Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-07 / 211. szám

gíÉS MEGYEI HÍRLAP MEGYEIKÖRKÉP 1994. szeptember 7., szerda Földink volt. Hanzó La­jos Kossuth-díjas pedagó­gus, történész 1915-ben Nagybánhegyesen ezen a na­pon született, és 1964-ben Szarvason halt meg. Szege­den szerzett tanári és böl­csészdoktori diplomát, 1942 —43-ban a szarvasi tanító­képző', 1943-tól 1960-ig a szarvasi gimnázium tanára. 1960-tól haláláig a szarvasi felsőfokú óvónőképző inté­zetben intézeti vezető tanár (pedagógia). Folyóiratok­ban és szaklapokban, vala­mint önállóan megjelent tu­dományos cikkeiben és ta­nulmányaiban helytörténe­ti, agrártörténeti, nevelés- történeti, módszertani kér­désekkel foglalkozott. Alföld rádió. Orosházán már nem újdonság a helyi rá­dió. Eddig négyszer szólalt meg a megszokott „hazai”, 88,6-es frekvencián. Ezúttal is arról számolhatunk be, hogy ismét szól a rádió Oros­házán, méghozzá az Alföld Szállóból. Rendhagyó a pén­teken kezdődő műsorrend, hi­szen — a három nap helyett — 66 napig hallhatják az Alföld Rádiót. Az első 10 napos blokk pénteken 6 órakor kez­dődik és 18-án 20 órakor ér véget. A szervezők — Ko- cziszky László stúdióvezető és Gonda István gazdasági menedzser — olyan alapokat akarnak lerakni ebben a város­ban, amire később egy állandó rádiót lehet majd építeni. A vállalkozási alapokon nyugvó vállalkozást elsősorban a hall­gatók számára már ismert hangok orosházi gárdája szó­laltatja meg. A gazdag tarta­lom mellett (a város közéleti- ségét, sportját, szellemi életét stb. bemutató riportok, tudó­sítások) hírek, zenei blokkok, szórakoztató játékok gazda­gítják a választékot. Bevették Bécsnek büszke várát - Gyulán Még egy felnőtt ember életében is ritka élménynek számítana a Vereckei-szoros- ban előadást hallgatni a magyarság őstör­ténetéről és a honfoglalásról, egy fiatalnak azonban a világnézetét meghatározó ese­mény lehet. A Békés Megyei Könyvtár gyermekrészlegének — vetélkedőkön nyertes — szorgalmas kis olvasói hét éven át olyan programokon, kirándulásokon vehettek részt, amelyeken nemcsak megis­merték, de meg is tapasztalhatták hazánk történelmét a honfoglalástól napjainkig. Móricz szülőházára ugyanúgy eljutott egy koszorú Békéscsabáról, mint annyi más határon túli és hazai történelmi emlékhelyre Az 1988-ban először megszervezett „Szóra késztető” olvasótábor előz­ménye egy teljes éven át tartó vetél­kedősorozat volt, amelyen alsó tagozatos diákok vehettek részt, s a legjobbak indulhattak Szanazugba táborozni — emlékeztek vissza (egy­más szavába vágva) beszélgetőtársa­im: Knyihár Andrásné, a gyermek- könyvtár vezetője, Takács né Olasz Irén könyvtáros és Polonka Gergely, aki mind a hét év feladatlapjait szor­galmasan kitöltötte, ott volt az elő­adásokon, kirándulásokon, s harma­dikos gimnazista korára komoly tör­ténelemszemlélettel rendelkező ifjú­vá érett a jelentkezéskor mindössze negyedikes kisdiák. Az első év a néphagyományok, népmondák, népmesék megismeré- t sével telt el, de nem akármilyen szín­vonalon. A gyerekek Czegő Teréz színművésznő előadásában hallgat­tak népballadákat, s a táborban nem­csak megtanulták a népdalokat, mondákat, de