Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-28 / 229. szám
írékés megyei hírlap MEGYEIKÖRKÉP 1994. szeptember 28., szerda Nyugdíjasok napja. Orosházán a Petőfi Művelődési Központ, a Szuperinfó és a Nyugdíjasok Orosházi Városi Érdekvédelmi Szövetsége az idősek világnapja alkalmából október 2. nyugdíjas napot rendez a művelődési központ színháztermében. A 14 órási megnyitó után a citerazenekar és a pávakör lép fel, majd a nyugdíjas szavalóké a színpad. Közben táncbemutatók, vérnyomásmérés és gyógynövényvásár egészíti ki a programot. 18 órakor Kabos László vidám zenés műsora szórakoztatja a vendégeket. Munkalehetőség nőknek. Okányban a munkanélküliek jelentős része nő. Nemrégiben a Komádiban működő varroda vezetése azzal kereste meg az önkormányzatot, hogy jó néhány 16 és 40 év közötti nőnek tudnának munkát biztosítani. A varroda vállalja a dolgozók szállítását és betanítását is, folyamatos munkalehetőséget kínálva. Az önkormányzat negyven munkanélküli nőt értesített ki a lehetőségről, ám közülük végül is mindössze 15 fő vállalta a munkát. A legnagyobb gondot az okozza, hogy a reggel fél hetes munkakezdés miatt sok kisgyerekes anyuka nem tudja hova tenni a gyereket, ezért nem tud eljárni dolgozni. A lehetőség továbbra is nyitott, az érdeklődők a polgármesteri hivatalnál jelentkezhetnek. Újra indul a táncklub. Szeptember 28-án 17 órától a mezőkovácsházi művelődési központban tartják az első megbeszélését az idén újra induló társastáncklub tanfolyamainak. A tanfolyamokat kezdő, haladó és klub-előkészítő fokozatban indítják. Jelentkezni az általános iskola III. osztályától számított életkortól lehet a művelődési központban. Tervezett csoportok: gyermek (általános iskola), ifjúsági (14—18 év), felnőtt (18 év felett, házaspároknak is!). A tanfolyamok zárása december 25-én várható. A szeghalmi világpolgár angolt tanít Amikor 1988 tavaszán egy szeghalmi egyetemista elhatározta, hogy világgá megy, nem gondolta volna, hogy az igazi kitörési lehetőséget odakint találja meg. Most itthon, Szeghalmon beszélgettünk Leonard Hardyval, aki valójában nem más, mint Hajdú Imre. Nyelvkönyvéről, a Top Secret-ról a közelmúltban lapunkban is olvashattak, ennek lényege, hogy humorosan, praktikusan tanulhatjuk meg a mindennapok beszélt angol nyelvét. A könyv szerzőjének élete érdekesen alakult. Hogyan is kezdődött? — A történet kezdetén még Hajdú Imre voltam, aki Szeghalmon a Péter András Gimnáziumban tanult, többek között a német nyelvet is. Harmadik nekifutásra sikerült bekerülnöm a Közgazdasági Egyetemre, ahol az első két évben a spanyolul tanultam. Egy-két év alatt azonban kinyílt a szemem és kezdett nem tetszeni mindaz, amit a nyolcvanas évek közepén a közgázon tanítottak. Csak egyetlen példa az ellentmondások közül: az előadásokon azt tanítják, hogy a kapitalista társadalomban szándékosan rossz minőségű árut gyártanak, hogy nagyobb legyen a kereslet. Ezzel szemben hosszú sorok álltak a nyugati cikkeket árusító boltok előtt a hazainál sokkal jobb és tartósabb dolgokért. A harmadik évben angolt kezdtem el tanulni úgy, hogy közben magam is oktattam másoknak, amit én két napja megtanultam. Kemény dió volt, nekem mindig két leckével a tanítványaim előtt kellett járnom. Időközben egy szeghalmi barátom sikeresen „dobbantott” Kanadába, a megosztotta velem. — Mi volt az a trükk, amivel Kanadába lehetett jutni? — Mint a legtöbb trükk, ez is nagyon egyszerű volt. 1988. áprilisában váltottam egy jegyet Kubábaés felszálltam a repülőgépre. A gép üzemanyag-felvétel céljából mindig leszállt a Kanadához tartozó Uj-Foundland szigetén. Ott az utasoknak el kellett hagyniuk a gépet és a tranzitváróba menniük. Ekkor összeszedve minden bátorságomat, odamentem egy szép szál