Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-24-25 / 226. szám

SORSOK Menni és meghalni Egy erdélyi AIDS-beteg megdöbbentő vallomása — Eladom nektek a történetemet — mondja a megdöbbentő külsejű fiatalember, és egészen kicsire húzza össze magát a szerkesztőség folyosóján lévő fotelban. — AIDS-beteg va­gyok, itt vannak az orvosi papírjaim, tovább kell utaznom Budapestre, és nem kaptam segítséget sehonnan. Az éjjel a parkban aludtam egy pádon, két napja nem ettem... Ha adtok valami pénzt, le is fényképezhettek... Beletörődött sorsába Csiszár Gyula 29 éves, balánbányai fiatalember jobb híján a szerkesztő­ségtől kért segítséget. A homoszexu­ális fiatal férfi tíz éve hordozza magá­ban a HIV-vírust, két éve AIDS-be­teg, s azóta számtalan kórházat, in­tézményt végigjárt. A teljesen lerom­lott külsejű fiú a nagyváradi Caritas Catolica orvosi rendelőjében is je­lentkezett, ott azonban mind ez ideig nem találkoztak hasonló esettel, így egy orvosi igazoláson kívül egyébbel nem tudták segíteni a beteg fiatalem­bert, hogy eljusson a budapesti Szent László Kórházba. Arra a padra ülünk le beszélgetni, melyen első váradi éjszakáját töltötte. Ijesztő látvány. Kopasz, alig negyvenkilós, bőrén fur­csa, pirosló foltok. Fáradt és éhes. A mellette elhaladók borzadó tekintetet vetnek rá. —Hallgatom a történetét. — Jó, de aztán mondd meg, hol lehet itt enni valamit. Utoljára tegnap ettem az állomáson egy péksüte­ményt, annyira volt pénzem... Szó­val, mit tagadjam: homokos vagyok. Nekem már úgyis mindegy, tehát bár­milyen kényes kérdésre válaszolok. A fiúkat szeretem. így születtem, és kész. Ha jól összeszámolom, eddig legalább száz partnerem volt. ■— Tehát nemi úton kapta a beteg­séget? — Igen. Először valami furcsa bőr­betegség jött ki rajtam, amely nem múlt el, bármivel kezelték. Egy idő után az orvosom — akinek elmond­tam, hogy homokos vagyok — gyana­kodni kezdett, és megcsináltatta az AIDS-tesztet. Innen tudtam meg, hogy valamelyik partnerem megfertőzött. — Hogyan fogadta a hírt? Tudja, mit jelent ez? — Pestre vittek, ahol egy pszicho­lógusnő kezelt majdnem egy évig. Az volt a legrosszabb, hogy a szüleim kitagadtak, a testvérem is, mindenki. Egyedül néhány barátom tartott ki mellettem, segített. —A rendelőben említette, hogy járt Svájcban is, próbálkozott a gyógyke­zeltetésével. Hogy jutott el oda? — A Máltai Szeretetszolgálat segí­tett. Akkor jelent meg a lábamon a Kaposi-szarkóma (daganat, a beteg­ség egyik végső tünete — a szerk. megj.). Azt próbálták ott kezelni. — Pesten hol élt és miből, amikor nem kórházban tartózkodott? — Egy lakásban. —Ki pénzelte ott? — Egy német barátom. —0 is homoszexuális? — Persze. Csak ő nem ment még szűrésre, így nem tudja, hogy fertő- zött-e vagy sem. — Továbbra is folytat viszonyt fér­fiakkal? — Hát persze. Körülbelül egy évem van hátra, addig megpróbálok mindent kihasználni. —A partnerei tudják, hogy AIDS- es? — Van, amelyik igen... — S nincs lelkiismeret-furdalása, hogy megfertőzi azokat az embere­ket? — Óvszert használok. Az százszá­zalékos biztonság. —Nővel nem volt soha? — Nem. Semmi izgalmasat nem találok egy nőben. —Hisz Istenben ? — Abban az Istenben, akit a papok képviselnek? — Gyűlölet vonaglik át az arcán. — Azok a papok, akiktől