Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-08-09 / 238. szám
1994. október 8-9., szombat-vasárnap EXKLUZÍV ÍBÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Antonescut letartóztatták — Az urnákat kicserélték — Groza pisztollyal ment a királyhoz — Ceausescut meggyilkolták — A remények eloszlottak — Kullogás Európa végén I. Mihály román király a történelmi eseményekről I. Mihály román király Versoix-i otthonában fogadta Liviu Valenas román újságírót, akinek kérdéseire válaszolva részletesen kitért a második világháború alatti romániai eseményekre, Antonescu marsall személyére, a bukaresti kiugrás körülményeire, a lemondatására és végül a romániai forradalom után történtekre. A háromrészes interjú legfontosabb részeit—melyek magyar fordítása az Erdélyi Naplóban jelent meg—alább olvashatják. —1941 .júniuslI-énAntones- cu kiadta a parancsot: katonák, keljetek át a Pruton! Felség, tájékoztatták-e Önt akkor erről a Románia számára sorsdöntő lépésről? — Nem, nem tájékoztattak semmiről! Ellenkezőleg, ami az egésznek a csúcsa: anyám a BBC-ből értesült, hogy mi megtámadtuk Oroszországot! Ekkor felhívtam telefonon Mi- hai Antonescut, és megkérdeztem tőle: „Mi történik, igaz-e, hogy megtámadtuk Oroszországot?” O így válaszolt: „Valóban igaz”, majd azt mondotta, hogy arra gondolt, úgy is megtudom a lapokból és a rádióból... Elképesztő! — Félretéve Felségednek ezt a semmibevevését, államfőként, katonaként és románként hogyan fogadta az 1941. június 22-i döntő lépést? — Mind jómagam és az egész román ország, mind a történelmi pártok egyetértettünk abban, hogy Besszarábiának és Észak-Bukovinának vissza kell térnie Romániához! De jól meghatározott feltétellel: egy lépéssel sem tovább a Dnyesz- temél! Itt kezdtek összekuszá- lódni a dolgok. —Felséged mikor ébredt rá először arra, hogy Németország elveszíti a háborút? — Sok idő telt el azóta... Ahogy emlékszem, a Sztálingrádnál történtek után jöttem rá, hogy mindennek vége. Németország elvesztette a háborút, noha a propaganda mást harsogott és voltak katonák is, akik még hittek Németország végső győzelmében. Ám mi már nem hittünk benne. — Mikor kezdődtek el a királyi udvar által kezdeményezett titkos tárgyalások Romániának a háborúból történő kilépése ügyében? — Még 1942 őszén hosszas megbeszélést folytattam Mani- uval és Bratianuval, amikor megegyeztünk abban, hogy az országot ki kell vezetni a háborúból. 1943-ban konkretizálódtak bizonyos dolgok, s elküldtük megbízottainkat Ankarába, kipuhatolni a szövetségesek magatartását, hogy lássuk, mit és hogyan cselekedhetünk. A kontaktusok Ankarából áttevődtek Kairóba. Tehát 1943-ban hol titkosan, hol kevésbé titkosan, de mégis rejtetten megkezdődtek tárgyalásaink az angol—amerikai szövetségesekkel a háborúból való kilépésünk ügyében. A kiugrás — Felség, hogyan zajlott le a beszélgetés Felséged és Antonescu marsall között 1944. augusztus 23-án? Miért utasította vissza Antonescu a fegyverszünetet? — Az 1944. augusztus 23-án Antonescuval folytatott megbeszélésemről elmondhatom — anélkül, hogy tévedéstől félnék —: egész, halom botorságot hordtak össze! Ezúttal nem akarok részletekbe bocsátkozni, hiszen egész kötetet lehetne erről írni... Antonescu akkor világosan visszautasította a fegyverszünetet! Azon a megbeszélésen ejtette ki a ma már jól ismert mondatot, hogy nem bízza az országot egy gyermek kezére! És azt is hozzátette: elkötelezte magát Hitlernek, hogy nem lép ki a háborúból az ő jóváhagyása nélkül! Számomra ez nyilvánvaló ostobaság volt; hogyan engedélyezheti Hitler a mi háborúból való kilépésünket? Ezek után más megoldásunk nem volt, mint letartóztatni a marsallt. Előzőleg megtárgyaltuk az ellenzékkel az Antonescuval folytatott megbeszélésből adódó