dramatizált formában el is játszották történéseiket. Az 1989-es év a honfoglalás és állam- alapítás jegyében telt el, s a gyulai városerdőn megrendezett tábor sztárvendége dr. Kiszely István ant­ropológus volt. A honfoglalást elját­szó gyerekek a Mályvádi erdőben kötötték meg a vérszerződést, s a szerencsésen megválasztott időpont lehetővé tette, hogy éppen augusztus húszadikán koronázzák meg István királyt. A harmadik év témáját a Hunyadi­ak kora adta, a helyszín ekkor is a gyulai városerdő volt. Felejthetetlen- ségére nemcsak Kóka Rozália sze­mélye volt a biztosíték, aki Mátyás királyról szóló saját népmese-gyűjte­ményéből adott elő válogatást, de a Jókai Színháztól kapott korhű jelme­zekben megelevenített Mátyás-mon­dák élménye is. Ugyanekkor vette be Bécsnek büszke várát a gyerekekből verbuválódott fekete sereg, s a vár „szerepét” a sarkadi híd „alakította”. A kuruckor felidézésére szervez­ték meg az első külföldi táborozást a gyerekek részére a könyvtár munka­társai Kassára és környékére. Felke­resték Borsiban II. Rákóczi Ferenc szülőházát, megnézték a krasznahor- kai várat, jártak Rozsnyón, Betléren és Jászón, s a kort feltáró kiscsopor­tos foglalkozások mellett előadást hallgattak a felvidéki magyarság helyzetéről Máté László írótól. A történelemmel és a magyarság mai helyzetével való személyes talál­kozás 1992-ben Székelyudvarhelyen és környékén folytatódott az 1848— 49-es forradalom és szabadságharc megismerésével. Jártak Fehéregyhá­zán, Segesváron, Csíkszeredán, Marosvásárhelyen, de felkeresték Farkaslakán Tamási Áron szülőhá­zát, Szejkén Orbán Balázs emlékmű­vét is, Korondon a népművészettel is­merkedtek s Her­mann Gusztáv törté­nésztől hallgattak előadást Erdély tör­ténetéről. Az aradi vértanúk emlékhe­lyére visszagondol­va beszélgetőtársa­imnak elakadt a sza­va. Eszükbe jutott az a döbbent csendben eltelt negyedóra, amely Damjanich imájának elmondása után lett úrrá az egyébként örökké fecsegő csapaton. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakot Velemben dolgoz­ták fel Békéscsaba és környéke sze­rencsés táborozói. Kétszer is átutaz­tak Ausztriába: megismerkedtek Bécs nevezetességeivel és Burger- land három településével. Az ottani kisebbségi sorsról Guthy László re­formátus lelkésztől hallgattak elő­adást. Az utolsó, az idén augusztusban megtartott tábor színhelye részben Kárpátalja, részben pedig egy kis szatmári település, Nagyhódos volt. A tábor különlegességét az adta, hogy felvidéki, kár­pátaljai és erdélyi gye­rekek is csatlakoztak a csabai, dévaványai, újkígyósi és gyulai gyerekekhez, s együtt dolgozták fel Magyar- ország történetét Tria­nontól napjainkig, mi­közben kirándultak Ungvárra, Munkács­ra, a Vereckei-szoros- hoz, Szatmárcsekére és Tiszacsécsére. — Először úgy in­dultam a „Szóra kész­tető” olvasótáborba, mint bármely más tá­borba — próbálta summázni a hét év tör­ténéseit Gergely. — Ma már nagyon vigyá­zok a történelmi ma­gyar nevek pontos használatára, s azt is tudom, hogy az or­szághatár csak egy piros vonal a tér­képen, mert a másik oldalán is élnek magyarok, bármerre is indulok. Egész másként látom így a múltun­kat, mint