kanadai határőrhöz és mondtam neki, hogy magyar vagyok és politikai menedékjogot kérek. Erre ő hosszasan és kimerítően válaszolt, ugyanis azt mondta, hogy yes. Azért ennyire egyszerű nem volt az ügy, csak hónapokkal később kerültem el a szigetről. —Hogy sikerült a beilleszkedés Kanadában? — Miután én nagyon akartam, hogy sikerüljön, nem volt nehéz dolog. Odaát ugyanis csak egyetlen dolgot néznek, ha valakit alkalmaznak, meg tudja-e oldani a rábízott feladatot. Ha igen, akkor teljesen mindegy, milyen nemzetiségű, maradhat. Eleinte bútorszállítóként dolgoztam, majd ügynökösködéssel folytattam. — Nem jelentett hátrányt, hogy akcentussal beszélte az angol nyelvet? — Ez Kanadában nem feltűnő. Nagyon sok olyan magyarral találkoztam, aki ’56- ban ment ki, és a mai napig akcentussal beszél. Szép karriert csináltam, mint marketing-direktor. Elhatároztam, hogy nyelvtanfolyamot szervezek a magyarok számára, és más módszerrel próbálom meg őket oktatni. A tanulókkal legtöbbször egy-egy szituációt játszottunk el és tanultuk meg a hozzá kapcsolódó kifejezéseket. Például be kell mennem a bankba és nyitni kell egy csekkszmlát. Volt olyan hallgatóm, aki nem mert bemenni a hivatalba, mert nem tudta, mit is kell mondani. Ennek a fajta oktatásnak nagy sikere volt kinn. Miután nem volt hozzá nyelvkönyv, így írtam hozzá egy tankönyvet. —Honnan és miért a névváltozás? — Nagyon egyszerű oka van, a Hajdú Imre angolul kiejtve egészen másként hangzik, kellett tehát egy angolul és magyarul is elfogadhatóan csengő név, ez lett a Leonard Hardy. — Hogyan került itthon is forgalomba a Top Secret? — Saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nehezen megy egy külföldön sikeres vállalkozás hazai átültetése. Elképesztően bonyolult rendeleteken kellett keresztülrágni magunkat, de végre kapható a könyv és a hangkazetta is. —Mik a további céljai? — Legelőször is az, hogy száz évig éljek. Komolyra fordítva a szót, könyveket akarok írni, elsőként például a saját életemről. A kanadai magyar újságokban gazdasági jellegű cikkeket írok. Röviden fogalmazva, elégedett és boldog ember vagyok, aki azonban még távolról sem futotta ki a formáját! Gila Károly Uj parancsnok Dr. Klavács Antal a Vám- és Pénzügyőrség Békés Megyei Nyomozóhivatalának új parancsnoka. Nem idegen számára ez a terület, amelyet felügyel. —Hazajöttem a megyébe — mondja. — Édesanyám eleki, apám gyulai származású. Én magam Budapesten jártam iskolába, az Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségiztem, és a jogi egyetemet is a fővárosban végeztem. Az egyetem elvégzése után kerültem a vám- és pénzügyőrség állományába és egy frekventált helyen, a Ferihegyen kezdtem a szakmát. — Mikor jött vissza Békéscsabára? — 1989-ben kerültem a vámhivatalhoz, nyomozói beosztásba. Miután a hivatal önálló lett, parancsnokhelyettesnek neveztek ki, s most augusztus 1-jétől parancsnoki beosztásban dolgozom. — A nagyközönség nem túl sokat tud erről a nyomozóhivatalról... — Két éve alakultak meg a megyei nyomozóhivatalok, s az illetékességi területükön, a hatáskörükbe tartozó pénzügyi bűncselekmények nyomozását, felderítését végzik. — Gondolom, akad munkájuk bőven! — A bűnözés szempontjából frekventált helyen vagyunk, hiszen az északról délre, keletről nyugatra történő tranzitforgalom találkozópontja itt található. Északról az ukrán, keletről a román vonal közelíti meg a megyét. S a pénzügyi bűncselekmények jó része a külföldiekhez kapcsolódik. — Mi volt parancsnoksága alatt a legemlékezetesebb esete? — Talán az egyik legnagyobb „fogásunk” az orosházi illegális szeszpalackozó felderítése volt, valamint az az 1 millió 700 ezer liter gázolaj alapú anyag lefoglalása, mely csempésztevékenységhez kapcsolódó eset volt. BÉ Az óvoda