minden változatot, és abban állapodtunk meg, hogy Antonescu bezárása abszolút utolsó megoldás! Sajnos, ez következett be. Antonescu marsallnak tényleg az volt a szándéka, hogy a Kárpátokban védi mindazt, ami még Romániából maradt, vagyis Dél-Erdélyt? Antonescu a fővárost is Hátszegre akarta költöztetni? — Igen, hangoztatta ezt a szándékát... — Felség, ez az ország teljes összeomlását jelentette volna! — Látja, itt felvetődik egy másik kérdés: most azt mondják, hogy az 1944. augusztus 23-ai aktus árulás volt. Árulás ki számára, nem tudom... Mi történt azokkal az országokkal, amelyek a végsőkig harcoltak, például Magyarországgal? Ezeket az országokat teljesen elpusztította a szovjet henger, és ráadásul kommunizálta őket... Utólag mi sem menekülhettünk meg a kommunizmustól, de legalább az 1944. augusztus 23- ai aktus révén elkerültük az ország teljes lerombolását és azt, hogy újabb száz- és százezer ember essen a háború áldozatául. — Felséged hogyan jellemezné Antonescu marsall személyiségét? Mi a véleménye arról, hogy ma valóságos kultuszt alakítanak ki Antonescu körül, szobrokat avatnak, tereket, utcákat neveznek el róla?... — Elmondhatom, amellett, hogy hazafi volt, szerette az országot, nagyon konok embert ismertem meg benne. Politikai ügyekben súlyosan hibázott! A Sztálingrádig való menetelés végzetes hiba volt, óriási hiba! Ami a második kérdést illeti, hogy jó vagy nem, amit ma tesznek Antonescuval, arra nem könnyű válaszolni. Ugyanis Antonescu történelmünk része, ezt senki sem tagadhatja, viszont azt sem felejthetjük el, hogy a végsőkig elkötelezte magát Hitler mellett. Szerintem fel kellene hagyni az Antones- cu-kultusszal, és józanul kellene mérlegelni a dolgokat. Most felhevültek az indulatok az ügy körül, az ilyen körülmények között hozott döntések pedig nem a legjobbak. Sztálin véleménye —1946 novemberében választások voltak Romániában. Hogyan hamisították meg ezek eredményét? — Keserű szájízzel állapítottuk meg akkor: „a szavazatok 80—85 százalékát Maniu és Bratianu nyerte el, mégis 80—85 százalékban a kommunisták kerültek ki győztesen”... Nem tudom, mennyiben igaz, de logikusnak tűnik, egy amerikai diplomata 1946- ban megkérdezte Sztálint: „Mi történik Romániában, ha a választásokon az ellenzék győzedelmeskedik?” Állítólag Sztálin így válaszolt: „Ne aggódjanak, a kommunisták győznek!” — Kicserélték a szavazatokat; a Nemzeti Parasztpárt szavazatait a kommunisták javára írták, ez utóbbiak 3 százalékát pedig az NPP-nek ítélték. Hogyan fogadták az angolok és az amerikaiak mindezt? — Valóban, éjszaka több helyen egyszerűen kicserélték a szavazóumákat. Az angolok és amerikaiak pedig látszólag belenyugodtak a választási eredményekbe, noha—mint többen mondották nekem —jól tudták, hogy hamisítás történt. Ám nem tehettek semmit! Hogy miért? Nem tudom. — Felséged 1947 novemberében Londonba utazott, hogy részt vegyen unokatestx’ére, 11. Erzsébet királynő esküvőjén. Nem próbált meg konkrét támogatást kieszközölni Románia számára a Nyugattól, az angoloktól? — Ezzel a látogatással kapcsolatban is összehordtak rengeteg valótlanságot. Az igazság az, idegenektől nem kérhettem tanácsot, hogy visszatérjek-e vagy sem a saját hazámba. Amit akkor megtettem: Anglia királyával és politikusaival ismertettem a pontos hazai helyzetet. Az egyedüli, aki becsületes volt velem szemben, az Bevin labu- rista-szocialista külügyminiszter volt, aki miután több mint egy órán át meghallgatott engem és anyámat, nagyon világosan tudomásunkra hozta: „Anglia nem tehet semmit értünk, s így semmilyen tanácsot nem adhat”. Amikor visszatértem Londonból, rájöttem, hogy a Nyugattól csak egyszerű erkölcsi támogatásra számíthatunk. És meg kell mondanom nyíltan, eléggé kiábrándított a