az iskolai történelem köny­vekből. Számomra—és még nagyon sok résztvevő számára — azért is emlékezetesek maradnak az olvasó­táborok, mert velük utazhattunk elő­ször külföldre. — Lesz-e folytatás? — kérdeztem a könyvtárosoktól. Lehajtott fejek és hosszú csend volt a válasz. — Nincs pénz — fogalmazódott meg a várható válasz —, de már erőnk sincs, hogy összekolduljuk. A hétéves olvasótábori program jelentősége és hatása önmagáért be­szél. Érthető az a hála, amit a résztve­vők az adományozók iránt éreznek, s nagyon kérték, feltétlenül soroljam fel őket: Békéscsaba Polgármesteri Hivatala, az OTP Békés Megyei Igazgatósága, Köröstransz, Kiss Sándor, Kőváry István, Csüllög Te­réz magánvállalkozók, Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány, Ma­gyar Garabonciás Szövetség, a VO­LÁN és Nagy Albert gépkocsiveze­tő, Horváth Márton, Szilágyi István, Kónya József, egy magát megnevez­ni nem kívánó nyugdíjas történelem- tanár és a gyerekek szülei, akik az erdélyi gyerekek elszállásolásában is segítettek. Vajon lesz-e hasonló élményre le­hetősége a könyvtár többi olvasójá­nak is? Lenthár Márta A Vereckei-szoroshoz vezető utat kánikulai hőségben tették meg a táborozok, ezért kevesen tudtak ellenállni a kristálytiszta pisztrángos patak hűs vizének A z Andrássy út magas házának II kilencedik emeletéről — a re­mek liftjárattal — minden reggel le­szaladtam a Békés Megyei Hírlapért, Csabán vendégeskedve. így került kezembe a publikáció: „Egy babysit­ter viszontagságai”. A színes íráshoz ügyes fotót is mellékeltek. Hátulné- zetben láthatunk egy — kicsit zilált frizurájú — leányzót, amint szájához emeli teáscsészéjét, miközben tekin­tete a távolba — a semmibe — réved. Beszédes kép, s természetesen be­szédes az írás is. Most már csak az a kérdés, hogy kinek mit mond? Célját mindenesetre elérte, hiszen fantáziá­ié leányainkat kicsit kijózanítja: Svájcban sincs kolbászból a sövény, illetve csokoládéból a kerítés. És dol­gozni kell, a csuda vigye el. Különö­sen, hogyha — csak pár éve kinn élő — magyar családhoz szerződik az a bizonyos gyereklány. Mert ezek az új svájciak hajtják magukat. A mi törté­netünk hősnőjének háziasszonya éj­szakás ápolónő, de nappal is dolgo­zik: takarítást vállal. Ä férjet pedig alig lehet látni. Sofőr, szinte le se száll a gépkocsiról. Világos, hogy ebben a családban a sittemek is meg­vannak a maga feladatai. Végtére is nem jótékonyságból szerződtették. És Svájcban óriási a precizitás, a pe­dantéria — a lélekre meg nem jut valami sok idő. Ez a történet magva. Sem a nyilat­kozó leány, sem az újságíró nem elfo­gult. Természetesen — mint minden igazi drámában — mindenkinek megvan a maga igazsága. En csupán apropóként idéz­tem föl a történetet, hogy el- gondolkozhassam: MIKÉNT IS ÁLLNAK A MI GYERE­KEINK A MUNKÁVAL? El­sősorban a gyerekeink, de az egész magyar társadalom. Köteles­ségtudás, készség, szorgalom, szak­értelem, figyelem, munkaerkölcs — meg más efféle dolgok foglalkoztat­tak az elmúlt hetekben. Tapasztalata­im — mint bizonyára sejtik — igen­csak vegyesek. Hát persze, hiszen mindenütt vannak kedves, kellemes, szorgalmas emberek, s vannak