megmaradt Tótkomlóson A tótkomlósi képviselő- testületre nem jellemző a pontatlanság. Ha 16 órára hirdetik meg az ülések kezdési időpontját, akkor négy órakor már érdemi munka zajlik a városházán. Hétfőn is ez történt, csak éppen napirenden kívül, a nyilvánosság kirekesztésével. De tartsunk sort, lássuk, mi tette szükségessé, hogy a városatyák, városanyák zárt ülésen vitassák meg az egyik nagy vihart sejtető előterjesztést, miközben sok érdeklődő érintett várakozott az udvaron. A költségvetés csökkentésére intézkedési tervet dolgoztak ki Komlóson, amit ismételten felül kellett vizsgálni. Ennek részeként szerepelt az előterjesztésben a Rákóczi utcai óvoda megszüntetésére tett javaslat. Az indokok, érvek összegzése így hangzott: „amennyiben egy tagóvodát megszüntetünk, a gyermeklétszámot nem kell jelentősen csökkenteni, tehát az állami normatíva összege jelentősen nem csökken. A tagóvoda működtetésére jutó kiadás viszont csökkenne — a gáz, a villany költsége, plusz a létszámcsökkentésből eredően a bérköltség. A jelenlegi gyermeklétszám alapján gyakorlatilag máris megoldható lenne a tagóvoda megszüntetése, ha a képviselő-testület ezzel a döntéssel felvállalja a dolgozók munkaviszonyának megszüntetését is. Ennek felmondási és végkielégítési pénzvonzata a jövő évet terheli. Tényleges költségmegtakarítás akkor már 1996-ban jelentkezik.” Az óvoda megszüntetésére tett javaslatot a testület elvetette. Juhász Pál polgármester így kommentálta a már nyílt ülésen a döntést: — A testület megtárgyalta a kérdést és úgy határozott, hogy az elkövetkező néhány hónapban már nem foglalkozik olyan kérdésekkel, ami a jövőt érintő személyi és anyagi természetű. A napirend végén a szülők (akik aláírásokkal „felvértezve” érkeztek a testületi ülésre) és az óvónők még mindig hitetlenkedve kérdezgették a város vezetőjét: — Megnyugtathatjuk a szülőket? Az óvoda megmarad? — Nyugodtan vigyék gyermekeiket a Rákóczi utcai óvodába, minden marad a régiben — mondta búcsúzóul Juhász Pál. Azt már csak csendesen jegyezte meg: sok terhet kell az önkormányzatnak cipelnie, így ezt is. Csete Ilona A temető mellett két kőfaragó is letelepedett. Fényesen élnek—rengeteg a munkájuk. Ennélfogva már nem sírkert az „én falum” lakosainak végső nyughelye, hanem kőrengeteg. Gyermekkorom nyárfáit és szomorúfűzeit, a sok-sok cserjét és bokrot kiszorították a kövek. Mindez nem tetszik nekem, egy előnye azonban van: könnyedén tájékozódom, eligazítanak a kőbe vésett aranybetűs sírfeliratok. A családom tagjai nemigen értik, hogy tölt- hetek el annyi időt a temetőben, mikor nem is itt nyugszanak legközelebbi hozzátartozóim — szüleim, nagyszüleim. Pedig a válasz egyszerű és természetes. Hovatovább ez a temető az én igazi falum, ahol még csaknem mindenkit ismerek. Mert az élő falu utcáit akár naphosszat járhatom, nem jön szembe ismerős. Hiába, ötven esztendő nagy idő; új generációk foglalják el a régiek helyét, a házakban, az iskolában, a templomi padokban. A régieket — egész családokat, nemzetségeket — kikísérik a temetőbe. Meglep, hogy azok is visszatérnek ide, akik az elmúlt évtizedekben hátat fordítottak a falunak. Akiket jó vagy rossz sorsuk kiröpített innen. Megesik, hogy húsz-harminc évi távoliét után hangzik el az a bizonyos utolsó kívánság: otthon temessetek el! S a gyerekek, akik az ország különböző városaiban születtek, s valami kevés közük van a faluhoz — a gyerekek teljesítik a végakaratot. Csupán kegyeletes gesztus ez vagy netán sejtik, mit jelentett az apának, meg az anyának az otthon... Ki tudja? Hiszen Éva például (most az ő szüleinek sírjánál állok meg) 7—8 éves lehetett, mikor a család elköltözött a faluból. Árpád még ennyi idős sem volt, mikor édesapját elszólította innen valami