helyzet... —Felséged Bukarestből Szi- najára utazott, hogy ott ünnepelje 1947 karácsonyát. Gondolt-e Felséged arra, hogy néhány nap múlva a kommunisták lemondásra szólítják fel? — Hogy ez már 1947 végén bekövetkezik, arra nem gondoltunk, nem számoltunk a Groza- kormány ellenünk, a monarchia elleni közvetlen támadásával. Arról azonban tudtunk, hogy 1948 áprilisára valamit előkészítenek, ugyanis a kommunisták ekkor akarták kicserélni az 1923-as alkotmányt. Ami ugyanazt, a monarchia elleni támadást jelentette volna. Hogy miért hozták előre a mi kiüldözésünk dátumát 1947. december 30-ára, nem tudom pontosan, de úgy gondolom, azért tették, hogy ne mondhassam el a rádióban az 1948-as újévi üzenetemet. Tehát 1947. december 30-án lemondásra szólítottak fel, hogy ne fordulhassak a nemzethez 1948 újéve alkalmából... A lemondatás — Hogyan fogadta Felséged az 1947. december 30-i találkozót az Erzsébet Palotában a kommunista rendszer küldötteivel, Petru Grozával és Ghe- orghe Gheorghiu-Dejzsel, akik személyesen kérték az Ön lemondását? — A találkozó és — hogy így fejezzem ki magam — az orrom alá dugott okmányok miatti nagy elkeseredés mellett, gusztustalan tett volt az is, ahogyan indokolták a dolgokat. Ráadásul árpalotát tüzérséggel megerősített Tudor Vladimirescu-egységek vették körül, a telefonvonalakat elvágták... Visszataszítóak voltak a módszereik! — Igaz az, Felség, hogy Groza egy adott pillanatban azzal dicsekedett, hogy pisztoly van a zsebében ? — Nem, nem dicsekedett... De miután lezajlott minden, arra kért, hogy tapogassam meg a zsebét. Éreztem, hogy ott a pisztoly... Majd anyámhoz fordult, és azt mondta: „Ez azért van, nehogy úgy járjak, mint Antonescu”... —Igen furcsának és egyáltalán nem keresztényi magatartásnak tekintem, hogy egy miniszterelnök pisztollyal a zsebében jelenik meg királya előtt... — Nyilvánvaló! Éurcsa volt az egész helyzet, ahogyan zsarolással kényszerítettek egy okmány aláírására. Felfegyverkezve jöttek. Egyesek demokráciának nevezték, számomra ez terrorizmus! —Felség, ez azt jelenti, hogy a köztársaságot a miniszterelnök zsebében lévő pisztoly árnyékában kiáltották ki, egy olyan miniszterelnök fenyegetőzése révén, aki nem szabad választással jutott hatalomra? — Ma már köztudott, miként alakult meg az úgynevezett köztársaság. Köztudott, hogy kikiáltásával felrúgták országunk alkotmányos rendjét. És azzal, hogy Groza miniszterelnök pisztollyal fenyegetett meg, teljesen törvénytelen aktust hajtottak végre, az ebből származó minden következménnyel együtt: az ilyen körülmények között aláírt okmány jogilag semmis. Bármely civilizált országban az erőszakkal vagy zsarolással kikényszerített aláírás vagy ígéret semmisnek és meg nem történtnek tekintendő! —Felség, miután 1948 első napjaiban a kommunisták elüldözték Ónt, legsötétebb álmaikban sem sejthették, hogy 44 esztendei kényszerű száműzetés után visszatér, és a fővárosban egymillió ember diadalmasan ünnepli... —Őszintén meg kell mondanom, hogy amikor 1992 húsvét- ján hazalátogattam, egyáltalán nem számítottam ilyem ünneplésre Bukarestben és Curtea de Argesen. Nagyon meghatott ez a fogadtatás. Amikor megláttam a sokaságot, mintha ismét éreztem volna azt a melegséget, mely 1948. évi távozásom előtt körülvett. Meggyőződtem arról, hogy a 45 évi elképesztő nyomor ellenére az emberekben maradt melegség, az egész ország lakosságában tovább él a rokonszenv a monarchia iránt és irántam. Ezt a meggyőződést erősítik bennem azok az üzenetek, levelek és meghívások is, amelyeket főleg az utóbbi három évben kapok. A Ceausescu-per — Nem gondolja-e Felséged, Isten akaratának megnyilatkozása az, hogy azok közül, akik46 esztendővel ezelőtt elüldözték, Gheorghe Gheorhiu-Dej halott, az oroszok ölték meg, sugárzással