egy pulóvert sem kaptam?! Tudod mit: az Isten tehet nekem egy szíves­séget! — Valamiben mégis hinnie kell, nem? Milyen a viszonyulása az embe­rekhez, mióta tudja, hogy beteg? —Nem mondok le a szexről —Akkor sem mondok le, ha elítélnek emiatt. Az emberekkel jó a kapcsola­tom, bár a legtöbben irtóznak, ha csak meglátnak. Megyek az utcán, figye­lem a járókelőket. Újabban nagyon könnyen kötök ismeretséget. Mind­egy, hogy fiú vagy lány, öreg vagy fiatal, csak beszélgessenek velem. A férfiakat meg lesem, hátha valaki al­kalmat kínál a szexre.-—Hogyan szándékszik most Pestre jutni? — Ha nem segít senki, felülök a vonatra és megyek. Csak az a baj, hogy most már nagy fájdalmaim van­nak. Fáj a gerincem, a medencecson­tom, nem bírok sokáig állni, de ülni sem. —Mit remél Pesttől? — Csak kapok valami kezelést... Mégis szemétség, hogy Romániában ennyire nem foglalkoznak ezzel a betegséggel! Pedig ha tudnák, hány homoszexuális van nálunk is! Szerin­tem ez itt pont olyan, mint a közép­korban, amikor a leprásokat kizavar­ták a falvakból. —A társadalom, az emberek félelme jogos. Senki sem teszi ki magát vagy a gyermekét egy ilyen betegségnek. 1994. szeptember 24-25., szombat-vasárnap Oktatócsomag az AIDS ellen — Mindenki tudhatja, hogy főleg nemi úton terjed. —Azért ti, többiek, vigyázzatok! — Vannak halálfélelmei? A halálfélelem szóra megrebben a szeme. Sovány, foltos arcán irtózat villan fel egy pillanatra, aztán kény­szeredetten elneveti magát: — Már narkóztam is! Marihuánás cigit szívtam. Az jó, nagyon jó... —Hol szerzett ilyesmit? — Nem itt, Pesten... De hiszen nekem már úgyis mindegy. — Mit üzenne a megmaradóknak, mint olyan, aki megtapasztalta a las­sú halálnak ezt a változatát? — Kegyetlen dolog ez az egész. Ennél az is jobb, ha lelövik az embert! Archív fotó Lehet, hogy már banális a figyelmez­tetés, de használja mindenki az óv­szert, mert ha bajba kerül, legtöbb­ször magára hagyják. Amúgy köszö­nöm, hogy segítettetek, hiszen ezzel a papírral, amit itt adtak a rendelőben, kitörölhetem a s...et. Most megyek, és eszem valamit. Tekintsük úgy, hogy a megjelenő írás, meg a fényké­peim az újságban búcsú önmagámtól, meg mindenkitől... Olyan gyászje­lentés, amiből sokan okulhatnak... Nehézkesen feláll a pádról, kopasz fejére húzza kopott biciklistasapká­ját. Elindul az úton, amelynek végál­lomása a halál. „Eladta” a történetét, tehát ma evett valahol egy tányér meleg ételt. Aztán továbbmegy. Ennyi maradt neki: menni és meghal­ni. Szőke Mária (Erdélyi Napló) Csordásélet, csodás élet — Hőjj! Jössz ide! — paran­csol Füstös nevű kutyájára a 61 esztendős Szabó Ferenc, aki 15 éve őrzi Újszalonta népé­nek teheneit. A puli szófoga- dóan visszafordul, így szabad előttünk az út a legelő felé. Szabó Ferenc úgy fogad min­ket, mintha mindennapos ven­dégek lennénk nála. Alig mu­tatkoztunk be, kis fakunyhójá­ban rögtön hellyel kínál, és szóval tart bennünket. — Ötvennyolc tehenet haj­tok ki ide naponta. A fél falu tehenére vigyázok. Ösmerem is mindegyiket, mint a tenye­remet. Tudom mindegyik ne­vét is, azt is, melyiknek ki a gazdája. Az ott — mutat ki a faház ajtaján — Piri, a Bözsi néni tehene. De ott van Kati, Szegfű, a másik Kati vagy a Gizi is. Ahun e meg az enyé­mek: Zsófi és Cifra. — Sose fordult elő, hogy valamelyik megszökött volna? — kérdezem kíváncsian. —Tüllem?—kérdez vissza hitetlenkedve. — Sose. Ha jó pulija van az embernek, akkor nem fordulhat elő ilyesmi. Ne­kem meg jók a pulijaim. Saját nevelés. Füstössel már talál­koztak. Az ott mellette a másik meg Betyár. Egyformán jók. A kicsi még láncon van, ő még csak „tanuló”. Fürgének hí­vom. Szóval velük könnyű a csordásélet. —Hogy lesz valakiből csor­dás? — Hát annak idején, amikor még a téesz intézte a tehenek legeltetését, egyszer csak itt hagyta a csordát a megbízott. Na jöttek hozzám a téeszből, hogy nem vállalnám-e el egy hétre a teheneket, míg szerez­nek valakit az illető helyébe. Nem szívesen vállaltam, mert akkoriban kocsis voltam, és él- tem-haltam a lovakért. Na de ha már ilyen nagy a baj, egy hétre mégiscsak elszegődtem tehénpásztomak. Az egy hét­ből aztán kettő lett, három, de csak nem találtak senkit a csor­da élére. Kértek, hogy leg­alább a szezon végéig vállal­jam már el az őrzést. Csóvál­tam a fejem, de beleegyeztem. Novemberben visszamentem kocsisnak, de már májusban megint ott voltak, hogy őriz­zem a falusiak teheneit. így lett aztán az egy hétből 15 év. —Mi lett a lovakkal? — Egy darabig tartottam őket, de hát nem ment egyszer­re a kétféle munka. Ha fuva­roznom kellett, megkértem valakit, helyettesítsen a gulyá­nál. De az ilyesmiből mindig csak baj lett. Emlékszem, egy­szer felöntött a garatra a he­lyettesem. Éppen szénát fuva­roztam, mikor szalad Zsuzsika lyányom: „Gyere, apa, egy szál tehén sincs a mezőn, Laci bácsi elaludt!”. Már a fél falu a teheneket kergette, mire oda­értem a pulikkal, és össze­szedtük őket. Akkor határoz­tam el: vagy a gulya vagy a lovak. Nem mondom, ha lenne fiam, biztosan el tudnánk vé­gezni a kétféle munkát, de így, egyedül nem megy. Szerettem volna én most is venni leg­alább egy lovat, de anyjuk meg a lyányom is azt mondták, űk egyszer se etetik. Hát akkor meg minek nyerítsen az istál­lóba, amíg én kinn vagyok a mezőn!? —Egy családjuk van? — Hat. De mind lyány. Mindig abban a reményben próbálkoztunk az asszonnyal, hogy majdcsak lesz mán köztük egy fiú is, de mikor Zsuzsika, a legkisebb meg­született, azt mondtam a fele­ségemnek: „Hallod, asszony, most már hagyjuk abba, mert akár húszig is elmehetünk, az bizony mind lyány lesz.” Úgy­hogy most csupa nő vesz körül. Otthon is, meg itt, a mezőn is. Merthogy bika itt sincs egy se. — És ha szabadságra sze­retne menni valamerre a csa­láddal,fi helyettesíti? — Őszintén megmondom, én már évek óta itt töltöm a szabadságot a mezőn. Nem nagyon szeretem ugyanis másra bízni a csordát. En már üsmerem valamennyi tehén természetét. Még a legrakon­cátlanabb két tehénnel is tu­dok bánni. Szeretek is vélük lenni, úgyhogy nem szívesen hagynám itt őket. Nem lennék nyugodt sehol, mindig azon rágódnék, ugyan melyik lu­cernásba vagy kukoricásba mentek be, ugyan melyik kó­borolt el, meg ilyesmi. A tehe­neknél nincs ünnepnap, szom­baton és vasárnap is ki kell hajtani őket, így aztán a csor­dásnak nemhogy szabadsága nincs, de még ünnepnapokon sem lehet a családjával. De ha az ember szereti, amit csinál, mint én is, ez már nem is olyan furcsa... M.M. Zsófi a legkedvesebb tehén a sok közül Fotó: Fazekas László

Next

/
Oldalképek
Tartalom