hivatal. Egész életüket másutt töltötték, küzdöt- ték végig, de megpihenni itt akartak... A falunak most 3200 lakosa van, de a twnető ötezer lelkes nagyközség nyughelye. Micsoda szociográfiai furcsaság. Talán a két sírköves többet tudna erről mondani... Betűzgetem az ismerős családneveket, nézem az évszámokat; a halál tényében nincs semmi megrendítő, de hogy mennyire, milyen gyorsan múlik az idő... Az öreg M. sírkövén félrehajtom a koszorú szalagját, hogy lássam, mikor temettük. Igen, „temettük”, mert mint ministráns és szívesen harangozó gyerek, számos szertartásnak voltam cselekvő részese. A gazdag temetések némi zsebpénzzel jártak, s az öreg M. búcsúztatása ezek közé tartozót. Tehetős ember volt, s elnöke az egyháztanácsnak. Templomban az első padban a helye, s mindenki megsüvegeli a faluban. Még a tanítási órákat is látogatja (egyházi iskola lévén a községben), s a jól felelő gyerekek szorgalmát egy- egy pengővel jutalmazza. Halálakor szinte egész nap harangoztunk. Két „vers” — haran- gozási szakasz — között aztán megszólalt a toronyban lévő hat-nyolc fiú közül valaki: „Na, az öreg M. már a pokolban perzselődik!” Azt hittem, nem jól hallok — harangozás után sokáig cseng az ember füle. A társaságból egyébként csak én voltam meglepve, a többiek mind beavatottak. A történet annyi, hogy az öreg M. — mint botosispán, uradalmi gazda vagy efféle — csendőrkézre adott valakit dohánylopással vádolva. Az a szegény ember ártatlan volt, mindazonáltal keményen vallatták, megkínozták. Talán ebbe halt bele. Míg az igazi bűnös... Száza- deleji történet. Az én harangozó kortársaim szülei is kisgyerekek voltak, mikor az eset felbolygatta a falut. Az emlék azonban 1945- ben is eleven. A falu nem felejt. Hallgat, de nem felejt. Viszonylag friss csiszolású, aranyozási családi sírbolt. Alatta férj, feleség. Az asszony — híres família szép leánya — barátnője volt az anyámnak egykoron. Valameddig szemben béreltünk lakást módos, nagy házukkal. Nyári estéken a férj mindig kihozta sétálni a szép fiatalasszonyt. Kihozta? Igen, mert a nő vak volt. Ne, nem úgy született, hanem valami rejtélyes betegség... Mindenesetre romlott, egyre romlott a látása, s az orvosok nem tanácsolták neki, hogy gyereket szüljön, mert az végzetessé válhat... Nem is tudom, hogy megláthatta-e még, megismerhette-e szemével kisfiát? A gyerek pici korában nagyon szép volt, s később kiderült, hogy rendkívül tehetséges. Na, most következhetne a drámai történet (író tollán) vagy a giccsbe hajló szentimentális história (író híján). Olyan szárazon mondom el, ahogy csak lehet. A kisfiú, majd az egyre nagyobb fiú virtuóz módon rajzolt és festett. Az anya—noha a vakok csodálatos érzékével mindent „látott” és tudott maga körül, annyira, hogy ágyvetésnél véletlenül sem cserélte össze a családtagok (látszólag) egyforma párnáit vagy főzéskor az edényeket, fűszereket — a fia rajzait nem láthatta; megfoghatatlanok voltak számára. S akkor a fiatalember szobrokat kezdett készíteni... Mikor a nevével lexikonokban, katalógusokban találkoztam, soha nem értettem, hogy miért lett szobrász (talán csak közepes szobrász), mikor tehetsége zseniális grafikust vagy festőt sejtetett. Itt a temetőben megértettem valamit, de hát erről nem szabad beszélni. A faluban nem — itt még van szemérem. A síron egyébként nincs szobor, nincs semmi plasztikus kompozíció. Minek? Most már minek? Tovább sétálok és tovább tudnék mesélni. Vajon érdekel ez valakit? Isten kertjéből (így mondták régen) kifelé jövet, végre találkozom egy régi iskolatársammal. Idős asszony immár — csak névről azonosítjuk egymást. Azt mondja, amit ilyenkor szokás: Bizony, megöregedtünk. Mit válaszolhatok? Csak a halottak nem öregszenek... Gyarmati Béla Isten kertjében