felüle­tesek, kötelességmulasztók. Ami azonban a tendenciát illeti... nem, semmiképpen nem lehetünk elégedettek. De nézzünk először egy derűs —jó érzéseket keltő — epizódot. Megyek az új telefonkönyvemért. A pult mö­gött 8—9 éves kislány (nyilván vala­melyik alkalmazott gyereke) fogad, átveszi a blankettát, s máris nyújtja a vaskos névsort. Mosolyog —: örül, hogy kiszolgálhatott. S alig várja, hogy a helyiségbe új ügyfél jöjjön. Persze megdicsérem a kis kölyköt, s magamban azt kívánom neki, hogy őrizze meg ezt a munkakedvet, szol­gálatkészséget, ami bizony nálunk nem áll valami erős lábakon. Vannak ennek történelmi okai is. Mert a ma­gyar embert — a szocialista kereske­dőt, ügyintézőt -— korábban arra taní­tották, hogy nem kell senkit kiszol­gálni. Hogy semmiképpen sem he­lyes, ha a boltba, hivatalba belépőt ekként fogadjuk: tessék parancsol­ni... Nem! TESSÉK KÉRNI! — ez lett nálunk a módi. Ámbár mikor a hen­tesüzletekben csak művirágok és le- csókonzervek fogadták a vevőt, hiá­ba parancsolt volna bárki is egy kiló sertéskarajt... Mindez elmúlt. (Manapság egészen más miatt nem parancsolunk kilónyi karajokat.) Nem múlt el viszont annak a régi rendszernek a sok ostobasága. A MÁV informátora libazsíros kenyeret eszik, miközben felvilágosítást kérek tőle, a műszaki kereskedő minimális áruismerettel sem rendelkezik. Mikor megkérdezem, hogy miért nem olvassa el az áru dobozára nyomtatott három soros ismertetőt, így fe­lel: MI VOLNA, HA ÉN MIN­DENT ELOLVASNÉK... (S ez az ember legalább annyit ke­res, mint azok, akik a Varázs­hegyet, a Háború és békét, s a világ- irodalom összes nagy művét olvasták és tanítják.) Ennél már csak az a fölháborítóbb, mikor egy postás nem hajlandó felüt­ni a telefonkönyvet. A Postabank debreceni fiókjának kérdezem a cí­mét, mintha a kartumi játékkaszinó címére volnék kíváncsi. — Ott van maga előtt egy telefonkönyv — mon­dom —, s arra gondolok, hogy ez a hivatalnoknő valaha talán ugyan­olyan kedves, szívélyes kislány volt, mint aki nekem a távbeszélőnévsort adta... Hol és kik rontották el? Még egyszer mondom: a Postabankban ér­deklődtem a Postabank iránt. Már- már elhinném, hogy túlzott igényt támasztottam, ha nem őriznék egy ellentétes véleményt is. Debrecenben járva — ahol én ide­gen vagyok — a kocsimnak ütközik valaki. Átnyújtja a betétlapját, amin azonban nem szerepel, hogy melyik biztosítóval áll kapcsolatban. Beme­gyek a Hungáriához — mert az van legközelebb —, s egy készséges kis­asszony (igen fáradságos, s a cégnek költséges telefonálás után) ráírja a betétlapra az összes hiányzó adatot. (Csak zárójelben jegyzem meg: sem nekem, sem a baleset okozójának — mint kiderült — semmi köze nincs a Hungáriához.) Kit látott bennem a Hungária alkal­mazottja? Kit látott bennem a Posta­bank tisztségviselője? Kit látott ben­nem a műszaki bolt eladója? S kiket látok én bennük? A Hungária kedves ügyintézőjét szívesen elküldeném egyhetes svájci üdülésre. A postabankos kisasszonyt — ugyancsak Svájcba — babysitter- nek. S hogy hová küldeném a műsza­ki kereskedés alkalmazottját? Nem, azt ne kérdezzék... Gyarmati Béla Akiket elküldenék

Next

/
Oldalképek
Tartalom