előidézett betegség révén, utódját és segítőtársát, Ceausescut pedig saját segítőtársai végezték ki, Önt viszont diadalmasan fogadták a hazai tömegek 1992-ben? — Igen, így van! Másrészt úgy hiszem, hogy — mint az 1992. évi fogadtatás tanúsította — az igazi román érzelmek töretlenek maradtak az emberek lelkében. Ami pedig Ceausescut és perét illeti, ez sötét bohózat és gyilkosság volt. Sem én, sem más nem fogadhatja el ezt a módszert! — Felségednefmi a véleménye a jelenlegi baloldali kormányról, a Nicolac Vacaroiu vezette kabinetről? Hogyan látja az ország jelenlegi helyzetét? — Ismételten arra hivatkozom, amit az előbb mondottam: vannak belpolitikai ügyek, amelyekbe nem avatkozom be... Ezért nem akarom kommentálni ezt a kérdést, viszont az 1994-es újévi üzenetemben elég érthetően kifejtettem véleményemet az ország jelenlegi helyzetéről. Márlegfélét készítettem. Az ország lakosságának feltettem a kérdést: mi történt országunkkal, hova jutottunk, és így tovább... Aki újraolvassa újévi üzenetemet, az előtt világosan kirajzolódik az ország helyzetéről alkotott értékelésem. Sajnos — s ezt érthetően kifejtettem ebben az üzenetben —, annak ellenére, hogy a forradalom után hazánk élére állított vezetőkbe a lakosság nagy reményeket, sőt bizalmat helyezett, országunk továbbra is a legsötétebb nyomorban seny- ved. A remények eloszlottak, az ígéretek betartatlanok maradtak. És végül: országunk, amely Európa egyik legvirágzóbb országa lehetne, miért vált a legszegényebbé? Most abban a helyzetben vagyunk, hogy mindahhoz, ami a kommunizmusban a legrosszabb volt, hozzáadódik mindaz, ami a tőkés társadalomban a legrosszabb; olyan helyzetbe jutottunk, amelyben a hazugságra és a politikai manipulációra rátelepszik az igazolatlan profitok botránya. Úgyszintén az üzenetben világosan kifejtettem: rendkívül nagy szükségünk van nemzeti közmegegyezésre. De ezt nem lehet megvalósítani hazugsággal kevert féligazságokkal. E nehéz helyzet ellenére kifejeztem reményemet országunk jövőjével kapcsolatban, hiszen rendelkezünk gazdasággal és eszközökkel, főleg emberekkel, akikkel sikert értünk el. Csak a jövőbe vetett hitünket és bizalmunkat kell megőriznünk! A magyarok után — Nyilvánvaló, hogy országunk súlyos gazdasági, társadalmi és pénzügyi nehézségeken megy át. Kelet-Európa valamennyi országa különböző gazdasági bajokkal viaskodik. Országunk azonban 1989 decembere után különadósságok nélkül, bizonyos gazdasági forrásokkal indult útnak — és egy dolgos néppel. Nem gondolja, ha Romániát jobban vezették volna e négy és fél esztendőben, nem jutottunk volna a mostani helyzetbe? —Jobb gazdálkodással többre juthattunk volna! Ugyanis előttünk áll Lengyelország, Csehország, Szlovákia, sőt Magyarország példája; ezek az országok sokkal gyorsabban haladtak e négy év folyamán. Nagy kár, hogy országunk lemaradt... Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Románia volt Közép-Kelet-Éurópa leggazdagabb állama, Belgiummal összehasonlítható életszínvonallal rendelkeztünk, ma pedig Európa kullogói között baktatunk. Ugyanakkor országunkban az emberek erkölcsei mélyre süllyedtek, az erkölcsiség még mélyebbre zuhant. — Felség, kérem, befejezésül intézzen rövid üzenetet a román néphez. — Amit mondhatok, legyetek egységesek, dolgozzatok együtt az ország javáért, hiszen egység nélkül nem juthatunk sehova. Romániának fiatal, tehetséges emberekre van szüksége, hogy kimozdítsuk abból a mocsárból, amelyben ma található. Mindannyiunknak együtt kell ezért munkálkodnunk! — Köszönöm Felségednek, hogy időt szakított erre a beszélgetésre. „Romániának fiatal, tehetséges emberekre van szüksége, hogy kimozdítsuk abból a mocsárból, amelyben ma található. Mindannyiunknak együtt kell ezért munkálkodnunk!"