bizo­nyult igazán jó diplomáciai manővernek. — Tavaly november 12-én árverezték a földet — mondja felajzva Veres Erzsébet. — November 16-án benyújtot­tam egy panaszt a megyei kár- rendezési hivatalba. Nem vet­ték figyelembe. Egy hét múlva újra bementem. Fogadott is a vezető, de átküldött valaki máshoz. Aztán rendszeresen, szinte másnaponként bejár­tam. Decemberben anyám — nyolcvanegy évesen — Gyu­láról utazott be Békéscsabára. Nem fogadta a vezető. A pana­szunkat pedig csak az idén, július tizenhatodikán küldték tovább az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalhoz. Pedig nyolc napon belül meg kellett volna tenniük. Ügyvé­det is fogadtunk, de elégedet­lenek vagyunk vele. A tanyát tizenkét lánc földdel örö­költük, mi, gyerekek. A tanya körüli föld viszont Biriéké lett, a téesz adta nekik, pedig az sosem volt a szövetkezeté. Veres Erzsébet nem sír, düh árad a szeméből. A földről van szó, a jussról! Ott nőtt fel a tanyán, testvéreivel együtt. Kinn laknak most is, felváltva, leginkább akkor, ha a mama is kihurcolkodik, aztán ki-ki visszamegy a városi lakásába. Panaszolják, a hivatalokból senki fia meg nem nézte a hely­színt. Minek? — csitítgatom őket, elég beszédes a térkép ma­ga. Aztán rávesznek: menjek velük legalább én, már csak a mamára tekintettel is. A kivá­lasztott napon — eső után — úgy találtuk, hogy bizonytalan kalandozás lenne végigcsúsz­kálni gépkocsival a gáton, a gát tövében. A tanyasi embernek persze mindenre van megoldá­sa, kivéve a földvitát: megszer­vezik, hogy az egyik vízparti üdülőből, ahová aszfaltozott út vezet, csónakkal vigyenek át bennünket. Becihelődünk a mo­toros teknőbe, a mama csak be­letérdelni mer, karjára ránehe­zedve. Mi meg ide-oda kucor- gunk, egyensúlyt keresve az ál­landó libegősben! Kikötőnk messze a tanyától, nincs jobb Tájkép, csata közben megoldás. Átvágunk az éjsza­kai esőtől, a hajnal harmatától nedves reggeli füvön. Csatakos lesz a zokni, a sétáló utcára ter­vezett nyári nadrág szára. A ma­ma lemarad, nem neki való iram ez az andalgás sem. Majd jön utánunk a másik lányával, dönt a konzílium, mi meg Veres Er­zsébettel felkaptatunk a gátra. Ott, a kis tanya mögött sem­mibe vész a hang, láthatatlan gát véd a külvilágtól, csak a tanyák közötti határ létezik, immár szögesdróttal kijelölve. Való igaz, ha Veresék a hátsó földjükre igyekeznek, kerül­hetnek eleget. Ez itt előttünk a Remete 90., túl a kerten Biriék, a Remete 88-ban. Nicsak! A csatornán túl kazlak. Ez is Bi­riéké, állítólag valakitől bérlik a földet. S mit ad Isten, csak a gát és a Veres-tanya között fe­szengő keskeny úton közelít­hető meg. Esetleg körben, jó­korát kutyagolva. Hogy miért nem zárják le Veresék, ha már kialakult ez az állóháború? Mert ők is csak a Biri-tanya előtt elsomfordálva juthatnak ki a csücsökből. Meg biztosan a jogszerűségre is gondolnak. Ezekre a tanyákra többnyire hátulról süt a nap. Ott kel fel, s a gát mögött bukik alá. Ha kikukkantunk a tanyaablakon, csak a gátoldal látszik. Amed­dig a szem ellát. — Ezemyolcszázhuszon- hétben épült a tanya, többször sújtotta már árvíz is — meséli özvegy Veres Istvánné, a ma­ma, igazi matróna. -— Nemré­gen dobtuk ki a régi falakat. Paticsfal volt itt, aztán valami­kor fellécezték. De a födém, a tetőszerkezet a régi. Ott, a má­sik tanya helyén a húgom ta­nyája állt. Ez a mostani hu­szonnyolc éve épült, az istálló­ja meg jó, ha három éve. A tanya mellett nyakigláb nyárfa. Ez jelzi az utat ember­nek, villámnak, haragnak egyaránt. A szobában tele­pedünk le. A mama nyomban végigdől az egyik ágyféle ke- reveten. Fejénél tűzhely, rajta váza igazi virággal. Előtte üveg, valami barna italt rejte­get mélye, főjén piros sapka­szerűség, akár Damjanich bá- torjainak. Mellettük tompán fehér gomba, fején áll a bo­lond. A csendéletet kiürült ér­zelmű, fülesre álmodott mé­zespohár egészíti ki, rajta pat- togzott szélű zománcos kanna­fedő. Mennyei béke, itt a szo­bában. Az egér sem zavartatja magát, amikor élfut közöttünk a másik ágy oltalmába. Nem ő az ellenség errefelé, mostan­ság. — Csereföldet ide, a kanális mellé, a tanyánk mögötti föl­det kifordítani — rendelkezik lányai előtt a mama, szavait azzal nyomatékosítva, hogy fel-felemelkedik súlyos fekté­ből. Azt állítják, de nagyon, hogy a megyei kárrendezők kérték az országosokat: utasít­sák el a család kérelmét. En­nek megfelelően vélekednek felőlük. Bajuk van a földmé­rőkkel is. Mondják, akkor mé­ricskéltek, mikor