Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-12 / 215. szám
q|ÉKÉ$ MEGYEI HÍRLAP RIPORT 1994. szeptember 12., hétfő Padragkút, 1994. június 1., alkonyat : Egy MÍG—29 -es, a magyar légierő legújabb típusú repülőgépe — a kép csak illusztráció, néma riportban szereplő típust ábrázolja Amilyen váratlanul csattan a kocsink szélvédőjének egy kavics, és a biztonsági üveg a másodperc ezredrésze alatt átláthatatlanná pókhálósodig olyan gyorsan történt az a mozdulat is. A MÍG hirtelen a jobb oldalára vágódott, hétszáz kilométer körüli sebességgel, mintegy ezerötszáz méteres magasságon, de a megszokott, hatvan fok körüli bedöntésen messze túlra. Villámgyorsan a háton repüléshez hasonló helyzethez közelített. Az oktatópilóta bár nem értette, hogy miért történik mindez, az egész testével megérezte, hogy itt komoly hibát kell minden késedelem nélkül korrigálnia, így habozás nélkül a kormányhoz nyúlt. 1994. június 1-jén este, fél kilenc után néhány perccel a 47. Pápa Harcászati Repülőezred kétüléses, MÍG—21 UB típusú repülőgépe Padragkút felett egy elegyes erdővel borított domboldalnak ütközött. Az első ülésben helyet foglaló, 25 éves Gődér Béla pilótahalált halt, oktatója, a 37 éves Kristóf Tamás (akkor még kisebbnek tűnő) sérülésekkel bár, de megúszta a katasztrófát. Csaknem két hónap elteltével elérkezettnek tűnik az idő Kristóf őrnagy megszólaltatására. Ám munkahelyén hiába keresnénk, „egészségügyi szabadságon van” — kapom a feleletet. Bizonyára rossz helyen érdeklődöm, valószínűleg az én hibám, hogy a Napló munkáját eddig mindig segíteni igyekvő pápai repülőtérről nem sikerül megtudnom a pilóta lakcímét, de azt igen, hogy telefonja bizonyosan nincs. De hát nem volt... Ehhez képest ugyancsak meglepett az a fehér készülék a nappali sarkában, aminek villámgyorsan felírtam a hívószámát, amikor végül is a helyi népesség-nyilvántartó hivatal segítségével rátaláltam a Mester utcai sorházra, „sré- hen szemben a gatyagyárral”. Tamás a nappaliban kínált hellyel, ő maga fekete pólóban, sportnadrágban, papucsban is ugyanaz az ember, akit eddig mindig egyenruhában láttam. Akkor is, amikor 1990 szeptemberében jó leszállást kívántam neki és Soproni Károly őrnagynak a bemutató repülés előtti startnál: fél óra múltán Sopi halott volt, Tamás pedig árva sólyomként keringett a döbbenettől sikoltozó emberekkel zsúfolt repülőtér felett. Akkor is, amikor a hajózópihenőben mesélt svájci élményeiről. Akkor is, amikor Kenyéri porfergetegé- ben a zubbonya mögé menekült. S a reptéri éjszakában, amint úgy megkergette vadonatúj autómat, hogy jószerivel azt vártam, mikor emelkedünk el a nagybetonról. Az utolsó egyenruhás fényképem Tamásról június máso- dikán reggel készült a parancsnoki iroda előtti sötét és túlméretezett folyosón, mielőtt elvitték volna őt a kecskeméti pilótakórházba. Éppen az egyik vizsgálóbizottsági szekciótól tartott a másikig, amikor annyit mondhattam neki: örülök, hogy látlak. — Hát még én! — felelte, s máig esküszöm: mosolygott. Itt, most, a lakásán nem mondott ilyen szépet, mert amúgy igencsak szűkszavú, de eszébe se jutott, hogy elzárkózzon a csak halványodni képes, de elmúlni sohasem tudó sebek feltépése elől. Mert beszélgetésünk arról a bizonyos rendkívüli repülőeseményről szólt. — Az a mozdulat azért volt annyira váratlan, mert Bélától teljesen idegen cselekedetnek számított. Soha nem volt rá jellemző, hogy tépi-vágja- rángatja a gépet. A fene se tudja már, hányszor oktattam, de ha arra került a sor, hogy vele repüljek, tudtam, hogy a kabinban nyugi lesz. Nézd, nem volt egy ász típus, de megbízható és pontos hajózó- nak számított. Maga a feladat, a vízszintes fordulózás sem egy hű de nagy szám, ment is minden, rendesen. Egyszer csak egy balból jobba való áttérésnél átvágta a gépet. Én nem tudom neked pillanatról pillanatra elmondani, hogy egészen pontosan mi is történt, mert onnan kezdve, hogy megéreztem a bajt, nem volt idő gondolkodni. Visszahúztam a botot, gázt adtam, mert piszokul kezdett csökkenni a sebesség. Éreztem, hogy enged a gép és közelít a kisiklás előtti állapothoz, csakhogy ott volt szemben a domb. Ha mindez valamivel feljebb történik, simán kijövünk belőle, s legfeljebb a repülés utáni értékelésen megmondom neki, hogy te, ezt, meg ezt így és így toltad el, legközelebb majd figyelj jobban. Az is lehet, hogy ha egy kicsivel odébb, a völgybe esünk, elvisszük a fák tetejét és kész. De hát nem. Ott volt a domboldal, pont ott. Belerántottam a katapultba. Megvan, de nem él... A katapult a kétüléses gépen nem sokkal több idő alatt menti ki a pilótákat, mint a harcin, de mégiscsak tovább tart a leműködés, mialatt a rohamosan süllyedő gép egyre csak veszíti a magasságot: rohan a föld felé. Tamást még meg tudta menteni a pirotöltet és az ejtőernyő. — Láttam, amikor elment az első tető, és éreztem, ahogy megtelt füsttel a kabin, majd már repültem is kifelé. Nekem ez volt az első éles katapultálásom, vártam, hogy rántson egyet az ernyő, de pont akkorát húzott csak, mint máskor, ha ejtőernyőzni kellett. A következő pillanatban már lógtam egy akácfán, nem túl magasan. Ha kicsatolom a hevedert, akár leugorhattam volna, de pont alattam volt a kata- pultülés. Ha ráesek, összeégetem és összetörhetem magamat. Inkább elkaptam a fa törzsét és lemásztam. Az alsó lábszárát elöl, hátul jól összenyúzta. Régen volt az már, amikor utoljára ezt a mu-* tatványt, a famászást elkövette. — Kérdezték is Kecskeméten az orvosok, hogy miért sebes mindegyik oldalon a lábam. Hát, mondtam, amikor elöl már nagyon fájt, fogást váltottam. Amikor végül talajon volt, azonnal Béláért kezdett el kiáltozni. A hangja irányába menve találtak rá a padragiak, egy idősebb ember és két-há- rom srác. Miután meggyőződtek épségéről, azonnal az ötszáz méternyire égő repülőgéphez akartak menni, mert a felnőtt látta, hogy csak egyetlen katapulternyő nyílt ki. Kristóf Tamás azonban tudta, hogy az a gép nemcsak égni, de robbanni is tud, tehát oda nem engedheti a civileket. Kiterelte őket az erdő szélére, miközben valóban megkezdődtek a roncsból a robbanások. Oktatógép lévén lőszer nem volt ugyan a fedélzeten, de oxigéntartályok és egyebek igen. — Jöttek a mentősök, tűzoltók, rendőrök, s kábé húsz perc múltán a szentkirályi kutatómentő helikoptere is. Addig Béláról semmit nem tudtam, hiába kiabáltunk neki. A helikopter egyszer csak megállt a levegőben, már rádióztak is, hogy megvan. A mentőorvos azonnal odament és akkor ismét szólt a rádió: megvan, de nem él. A történethez hozzátartozik, hogy később elterjedt: az ifjú pilótát a katapult nem is vitte ki a gépből, legalábbis nem teljesen. A helyszínen járt mentősök ezt cáfolják. Gődér Béla kijutott ugyan a MIG-ből, de a mentőernyőjének nem volt már ideje megtelni levegővel. A vizsgálóbizottság is azt állapította meg. hogy az ernyő védőburka csupán félig tudott lejönni az összehajtogatott selyemkupoláról. S fiatalember így védtelenül csapódott a földhöz. Mert mindig vannak... A gép később ráfért másfél teherautóra, azaz szinte teljesen összeégett. A legnagyobb baj az, hogy a fekete doboz, a régi fajtájú, filmes is. — Amikor már mindent másodszor írtam le a bizottságnak, azt mondtam: ha nem hisznek nekem, vegyék elő a Szarpot, az majd bizonyítja, amit mondók. Erre behozták, megmutatták. Szénné égett. Két napot töltött Kecskeméten, a ROVKI-ban, s innen úgy jött haza, hogy a horzsolásokon kívül semmi baja. Egy hét múltán ment vissza, s a megyei kórház specialistája, látván az izotópos vizsgálat eredményét, de nem tudván, ki is a páciens, megkérdezte Tamástól: — Volt magának mostanában valami balesete? — Nekem?! Semmi. Csak egy kicsit katapultáltam. — Aha, így már világos... Gerincének tizenkettedik csigolyája kompressziósan törött. Ez minimum hat hónapnyi kímélő életmódot követel. Nem emelhet nagyot s persze a repülésről szó sem lehet. Augusztus 24-re visszahívták kontrollra. Addig otthon főz, vigyáz a gyerekeire, zenét hallgat, várja a pilótatársait, néha bemegy a repülőtérre. De egy kérdés mindig visszatér: miért? Miért történt mindez? Miért húzta túl a gépet Béla...? — Ez most mi volt? —- kérdezem tőle, amikor átsüvített felettünk egy pápai MÍG. — Huszonhármas. Megismerni a hangjáról. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Lehet, hogy Gyula készül a pozsonyi bemutatóra? A Pinyó nem, mert ő szabin van... A társakra .ereiődik a szó, bennük oldódik a fakanálhoz kényszerült, első osztályú oktatópilóta, századparancsok- helyettes hangulata. Bennem pedig valami indulatos válasz készülődik a Tamást gyötrő kérdésre. Hogy miért? Mert mindig vannak, akik azt veszik a fejükbe, hogy terepszínűre festett jeleken száguldozzanak az égen. Mert ezek az emberek a céljuk elérése érdekében mindent képesek odahagyni. Bár megbízhatóan üzemben tartott, de mégiscsak öreg masinákon, erősen lekorlátozott módon évi hatvan—nyolcvan órát repülhetnek, azaz átlagosan három napot tölthetnek el a levegőben. Korszerűtlen, öreg rádiólokátorok köldök- zsinórján manővereznek a zsebkendőnyi légtérben, szemrebbenés nélkül tudomásul vesznek mindent. Azt is, ha nincs pénz a füves repülőtéren való gyakorlásra, de azt is, ha régi rádióberendezésükön a polgári légiirányítás angol nyelvű fóniázását hallják. Végül pedig azért, mert a kompressziósan törött ge- rinccsigolyájú pilótának is csupán egyetlen vágya maradt: mielőbb felpattanni a pléhmadárra, s akármilyen nehézségek árán is, de újra belemenni a piszkosszürke színű felhőkbe. Hát ezért. Üveges Sándor