itthon sem voltak, nem úgy a tanyaszom­széd! Végtére is mindegy, te­szik hozzá: Biriék úgyis kiha- jigálták a karókat. Amikor először kerestük, Biri Ferenc nem volt odahaza. Másszor már messziről láttuk, ki mit tesz a tanyán. Könnyű dolgunk volt, a gát tetején gu­rultunk arrafelé. Kikászálód­tunk a kocsiból, pingvinek­ként ledöcögtünk a gátba vájt ferde csapáson. Félúton sem jártunk, mikor Biri úr, majd felesége elénk jött a tanyaud­varról, maguk mögött hagyva vészjóslóan csaholó kutyái­kat. Mondtuk, a helyzetből fa­kadó különös illedelmesség­gel, beszélni szeretnénk velük a földről. — Nincs mit mondanom, hagyjanak békén! — kelt ki magából azon nyomban a ház ura. A fiú, aki fotózni szándé­kozott a csatatéren — a fel- felugató háttérzajból kiindul­va —, jobbnak látta addig kat- tintatlan Nikonját visszasüly- lyeszteni a hordtáskájába. — Ne mondj semmit! Most kapcsolta be a magnóját! — rivallt férjeurára Biriné. — Tessék megnézni nyu­godtan, van-e magnó abban a táskában! — próbáltuk mente­ni a menthetőt. — Én nem értek hozzá! Ne szólj semmit, mindent magnó­ra vesznek! Gyerünk innen! — találtuk ki társammal egymás gondola­tát. Még körbeszaladtuk a két tanyát, leginkább csak Veresé­két, mintha lenne valami értel­me a dolognak. A Békés Megyei Kárrende­zési Hivatalban dr. Gondos Jó­zsef, a vezető és az érintett ügyintézők várnak. Ország­szerte a legnagyobb teher az övék, sok errefelé a kárpótolni való. Mondom, minek jöttem, ők pedig iratokkal támasztják alá, amit mondanak. — A november tizenkette- dikei árverésen hatvan arany­Fotó: Such Tamás korona föld állt rendelkezésre, a többit már kiosztotta a téesz részaránytulajdonként — mondják a kárrendezők. — Az egész tábla a téesz tulajdona volt, kivéve a tanyaterülete­ket. Veres Erzsébet aznap negyvennyolc aranykorona földet vásárolt kárpótlási jegy ellenében a felkínált hatvan­ból. Pontosan tudhatta, melyik területet veszi meg. Az így szerzett föld úgy nyolcszáz méteres kerülővel közelíthető meg a tanyájuktól. Kiderül az iratokból, hogy Veresék novemberben — há­rom nap állt volna rendelke­zésükre — nem nyújtottak be árverési kifogást, pontosab­ban nem árverési kifogást nyújtottak be. Ezt nyilvánvaló tartalmánál fogva, hivatalból sem tekinthették annak. Ne­kik a szomszéd földjével volt bajuk. Ezért a hivatal illeté­kességből átküldte a bead­ványt a gyulai földkiadó bi­zottsághoz, mégpedig novem­ber 24-én. Veresék ügyvédje márciusban kérte, hogy egy januári levelét tekintsék árve­rési kifogásnak. Jó — gondol­ta a hivatal. Felterjesztették az ügyet a felettes szervüknek, annak rendje-módja szerint. Ráírták a javaslatukat, hogy miként is kellene dönteni má­sodfokon. Nem tehettek más­ként, az államigazgatási eljá­rásról szóló törvény erre köte­lezi őket. Az Országos Kár­pótlási és Kárrendezési Hiva­tal pedig elutasította Veresék kifogását, hiszen mire — most mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül — valóban kifogásol­ták az árverést, sokszorosan eltelt az erre biztosított három szűk nap. Kár viszont, hogy országosék az ügy érdemében nem döntöttek (persze szak­szerűen jártak el így is). Ha nem is lett volna szájuk ízük szerint való a határozat, talán elősegítette volna Veresék megnyugvását. Kétségtelen, amennyi tennivaló összefut manapság az ilyesféle hivata­lokban... S hol van még a kár­pótlási béke?! Úgy hallottuk, hogy Vere­sék ügyvédje tető alá hozott egy többszörös földcserét, mely révén mindenki eljut­hatna) álmai kicsiny szigeté­re. Az erre vonatkozó kérelmet a megyei kárrendezési hivatal átküldte a gyulai földhivatal­hoz azzal, hogy lehetőség sze­rint soron kívül intézkedjenek. A termőföldről szóló törvény lehetővé teszi az önkéntes földcserét, ha a széttagoltan fekvő földeket az érintettek egyesíteni kívánják. Eljött tehát a boldog végki­fejlet? Ki tudja... Veres Erzsé­bet azt mondja, hogy — a ne­vében is kért — önkéntes föld­cseréről még csak nem is hal­lott. Az ügyvédet viszont el­csapják, mondta — milyen ügyvéd az ilyen?! Kiss A. János ARANYKORONA A Z AGROBANK 57 FIÓKJÁBAN mindössze 20 ezer darab, 50 ezer forintos címletben. 2 éves futamidő. visszafizetés, kamatok, már az első évet követően, ♦ az induló kamat 26 %, a futamidő végén már évi 30 %, ♦ bonus és kamatprémium. ARANYKORONA a vissza nem térő lehetőség Békésesaba, Szent István tér 2. ❖ Szarvas. Kossuth L. u. 21. 10 EVES AZ AGROBANK 10 EVES AZ AGROBANK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom